Hová lehet jutni a zsarolással?

Nem túl messzire. 

Írtam már egy párszor, hogy Magyarország azért nem nagy hír Szingapúrban, mert önsorsrontó idiótákért Dél-Kelet Ázsiában sem kell messzire menni. A napokban a brüsszeli zsarolás okán azonban többször bekerült a helyi hírekbe. Nem volt jó érzés látni, hogy Magyarország (és nem Orbán) azzal pörög a hírekben, hogy nyíltan zsarolja az Európai Uniót 10 milliárd eurós támogatást kicsikarva. Az itteni kommentárokban (azt hiszem a Politico-ra hivatkozva) az is elhangzott, hogy ez könnyen lehet, hogy az EU Bizottság vezetőinek állásába fog kerülni a jövő évi választáson. Azzal, hogy ilyen ócska trükkel sarokba lehetett őket szorítani azzal az alkalmatlanságukat bizonyították be. Ezt így fehéren-feketén olvasom a hírekben Szingapúrban. 

Hogy kontextusba helyezzem ezt a megjegyzést, összeszedtem, hogy errefelé, hogyan kezelik az ilyen jómadarakat. 

Malajzia és Indonézia, Szingapúr két közvetlen szomszédja tulajdonképpen a kezdetektől (az 1965-ös függetlenné válástól) ahol tud alátesz a szigetországnak. A kezdetekben ennek etnikai és területszerzési motívációi voltak. Szingapúr egyértelműen azért került ki a maláj államszövetségből, mert a kínai többségű sziget nem volt hajlandó a (maláj) etnikai alapon szerveződő rendszerbe tagozódni. A malájok számára pedig veszélyt jelentett, hogy a kínai többségű sziget, ha az ország része marad, a többi Malajziában élő kínai etnikumú lakossal túl erős tömböt alkot. Indonézia a 60-as években meg még rendre azzal állt elő, hogy történelmileg ők a térség uralkodó nemzete, az olyan országok léte mint Malajzia és Szingapúr csak az angol gyarmatosítók mesterkedése, ez a térség Indonéziát illeti. 

Később az acsarkodás irányt váltott, és főleg mióta Szingapúr kiemelkedően gazdaggá vált a térségben (míg Malajzia és Indonézia vegetál vagy sokkal lassabban növekszik) a témák kereskedelmi, pénzügyi és szabályozásbéli kérdések körül kerültek elő és a közvetlen fenyegetést felváltotta a sunyi zsarolás. 

Néhány példa, de tényleg csak néhány:

Amikor Szingapúr függetlenné vált, hirtelen ott találta magát, hogy nem volt saját édesvíz forrása. Egy 1962-es vízügyi megállapodás értelmében Szingapúrban napi 1,1 milliárd vizet tisztítanak meg a Johor folyó vizéből (ami Malajziában van) és ezt a tisztított vizet nagyrészt eladják Malajziának. Namost ennek a megállapodásnak a malájok időről-időre nekimennek azzal, hogy a gazdag ország Malajziának a saját vizét is eladja. Szingapúr azonban nyereség nélkül pusztán a bekerülési költség árán adja el a vizet Malajziának és a fejlett Szingapúri technológiának köszönhetően ez az ár alacsonyabb mintha Malajzia maga tisztítaná a vizét. Tehát Szingapúr úgy tekint a megállapodásra, hogy megtisztítják a malájok vizét olcsóbban, mint ahogy azt ők maguknak meg tudnák tenni és cserébe ők is kapnak a vízből.

De a maláj belpolitikában az egyik igen erős visszatérő ütőkártya a "Szingapúr a hibás", "Üzenjük Szingapúrnak" típusú politikai kommunikáció ezért X évente kitalálják, hogy nem kap Szingapúr vizet. 

Indonézia időről időre kétségbe vonja Szingapúr illetőségét a légtér ellenőrzésére. Egészen konkrétan az egyik közeli szigetcsoport a Riau Islands Flight Information Region (FIR) adminisztrációjáról és ellenőrzéséről van szó, amit az International Civil Aviation Organization Szingapúrra bízott, de indonéz hivatalnokok időről időre kétségbe vonják ezt és jogot formálnak a térség légterének ellenőrzésére. 

Nagyon hasonló módon zajlik vita a kikötőkhöz vezető tengeri utak ellenőrzése kapcsán Malajziával. 

De említhettem volna a homok, a csirkehús, a gránit kereskedelmét, az indonéz erdőégetéseket, ami a szó szoros értelménem fullasztó füsttel lepi el Szingapúrt és Malajzia egy részét is. 

