WeWork

Nézem olvasom a hírekben, hogy csődöt jelentett a WeWork. A hírt azért találom fontosnak, mert az irodai kapacitásokat rugalmas formában kínáló cég csődje egyfajta empirikus megerősítése annak, hogy a munka(helyek) világa alapvető változáson megy át. 

Nagyon érdekes, ahogy ebben a témában hasad az, amit a saját szememmel látok (Szingapúrban) és amit a sajtóban, akár a szaksajtóban olvasok. 

A saját szememmel ugyanis a COVID lecsengése óta (annak ellenére) azt látom, hogy egész egyszerűen nem tért vissza a korábbi élet a belvárosba. Szingapúr egy olyan város, ahol az üzleti negyed a maga felhőkarcolóival elsősorban a munkahelyeknek, irodáknak és azt kiszolgáló vállalkozásoknak ad helyet, míg a lakónegyedek úgy kerültek kialakításra, hogy lakások mellett azok szomszédságában minden áru szolgáltatás elérhető legyen anélkül, hogy be kelljen menni a (bel)városba. Ha valaki történetesen a saját kerületében dolgozik, akár az is előfordul vele, hogy évekig nem jár a belvárosban. Nincs ugyanis miért odamennie. A turistáknak (is) szóló látványosságokat leszámítva Szingapúr teljesen egy kaptafára ugyanúgy néz ki mindenhol. A lakónegyedek kerületeiben fogunk találni számtalan bevásárlóközpontot (régieket és újakat), éttermek tömegét (olcsókat és drágákat), kórházat, sportlétesítményeket, iskolákat, közszolgáltatásokat, parkokat...és ezek kinézetükben, hangulatukban, minőségükben teljesen azonos szinten állnak. A sziget keleti csücskéből semmi értelme nincs a hétköznapi dolgok miatt átmenni a nyugati végekre, mert tökéletesen ugyanaz van mindenhol. Egy ilyen apró helyen, a klíma, a földrajz is ugyanaz és a lakónegyedekben nagyon vigyáznak a társadalmi integrációra, kvóták tiltják az etnikailag különálló tömbök kialakulását. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha egy adott negyedben mondjuk a maláj lakosság száma meghalad egy bizonyos százalékot, akkor abban a negyedben maláj család nem vehet lakást. Tehát nagyjából a nemzeti eloszlásnak megfelelő arányú etnikai megosztást fogunk találni minden kerületben. 

Mindez együtt mit jelent?

Az igazi mozgás a városban a belváros és a lakónegyedek közötti munkábajárásról, a hétvégi szórakozásból és rendezvényekből adódik össze. Még csak látogatóban voltam Szingapúrban, amikor számtalanszor tanúja lehettem a csúcsidőben (munkába menet és jövet) a hatalmas hömölygő tömegeknek, a dugóknak. Mi a COVID közepén költöztünk Szingapúrba (külön kaland volt), és egy kihalt városba érkeztünk. A kötelező karantén után elkezdett azonnal egy helyi iskolába járni a lányom. Egy külvárosi kerületben laktunk és onnan a belváros egyik iskolájába járt...........és nem volt tömeg a metrón, a buszon. Mindig volt ülőhely. 

A COVID alatt ezen nem volt mit csodálkozni, Szingapúrban nagyon szigorú szabályok voltak (nem is haladta meg a COVID áldozatainak száma az pár száz főt a hatmilliós országban, miközben a 10 milliós Magyarországon egy kisvárosnyi embert kiírtott). 

Van egy éve is már talán, hogy nem hordunk maszkot. A COVID nincs érdemben jelen az országban, legalábbis mi nem hallunk róla. És nincsenek reggeli dugók, tömegnyomor. 45 perc míg az irodába érek. Már azon a heti egy nap, amikor be kell mennem, arra az egy órára, amíg a megbeszélés tart. és három hete nem voltam bent, mert a saját főnökeim mondták le vagy tették át online. Amikor elkezdtem dolgozni két hétig engedték, hogy az irodába járjak. Utána, a szó szoros értelemben kitessékeltek az irodából, hogy nem kell bejönni. Összesen mintegy 300 ember dolgozik annál az ügynökségnél, ahol én most dolgozom és én 30-40 embernél többet még sosem láttam bent. Három, nagy irodai zóna van, zöld, sárga, piros, mind ugyanolyan munkaállomásokkal, székekkel, monitorokkal. Kong az ürességtől. A meeting szobák tele vannak, de onnan kijőve mindenki megy haza (vagy a dolgára). Az irodában nincs senki. 

A metrón sincs senki. Mármint ez nem igaz. Vannak persze sokan, de mérjük akkor így...mindig van ülőhely. 

Én ezt látom. Az ismerőseim körében csak tanárok, ápolónők, orvosok, pilóták és légiutas kísérők és más olyan szakmabéliek járnak be dolgozni, akiknél a személyes jelenlét elengedhetetlen. A többiek, mind hybrid rendszerben dolgoznak, ami leginkább a "hármasugrás" nevet fiselő fröccsre emlékeztet, ami ugye 1 dl bor + 5 dl szóda. Tehát heti egyszer jó ha bemennek. 

Észtországban, ahol tanítok (online, a COVID után nem mentünk vissza a tanterembe), amikor az egyetem vissza akarta vezetni a tantermi oktatást az hagyományosan amúgy is nagyon digitális észt hallgatók sorra fellázadtak, hogy nem fognak feljönni Tallinnba vidékről azért, hogy végigüljék azokat az órákat, amiket otthonról is végig tudnak ülni. Különösen előadások esetében, amikor passzív hallgatóként ülnek ott. És amikor az egyetem erősködött, hát sorban léptek ki, főleg a levelező programokból. Én harmadik éve tanítok online, már majdnem ugyanennyi ideje még az országban sem jártam.

Ehhez képest, főleg az utóbbi hetekben nyakra főre olvasom az újságokban, hogy a nagy tech cégek rendelik vissza a dolgozóikat az irodákba. Hogy vége a nyaralásnak, nem működik.  Nyilatkoznak sikeres vállalkozók, vállalatvezetők...egyik tenyérbemászóbb mint a másik. 

Aztán persze elgondolkodtam, hogy bizonyára megvan az okuk, hogy ezt mondják, ténlyeg hiányozhat a kreatív energia, a kohézió, az emberi kapcsolatok ott ahol nagyon kell.

Nagyban, iparági szinten azonban a WeWork csődje egy egyértelmű jelzés, hogy merre mozdultak el a számok. Nem a vélemények, meg a narratívák, mert azokat mindig írják. Hanem a számok, amik alakulnak. 

Fontos megjegyezni, hogy a WeWork már eleve egy rugalmas, hosszú távú elköteleződést nem kívánó konstrukcióval dolgozott a hagyományos évekre lekötött hatalmas irodai kapacitások helyett. Tehát mozgással, fluktuációval, gyors változásokkal, rugalmas reagálási lehetőségekkel, co-working, shared megoldásokkal számolt. Hát a jelek szerint így se kellett. Az egykor majd 50 milliárd dollárra taksált cég hiába érkezett lendületesen egy döglött lóra ült fel.