A PISA eredmények értelmezései Észtországban és Szingapúrban

A 2022-es PISA felmérések Európa számára döbbenetes eredményeket hoztak. A korábban éllovas északi országok eredményei rendre bezuhantak míg a NER megjelenése óta szabadesésben romló magyar teljesítmények inkább stagnálni látszanak. A magyar vonatkozásokról elég világos összefoglalást adott Radó Péter oktatáskutató.

Én ezt a magam észt és szingapúri tapasztalataival kiegészítve szeretném egy tágabb összefüggésbe helyezni. Vettem a fáradtságot, hogy a magyar interpretációk mellett megnéztem Észtországban és Szingapúrban miképpen értelmezték a most megjelent eredményeket. 

Észtország, ami a korábbi felmérések során nemcsak felzárkózott a finn eredményekhez, hanem legutóbb már túl is szárnyalta azokat, a 2022-es eredményeket egyértelműen visszaesésként értékelte azt kiemelve a szalagcímekben, hogy globálisan a korábbi harmadik helyről a negyedikre esett vissza. Az ő perspektívájukból tehát egy elit pozícióból való visszaesés történik. Amolyan győztesek, dobogósok kommunikációja ez, lemaradtak egy hellyel. Ehhez képest ugye Radó Péter az észteket úgy emelte ki az interjúban, mint az egyetlen észak-európai ország, amelyik nem esett durván vissza. Az észtek a jelek szerint azonban már nem is a finnekhez, hanem a Szingapúrhoz, Japánhoz, vagy Koreához mérik magukat. Mondjuk éppenséggel joggal. 

Szingapúr, ami mindhárom kategóriában (szövegértés, matematika, természettudományok) az első helyen végzett, értelemszerűen ünnepli a saját oktatási rendszerét. De a rájuk nagyon jellemző módon a vezető napilap cikkének alcíme rögtön az, hogy van még min javítani. Az oktatási minisztérium közleménye kiemeli, hogy a szingapúri 15 éves diákok a legjobbak között teljesítenek akkor, amikor valós életbeli problémákat kell tudni megoldani és ehhez gondolkodni kell. 

Mindhárom országban felmerült a COVID témája, mint a visszaesést magyarázó tényező. Az észt nyilatkozatok kiemelik, hogy habár egyértelmű a visszaesés, és ez jórészt a COVID okozta zavaroknak tudható be, Észtországban messze nem volt akkora a visszaesés mint Finnországban és Hollandiában. A szingapúriak is azt jegyzik meg, hogy a COVID hatalmas kihívásokat jelentett. Az immár évtizedek óta tartó észt digitalizáció olyan helyzetet teremtett, amiben nem volt megoldhatatlan kihívás az online oktatásra történő áttérés, mert az online eszközök használata a mindennapok része Észtországban. 

A szingapúri oktatási minisztérium sajtóközleménye nem kér ki különesebben részletesen a COVID okozta zavarokra, nemes egyszerűséggel megjegyzik, hogy a COVID ellenére magasan teljesítettek a diákok és ez igaz a hátrányos helyzetű családból származó gyerekekre is. A szingapúri PISA eredmények egyik visszatérő sajátossága, hogy nem néhány zseni húzza fel az eredményeket, hanem az OECD átlag felett teljesítenek a hátrányos helyzetű gyerekek is. A legjobbak és a leggyengébbek között messze nincs akkora különbség, mint más országokban. 

Namost én abban a szerencsés (vagy nem tudom, talán szerencsétlen) helyzetben voltam, hogy mi pont a COVID kellős közepén, 2021 februárjában, költöztünk Észtországból Szingapúrba, egy akkor 9 éves gyerekkel. A lányom a COVID felét egy észt iskolában töltötte, az általános iskola második osztályának második félévét és a harmadik osztály első félévét végezte el a COVID alatt. Szingapúrban, mivel a déli országok akadémiai naptára eltérő, és a tanév januárban kezdődik, gyakorlatilag újra kellett kezdenie a harmadik osztályt, így megint harmadikosként és részben negyedikesként (Primary3, Primary 4) csinálta végig a COVID-ot egy teljesen más kontinensen. 