Van egyfelől egy ökölrázós, "ezer éves jussunk" alaphang, ami ugyan ma már nem ölt konkrét fenyegetésben formát, de politikai kampányokban, retorikában folyamatosan jelen van, és megjelenik a hétköznapokban apró, rövid távú, sunyi zsarolások formájában, amikor el akarnak érni valamit. Mindkét ország folyamatosan kölcsönt kér, és a bevételeik számottevő részét teszik ki a jóval gazdagabb Szingapúrban dolgozó lakosaik hazautalásai. 

Hogy reagál erre Szingapúr, hogy lehet ezt hosszú távon kezelni:

1. Mivel ez a játék (a zsarolás mint visszatérő eszköz) egy idő után igen kiismerhető, kiszámítható, boritékolható lett, Szingapúr az összes területen lassan de határozottan kiépítette az alternatív forrásait. Mára Szingapúr vízügyi értelemben önellátó is lehetne ha arra szorulna. Az esővíz megfogásával, a sokkal olcsóbb tengervíz tisztítási technológiával, a szennyvíz nagyon hatékony visszaforgatásával, hatalmas víztároló kapacitásokkal a szigetországnak ma már számos alternatívája van. A hiány, a szükség a fenyegetettség teremtette krízis mindig az innovációt mozdítja előre és a 10. ilyen eset után már eljön a pont, amikor lesz más megoldás. 

2. Szingapúr azt hiszem az az ország, aminek a világon a legtöbb másik országgal van szabadkereskedelmi egyezménye. Egy ilyen egyezmény praktikusan azt jelenti, hogy különösebb előkészítés, papírmunka, adminisztratív és pénzügyi akadályok nélkül lehet több mint 190 ország milliónyi kereskedőjével, gyárával, szállítójával viszonteladójával egy telefon vagy email vagy árajánlat bekérés útján azonnal kereskedni. Amikor Malajzia egyik napról a másikra leállította a csirke exportot Szingapúrba akkor másnap Braziliából rendeltek egy csomó csirkét. Felemelték a telefont és felhívtak egy másik pizzafutárt kb. Hosszú távon egyébként Indonéziával állapodtak meg. A nagy lezárás ("megvédjük a piacunkat") akció vége az lett, hogy maláj farmerek évtizedes szerződéseket buktat, indonéz és brazil farmerek pedig új bevételhez jutottak. Ja és Szingapúr gyorsütemben megvásárolt Kaliforniából egy sejttenyészeten alapuló mű hús üzemet, aminek a mérete egy fél focipályájé és ebből jópárat terveznek építeni a térségben. 

3.  A harmadik megoldás pedig arra az esetre szól, ha elfogy a türelem. A szingapúri katonai doktrina neve: "Poison shrimp" (mérgezett garnélarák). A név abból a szólásból ered, hogy a hatalom természete olyan, hogy a "nagyhal mindig megeszi a kishalat". A kishal a rákot eszi meg. A nagyobbak küzdelméből úgy lehet kimaradni, ha a garnélarák mérgezett és a kishal nem tudja megenni azt. 

Ezt a státuszt úgy tudja elérni Szingapúr, hogy figyelme erre a két nálánál sokkal nagyobb, ám szegényebb és rosszabbul teljesítő országra fókuszál (tehát nem az USA-val vagy Kínával versenyeznek katonai értelemben...sőt). A szingapúri katonai gondolkodás fő vonala ennek a két szomszédos országnak a kordában tartása. Ezért a szingapúri légierő például úgy lett kifejlesztve, hogy sokkal erősebb a két szomszédos ország összevont légierejénél. Még akkor is, ha ez a két ország egyébként történelmileg szintén utálja egymást és folyamatosan összekapnak. Nem kell a közeljövőben félni attól, hogy ezek összefognak, de he bekövetkezne, Szingapúr még mindig erősebb katonailag mindkettőnél. 

A doktrína másik, sokkal brutálisabb eleme, hogy Szingapúr katonai kapacitásai egyáltalán nem a védekezésre épülnek. Nincs mit védeni egy észak-dél irányba 20km nyugat-kelet irányba talán 70km szigeten. Szingapúr katonai stratégiája a megelőző támadásra épül és a legfejlettebb támadó fegyvereik vannak védekezésnek pedig az izraeli pajzshoz hasonló rakétarendszer van érvényben. De nem erre építnek, hanem egy hyperaggresszív támadó stratégiára. Ha háboró törne ki Szingapúr és Malajzia között annak frontvonala valahol Kuala Lumpur magasságában, tehát több száz km-re északon, ahonnan a maláj erők lótávolon kívül vannak Szingapúrtól. Ezt úgy lehet biztosítani, hogy a légierővel a rakétarendszerrel és a gyors reagálású erővel gyakorlatilag kiírtanak minden katonai kapacitárst a 0. órában és saját határaiktról több száz km-es távolságban kényszerítik ki a megállapodást. Nem megszállásra hanem a katonai kapacitások pusztítására és elrettentésre épül a stratégia. 

