30 év után újra van gitárom

Van abban valami, amikor azt mondják az ember 50 évesen tudja megvalósítani azt, amit 20 évesen kellett volna, de akkor se pénz, se idő, se tudás, se türelem nem volt hozzá. Hogy most késő-e vagy sem az csak hozzáállás kérdése. Én egyik nap úgy érzem már hosszabb könyvbe nem érdemes kezdenem, másik nap meg úgy, hogy csak most kezdek el igazán élni. 

A tény az, hogy szerény 30 év kihagyással újra elkezdtem gitározni. Valamikor 15 éves koromban (1987) kezdődött. Bekerültem egy baráti társaságba, akik közül szinte mindenki zenélt. Volt, aki olyan komolyan, hogy később elvégezte a Jazz konzervatóriumot olyan szakokon (gitár, dob) amire évente 1-3 embert vesznek fel. Nagy hatással voltak rám ezek a barátaim és nagyon szerettem volna én is megtanulni gitározni. 

Egy középiskolai osztálytársamtól vettem egy használt gitárt. Hetekig azt se tudtam hogy nyúljak hozzá. Nem volt még Youtube (internet se), hogy le lehetett volna szedni dolgokat. Jó könyvek se voltak. Már tudtam az alapokat játszani, amikor a kezembe került a Muszty Dobay Gitáriskola, de ahhoz is kellett tudni a nagyon alapokat. Emlékszem hetekig csak ültem a gitár fölött és azon kínlódtam, hogyan kell behangolni. Láttam a barátaimtól hogy csinálják, de nem volt azonnal fülem hozzá, hogy mikor rezeg úgy össze két húr, hogy az azonos hangon szól. Egyszer csak azonban leesett, rájöttem mit kell hallani és onnantól be tudtam hangolni a gitárt. Az alap A hangot nem a mobiltelefonom vagy egy gitárhangoló adta. Voltak már elektronikus hangolók, de nekem nem volt pénzem rá. Megvettem a húrokat (nejlon húrokkal kezdtem akusztikus gitárral) és egy pár pengetőt és azzal nagyjából ki is merült a büdzsé. 

Az egyik zenész barátom tantgatott. Egy kockás füzet első lapjára felrajzolta nekem az alap akkordokat és megtanított pár egyszerű fogásra. Mivel kezd az ember, Felkelő Nap Háza, és valami alap blues vagy rock and roll basszus. Első alkalommal, amikor már begyakoroltam a basszus lépéseket és azt mondta ez a barátom na játszad és elkezdett rá szólózni én majd eldobtam az agyam az örömtől. Hallgatni a zenét és játszani az ég és föld. Én a mai napig a blues zenével vagyok úgy, hogy hallgatni képtelen vagyok. 30 másodperc után unom. (Sajnálom, de így van:)). De valami fantasztikus érzés lassú, ballada szerű blues zenét játszani ha tudja az ember az alapokat és megengedi magának, hogy improvizáljon. Abban a zenében az apró részletekben rejlik minden. Ahogy lefogod azt a hangot és kiváltképpen amikor lefogod azt a hangot. Ahogy rezegteted, felhúzod, kalapálod, áthúzod azt a húrt. Minél kevesebb annál több. Bluest játszani olyan, mint nagyon ütős, rövid mondatokban beszélni. Mint elmondani egy történetet kevés szóval. Hát kb. így is keletkezett a műfaj. A déli rabszolgák minden fájdalma és szomorúsága benne van. 

Később, amikor már mentek az alapok, akkor a velem egykorú fiatalabb barátaimmal zenekart alakítottunk. Ehhez már be kellett fektetni. Az egyik zenész barátom eladta nekem az elektromos gitárját és vettem hozzá egy alap erősítőt, zsinórokkal. Hatalmas előrelépés volt. Egy másik barátom, aki nem volt tagja ennek a zenész társaságnak megkért, hogy tanítsam meg őt. Fogtam egy kockás füzetet és lerajzoltam neki az első akkordokat. Pontosan ugyanúgy, ahogy Zoli barátom nekem alig pár hónappal korábban. 

Mint a mágnes úgy vonza a zene a fiatalokat. A szembe lévő házban lakott egy dobos gyerek. Én nem tudom ezek honnan kerülnek elő. Ő se tudta valószínűleg, hogy én hogy kerültem elő. De egyszer csak ott voltunk 3-an, 4-en a lakásunk kisszobájában. Ő egy kongát hozott magával, a többiek a gitárjukat és az erősítőket és onnantól együtt zenéltünk. 

Én nem voltam különösebben tehetséges. Mondom hangolni is hetek alatt tanultam meg. Ehhez képest volt köztünk olyan srác, aki a rádióból hallás után leszedett számokat. Írtam egy alapot (akkordok egy sorozata, ami értelmezhető harmóniát alkot) abszolút érzésre, mindenféle komolyabb zeneelméleti ismeret nélkül és ez a srác, aki hallás után leszedte a számokat olyan szólót kerekített rá mintha Jimy Hendrix játszana. A dobos gyerek kongázott rá, a másik barátom az alaphangok mentén írt egy basszust rá. Hamar hoztak egy lányt is. Ő lett az énekes. Egy másik fuvolán játszott, zeneiskolába járt és mi úgy éreztük mi vagyunk a Jethro Tall. 

