Cultural appropriation

Azért angol a cím, mert fogalmam sincs mi a kifejezés magyar megfelelője. Azt mondja egy kollégám, hogy habár nincs rögzült magyar megfelelője legtöbbszöt a kisajátítás szóval fordítják. 

Arról a jelenségről van szó, amikor egy (jellemzően domináns) kultúra képviselője megalázó, nevetségesség tevő vagy a sztereotípiákat erősítő módon viseli, jeleníti meg egy kisebbségi kultúra sajátosságait.

Tulajdonképpen a gúnyolódásról, kifigurázásról van szó illetve kisajátításról abban az értelemben, hogy nem elég, hogy semmibe vesztek, röhögtök rajtam de még a jellemző tulajdonságaimat, ruháimat, szokásaimat, hagyományaimat is megbecstelenítitek. 

Ez tényleg a megalázásnak egy olyan szintje, ami szinte teljesen megsemmisít egy embert, egy egész közösséget, népet, kultúrát. Semmi nem marad belőle, ami saját, és amin keresztül az adott kultúra a hangját hallathatná. 

Viszont mi van akkor, ha valaki vagy valakik nem azzal a szándékkal nyúlnak egy kultúrához, hogy megsemmisítsék azt. Sőt. Inspirációt, motívációt, megújulást merítenek belőle. 

Számomra ez a legerősebben a zenében jött át, de tulajdonképpen az egész történelem egy cultural appropriation ha úgy vesszük. Maradjunk egyelőre a zenénél. Egész zenei irányzatok, mint például a blues vagy a jazz, azon alapulnak, hogy egymással kölcsönhatásba került zenei kultúrák egy valami egészen újat hoztak létre. Az afrikából amerikába hurcolt négerek, a helyi őslakosok és a máshonnan érkező bevándorlók találkozása egy hihetetlenül gazdag kultúrát hozott létre az USA déli államaiban és szerte Dél Amerikában. 

A fazekasmesterség, az agyagedények használata vajon hogy terjedt el? Hát ellesték egymástól, másolták egymást. Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy kínában az sejemút már nagyon korai verziója mentén szabályosan követni lehet, ahogy az agyagégetés technológiája terjedt és ahogy azok formáját, motívumait, használatának és szállításának módját átvették egymástól. 

Egy egész iparág épül a kulturális jellegzetességek kölcsönvételére. Úgy hívják divat. Megnézzünk egy filmet a hatvanas évekből és minden nőnek bura-frizurája van. Az USA-ban ugyanúgy mint Kelet-Európában vagy olyan helyeken is, ahol ma már egész más kultúra dívik, a korabeli Afganisztánban, Iránban. Ameddig egy kultúra nyitott, addig ez az átvétel, kölcsönvétel folyamatos és nagyon megtermékenyítő. Nem kisajátítás, mert nem fosztja meg az eredeti kultúrát a saját szokásaitól, nem űz gúnyt belőle, nem ad neki negatív jelentést, sőt ellenkezőleg, bizonyos szinten egy hype veszi hirtelen körül azt a kultúrát. 

A határ néha vékony lehet, mert igazából a szándék a fontos miközben a cselekvés kívülről pontosan ugyanaz. 

Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Mert idegesít amikor a szélsőséges módon jelenik meg az a jelenség. Abszolút értem, hogy lehet rosszra is használni és az egyik legmélyebb szintje a megalázásnak ha ez megtörténik. Ugyanakkor éppen arra lenne a legnagyobb szükségünk hogy mindinkább kapcsolódjunk egymáshoz, mintsem bezárkózzunk a magunk silojába.