Hogy ennek nyomatékot adjanak, a zsarolós játékhoz húztak Szingapúrban pár nagyon egyértelmű vörös vonalat. Ennek a következő elemei vannak:

- Elzárjátok a vizet. Casus belli (háborús ok). Akkor is casus belli ha ma már technológiailag megvagyunk a maláj víz nélkül is. Csak miheztartás végett. Hogy mit kampányoltok, plakátoltok, szónokoltok a saját szemétdombotokon az a ti dolgotok, mi nem foglalkozunk a belpolitikai viszonyaitokkal. Úgy szídjátok, gúnyoljátok, hibáztatjátok Szingapúrt, ahogy akarjátok. Aznap amikor nem jön a viz, felszállnak a gépek. 

- A legkisebb módon akadályozzátok a Szingapúron keresztűlmenő tengeri kereskedelmet és hajóforgalmat az Casus Belli. Itt nem lesz az, amit Kína csinál a Fülöp Szigetekkel, hogy kereskedelmi és halászhajókat vízágyúznak kínai hadihajók, mert szerintük a Dél-Kínai tenger az övék. Szingapúr egész léte a szigeten átfolyó kereskedelmen alapul (áruk vizen, levegőben, a pénzügyi szektor tranzakciói és ma már jelentős félvezető és elektronikai gyártás zajlik a szigeten). Ha ez a szabad kereskedelem bármilyen módon megakad mert a malájok vagy indonézek úgy gondolják, hogy most egy nagyobb pénzügyi csomagot szeretnénk és ezért lezárjuk a szorost, akkor felszállnak a gépek. Ugyanez érvényes a légügyi forgalomra is. 

- És bármilyen sziget, szikla, kitüremkedés, tengeri felségterület megsértése, elfoglalása azonnal katonai választ eredményez. 

Van egy másik oldala is az éremnek.

Mivel láthatóan minden politikai szólam, vágyálom, egyezmény, és progresszívnek mondható erőfeszítés ellenére sem tűnik úgy, hogy ezek az országok belátható időn belül felemelkednek, ezért Szingapúr ezt árazta be. 

Jobb lenne ha ezek a szomszédok hasonló módon jómódú, prosperáló, fejlett országok lennének. A világ gazdasági értelmében egyik legpezsgőbb, legfejlettebb központja a London-Amszterdam-Brüsszel-Párizs körzet. Egymás szomszédságában igen fejlett országok, melyek húzzák egymást és még a kicsit kijebb lévő szomszédaik is igen erősek. Németország a giga, de Dánia, Norvégia, Svédország se semmi. 

Szingapúrnak nagyon jót jött volna egy együttműködő, értelmes és ígéretes szomszéd, mert az ilyen prosperáló kikötők és gazdasági csomópontok a történelmi minták szerint akkor működnek a legjobban ha van egy hátország, ami egyrészt kiszolgálja őket, másrészt teret ad a tejeszkedésnek, befektetésnek, fejlesztéseknek. Malajziára sajnos ilyen értelemben nem lehet számítani, mert a pénzek kézen közön eltűnnek, a törvényeket és szabályokat az aktuális belső viszonyoknak megfelelően alakítgatják, etnikai alapon diszkriminálják a külföldieket és melldöngető retorikával váltják ki az érdemi munkát. 

Mi marad? Lehet építeni arra, hogy olcsó munkaerővel lehet még mindig működtetni a szingapúri éttermeket, kórházakat, gyárakat, boltokat, meg lehet oldani az idősellátást mert tizedannyit kell fizetni a maláj és indonéz vendégmunkásoknak, és az még mindig nagyon jó fizetés otthon nekik. Ha nincs értelme, mert nem lehet fejleszteni, ha csak az acsarkodás megy és szívlapáttal lopnak, hát kivesszük belőlük azt, amire még használhatóak. 

Ha túlpörgetnék a kisded játékaikat, már kiismerve őket, van mindig alternatív megoldás, ha elmérgesednek a dolgok, percek alatt a szopóágon találják magukat. Ide lehet jutni a sunyi zsarolással.