Hogy tovább fokozzam, nekem 2021-ben az első szingapúri munkám arról szól, hogy egy iskoláskorúakat célzó cégnek dolgoztam. Külsős szakértőként regisztrálnom kellett az oktatási minisztérium szakértői listáján, így jogosulttá váltam arra, hogy oktatási programokat csináljak iskolákban és a COVID hónapjai alatt dolgoztunk 9 és 17 éves gyerekekkel összesen 6-8 iskolából (nem emlékszem már hány iskola szerepelt a programban). 

Szóval első kézből származó tapasztalataim vannak két országból is, amik kimagaslóan teljesítettek a PISA felmérésben. Ezek alapján néhány gondolat, ahogy én látom:

Észtországban a COVID-nak az a vonása, hogy home school meg home office van az sem fennakadást sem újdonságot nem okozott. A felnőtteknek legalábbis szinte semmit. Az európai országok többségéhez hasonlóan csak meglehetősen későn és viszonylag rövid időre vezettek be drákói szabályokat (maszk, bezártság stb.), de az otthon dolgozás és az otthon tanulás az egyik napról a másikra ment. Az egyetem, ahol tanítottam ezt fanasztikusan rugalmasan oldotta meg. Azonnal eszközöket kaptunk és az oktatóknak hatalmas szabadsága volt abban, hogyan alakítják az óráikat, milyen eszközöket használnak. De mivel már a COVID előtt is jelentkény tapasztalatunk volt az online tanítással nekem például egy ZOOM fiókon kívül semmiféle eszközre nem volt szükségem, az egyetem meglévő e-learning rendszerén mindent meg lehetett oldani. A COVID után így is sokkal profibb eszközök és megoldások lettek, de maga a COVID nem okozott fennakadást. 

Azt azonban nem mondom, hogy a lányomnak könnyű volt a COVID Észtoszágban. Ő azért rendesen összeomlott ebben. Elsősorban azért mert az észt iskola nagyon erősen épít a társas kapcsolatokra, nagyon erős osztályközösség volt, a szülők a gyerekek és a tanárok egy jól informált, összetartó kört alkottak. Az órák olyanok voltak sokszor, mint egy felfedező tábor, vagy valami nyomozós társasjáték és a lányom imádott iskolába járni. Mi minden mozzanatáról tudtunk az iskolának, hetente képes összeállítást kaptunk az osztályfőnöktől (a képeket tilos volt a közösségi médiában megosztani) és állandó kommunikációban voltunk. Ezt a COVID teljesen szétverte. Az egyetememhez képest a lányom általános iskolája eléggé bicegett az online órákkal. Idióta excel fájlokat küldözgettek, amikkel a lányom magától nem tudott mit kezdeni és elég sok feszültséget okozott, hogy miközben dolgoznom is kellett a lányom óráit is nekem kellett megoldanom. A bezártság és a barátaitól való elzártság teljesen elvette a kedvét a lányomnak a tanulástól és ez sok feszültséget okozott. Én nem éltem meg sikertörténetnek a lányom iskolájával a COVID kezelését. De az egyetem szintjén, amit a magam munkáján tapasztaltam nagyon gördülékenyen ment minden. (Megjegyzem ott a gondok a COVID után kezdtek jönni, amikor az egyetem azt gondolta majd visszacsinál mindent ahogy a COVID előtt volt. Az észt diákok között valóságos lázadás tört ki. A vidékiek egész egyszerűen nem akarnak már többé az egyetemre jönni. Amennyire a kollégáimtól tudom, a COVID óta szinte üresen kong az épület, pedig a COVID már sehol sincs.)