Kazettás magnóra vettük fel a zenéinket. Amikor egyedül játszottam felvettem az alapot vagy a basszust és azt lejtászva játszottam a felvétellel a többit. Érdekes módon szinte azonnal saját számokat írtunk. Van ebben valami varázslatos. Nem tudom, vagy csak mi voltunk ilyenek. Nem vendéglátós zenészek akartunk lenni, akik míg az emberek kajálnak a sarokban eljátszanak ismert, népszerű számokat. Ez addig érdekelt minket, amíg ellestünk fogásokat. Az ember Beatles-szel indít, Shadows, Animals, a 60-es évek zenéi és onnan azonban elég hamar a progresszív rock és a jazz irányába mentünk el. Én még nagyon szerettem a funky zenét, a mai napig minden sejtem életre kell ha funky zenét hallok. Játszani pedig egyszerűen varázslatos. Az első pedál, amibe beruháztam értelemszerűen egy cry-baby volt. 

Amikor a dobos már komplett dobszerkóval jött, akkor nem tudtunk többet nálunk játszani. Kellett egy próbaterem ahol hangosak is lehetünk. Szüleink munkahelyén, művházakba bekéredzkedve, iskolákban próbáltunk. Nekem fogalmam sincs honnan szereztük ezeket a helyeket, de elintéztük. Mentem le a doboshoz a gitárommal és az erősítővel. Segítettem neki a dobokkal. Na az volt a tudomány ugyanis egy Polski Fiattot vezetett (addigra lett jogosítványunk) és abba kellett a dobszerkót, a gitárt és magunkat bepakolni. De a Polski nem indult, nem működött az önindítója. Ezért minden alkalommal nekem be kellett tolni a kocsit. És így mentünk a próbaterembe. 

És akkor valahogy, én már nem tudom hogy, egyikünk előállt azzal, hogy beszélt a gimnáziumban a tanáraival és meghívtak minket játszani egy rendezvényükön. Nekem kezem lábam remegett, de nagyon lelkes voltam a lehetőségtől. A gitárom kábele (egyetlen kábelem volt, nem volt tartalék) el volt szakadva, nagyon vigyázni kellett, hogy milyen pozícióban tartom, hogy ne menjen el a hang. Így mentünk el a koncertre. A nagy aulában játszottunk, nem volt színpad, egy szinten álltunk a közönséggel. Gyönyörű lányok álltak körbe csillogó szemekkel. Én teljesen odavoltam mert én fiúiskolába (műszaki szakközépbe) jártam, ahol 400 fiú volt és 4 lány. Itt, a gimnáziumban meg tele volt az aula jó illatú, hosszú hajú lányokkal. És akkor pár traktus után elment a hang a gitáromról. Az odajáró másik gitáros mondja a tanárnak, semmi gond, mindjárt megjavítva. A tanár kicsit lesajnálóan mosolyog, megjegyzi persze. 

És erre a lányok tucatjai sikoltanak fel, hogy de tényleg, látjuk a kábelt, mindjárt megjavítja....Hát én életemben olyan népszerű nem voltam még :)

Később játszottunk a másik gimnáziumban is. 

Közben elvégeztem a középiskolát, bevonultam katonának, utána dolgozni kezdtem. A zene végig velem volt. Nem mindig tudtam próbára menni, volt hogy hónapokig nem játszottunk, de a gitár tüntetően ott állt az állványon és az erősítőt csak be kellett kapcsolni és ment a muzsika. Amikor dolgozni kezdtem több időm lett és azon kaptam magam, hogy napi három órát gyakorlok. Rohamosan fejlődtem. Egy ponton úgy döntöttem, hogy tanulni akarok. Formálisan. A zenész barátaim adtak egy pesti telefonszámot. Jazz gitár tanár. Felhívtam, felmentem Tatabányáról Pestre. Puskin utca. Gyalog caplattam a gitárral a Keletiből és minden egyes hétfőn ott voltam a tanárnál. Rengeteg zeneelméletet tanított, kottázni kellett, kottán kellett elméleti alapokból szólót írnom. Nagyon frusztráló volt, mert egyáltalán nem hangzott jól, de zeneelméletileg rendben volt. Én eddig mindent csak érzésre játszottam. Nagyon nem ment elméleti alapon. Mutattam neki a kazettáim egyikét és egy funky-s résznél kérdezte ezt ki játsza, ez fantasztikus. Én játszottam. De a jazz nem ment ugyanilyen könnyedén, hogy csak laza csukló és némi ritmusérzék kell hozzá. Ezért elkezdtem kottából egyszerre és hallás után jazz sztenderdeket játszani. Montgomery. A kottától kifojt a szemem, fogalmam nem volt hogyan kell érzéssel játszani, de amikor meghallgattam a kazettáról és láttam a kottát is egy hét alatt megtanultam az egészet és pontosan ugyanúgy el tudtam játszani ahogy a felvételen volt. Varázslatos volt, ahogy a kotta életre kelt. Kotta nélkül nem tudtam eljátszani, olvasnom kellett a kottát, hogy mi jön, de a felvételt ezerszer meghallgatva ugyanezek a hangok már érzéssel, ütemben a zene összefüggésében álltak össze. 

És akkor felvettek Budapesten a főiskolára és kollégiumba költöztem. Alig pár utcára a zenetanáromtól. Azt hittem az lesz, hogy most már majd rákapcsolok. Hiszen itt vagyok, fent Pesten, csak át kell mennem pár utcányit. Nem ez történt. Bekerültem a kollégiumba és habár vittem a gitárt, az erősítőt, de gyakorlatilag az első naptól kezdve beszívott az egyetemi élet, a kollégium, az órák, a bulik, a csajok és soha többé nem mentem a gitártanárhoz. A zene akkor még nem maradt abba. A tatabányai zenekarunk gitárosa is felkerült pestre vele és pár új haverral új zenekart alakítottunk és a kollégium bulijaiban játszottunk. Aztán az egyetem végére ez is lassan leült és én nagyjából 30 évig nem is értem gitárhoz. 

És most vettem egyet itt Szingapúrban....