Szingapúrban egészen más világ fogadott minket. Itt drákói szigor volt a COVID kapcsán, azonban úgy, hogy az élet egy percre sem állt meg. Próbálok az iskolára szorítkozni, ami annak ellenére szinte homlokegyenest ellentéte az észt iskolának, hogy a PISA eredményeik hasonlóak. A COVID alatt szinte megszakítások nélkül működtek az iskolák. (Az érkezésünk előtt volt egy kb. két hónapos teljes lezárás, amit itt circuit breaknek neveztek el és erre előrehozták az iskolaszünetet). Mire mi megérkeztünk már inkább az ment, hogy folyamatosan hatalmas volumenben teszteltek és napról napra (ha nem óráról órára) clustereket azonosítottak a város különböző pontjain, ahol drákói intézkedéseket vezettek be. Tehát az iskola akkor volt bezárva, ha lett egy vagy két Covidos eset, akkor azt az intézményt és azt a környéket elkezdték szigorúan monitorozni és lezárások voltak. Az iskolában (ahogy bárhol máshol is) maszkot kellett hordani, nem voltak sportfoglalkozások, nem voltak szakkörök és a gyerekek egyéni padokban ültek az egyébként igen népes (40 fős) osztályokban. (A lányom észt iskolájában 19-en voltak az osztályban). Ha az észt iskola a társas kapcsolatokról szól, a szingapúri iskola annak ellentéte. Minden a munkáról szól, a tanulásról, ami a munkára való készülés előszobája. A nap rövidebb, mert nincsenek hosszú szünetek, nincs egy pillanatnyi tér se arra, hogy a gyerekek bandázzanak, játszanak, egymással foglalkozzanak. Pont olyan a szingapúri iskola, mint a szingapúri munkahelyek. Munka van és minden más dimenzió ki van zárva. 

De a munka az a végletekig ki van maxolva és a hatékonyság a legfontosabb. Abban az értelemben nem igaz, hogy nincs társas kommunikáció, hogy a gyerekek rengetegszer dolgoznak kis csoportokban, feladatokat oldanak meg, projekteket csinálnak. Olyan is van, hogy egy pár hónapra csapatokra vannak osztva, a csapatnak vezetője van, és ez a csoport közösen kerül értékelésre. A csoportba gyenge és erős képességű gyerekek egyszerre vannak és a csoport értékelése akkor a legmagasabb ha a gyenge gyereket képesek felhúzni a többiek. A lányom angolból hónapokig vezetett egy ilyen csoportot. 

Észtországban folyamatos volt a kommunikáció a szülőkkel, a gyerekek demokratikusan bevonásra kerültek egy csomó döntésbe. A demokrácia és az etikai kérdések mindig központi helyet foglaltak el. Nagy hangsúly volt az integráción és az anti-bullying programokon. Szingapúrban ehhez képest szinte fogalmunk sincs mi zajlik az iskolában. A tanárokkal félévente van egy telefonhívás, a többi szülőtől tudatosan hermetikusan elzárnak bennünket. Demokrácia sincs nagyon, a gyerekek végletekig fegyelmezettek, régi típusú pedellus (discipline master) őrzi a rendet és beszabályozzák az egyenruha hajtásától a fru-fru hosszáig mindent. No smink, no ékszer. Bandázás és bullying azért nincs mert levegőt venni nincs idejük. 

Cserébe viszont mindent megkapnak, ami az élethez kell. Én magamban voluntarista pragmatizmusnak hívom azt, ahogy Szingapúrban szervezik a dolgokat. Voluntarista abban az értelemben, hogy azonnal nagy volumenben, teljes gőzzel, szinte alvakultsággal mennek neki mindennek. A skálázhatóság, a növekedési potenciál az isten, különösen mióta Kína életre kelt és gigászi számok repkednek. És pragmatikus abban az értelemben, hogy az első pillanattól kezdve a valós élet valós problémáival foglalkoznak. 

A projekt, amit 2021-ben csináltam talán jól demonstrálja ezt a pragmatizmust, azt ahogyan a tudás azonnal összekötődik a gyakorlattal (mit nem mondok: a piaccal) és ahogy képesek voltak ezt a COVID idején is életben tartani. 

Képzeljünk el egy hatalmas ingatlanfejlesztő céget. Bevásárlóközpontokat, wellness szállókat és condominiumokat (emelt színvonalú lakóparkokat) építenek szerte Szingapúrban. Ők megbíztak egy céget (ennek dolgoztam én), hogy iskolás korú gyerekeket bevonva gyűjtsenek ötleteket arról, milyenek legyenek a jövő bevásárlóközpontjai. 9 éves (harmadikos) gyerekeket választottunk ki 6-8 általános iskolából. És 17 éveseket ugyanennyi középiskolából. Ezen felül bevontunk egy polytechnikumot, ahol designereket képeznek (a poly-k Szingapúrban valahol a középiskola és az egyetemek között vannak). Namost, hogy a feladat ne legyen egyszerű a cég megrendelésében az volt, hogy ők az idősek igényeire kíváncsiak, mert a szingapúri társadalom rohamosan idősödik.  

Ezért a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy a nagyszüleiket interjúvolják meg és az ő igényeik, visszajelzéseik mentén álljanak elő ötletekkel. Az egészet a Design Thinking módszerre építettük ahol nagyon fontos a végső felhasználókkal (jelen esetben az idősekkel) történő kommunikáció a tervezés teljes folyamata alatt. A gyerekeknek azt tanítottuk meg, hogyan forduljanak empátiával a saját nagyszüleik felé és figyeljenek oda nagyon arra, amit ők szeretnének (egy bevásárlóközponttól) ahelyett, hogy a saját igényeikre és ötleteikre koncentrálnának. Bámulatos volt azt látni, ahogy 9 éves gyerekek tökéletesen megértették ezt. 

Iskolánként csapatokba voltak szervezve, minden csapathoz csatlakozott egy-egy design szakos hallgató is és egy-egy designer az ingatlanfejlesztő cégtől. A csapatoknak az összegyűjtött információk alapján a legváltozatosabb eszközökkel egy mockup verziót kellett építeniük a jövő bevásárlóközpontjáról. A mock-up lehetett bármi, ami egy modellként megjelenítette az ötletet. Nem kellett a teljes bevásárlóközpontot megépíteni, elég volt egy sarkot vagy egy emeletet csinálni. Gyurmából, hurkapálcákból, kartonból, Legóból, műanyag palackokból, bármiből, amit kitaláltak. Az iskolák megvették a gyerekek által kért eszközöket és a gyerekek együtt megépítették a terveket, amiket aztán előadtak egy verseny keretében. A győztes tervek bekerültek a cég fejlesztőinek ötletei közé. 

Mindez a COVID kellős közepén. Én egyetlen iskolában nem jártam fizikailag, pedig az összes csapattal dolgoztam. Online. A cégnél se jártam soha. A versenyre se mehettem el, online követhettem mert szigorú szabályok voltak arra, hogy hányan lehetnek fizikailag egy térben. Sok kisgyerek a nagyszüleivel se találkozhatott, mert abban az időben tilos volt egymást látogatni. Videón beszéltek, vagy a szüleik közvetítésével. Az iskolák soha nem hívták össze a csapatokat egyszerre, hanem kis csoportokban dolgoztak együtt. 

Ilyen projektekből Dunát lehetne rekeszteni itt, rengeteg cég, civil szervezet, egyéni vállalkozás szerveződik arra, hogy iskolákkal és cégekkel szerződve ilyen komplex feladatokat hajtsanak végre. A cég amellett, hogy álta a projekt teljes költségét olyen szinten érdekelt volt a programban, hogy a mall, condo és spa részlegeik szabályosan összevesztek, hogy melyik design teamnek dolgozzanak a gyerekek. 

És talán nem kell említenem, hogy agyzsibbasztó magolás helyett mennyi mindent tanultak a gyerekek ebből az egész folyamatból úgy, hogy észre sem vették, hogy 9 évesen már pont úgy dolgoznak, ahogy egy fejlesztőcégnél fognak felnőtt fejjel. A COVID ezt semmilyen módon nem ál1ította meg, én úgy csatlakoztam ehhez a munkához, hogy egyszer sem hagytam el a saját lakásomat. 

Én nem csodálkozom azon, hogy Szingapúr az első helyet foglalja el minden kategóriában a PISA tesztekben. Az egész ország erre van dizájnolva. Halvány kérdőjelek nem merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy az iskola a való élet problémáira készít fel, és nagyon erősen össze van kötve az oktatás a piacon zajló kutatás-fejlesztéssel és itt aztán senki nem kiált lélekölő neoliberalizmust. Nem is értik ezt a felvetést, mert szerintük ez az iskola dolga és láthatóan ezt meg is teszi.