3 Body Problem

Nagyot fut a kínai közösségi médiában a Netflix új sci-fi sorozata (3 Body Problem) annak ellenére, hogy hivatalosan a Netflix is nem is elérhető Kínában (haha). Az egyébként tényleg érdekesnek tűnő sorozat (még csak két epizódot láttam) eredetileg egy kínai sci-fi szerző könyve alapján készült. A Trónok Harca TV sorozat készítői vitték képernyőre. Nem véletlen tehát, hogy számos ismert Trónok Harca szereplő feltűnik itt is. 

Mindez ad egy kettős csavart az egész történetnek. Eleve az alapsztori is ugrál a nyugati világ és kelet között, de a történeten kívül is az, hogy ezt a könyvet amerikaiak vitték filmre a valóságban is ad egy ugyanilyen kettősséget. Ami a két kultúra napjainkban tapasztalt egymásnak feszülése miatt kap egy külön figyelmet. 

Végülis ez terelte az én figyelmem is a sorozat helyett (ok, inkább mellett) az arra adott keleti és nyugati reakciókra. Kínában ellentmondásos a sorozat megítélése:

- Van Kínának egy B-közép szintű nagyon erős nacionalista kommentszekciója. Kb. a magyar Megafon felszorozva ezerrel, de náluk is sokkal aggresszívebben nacionalisták. Az innen jövő cunami alapból kikéri magának, hogy amerikaiak dolgozzanak fel egy kínai könyvet. Nem értik szegény párák, hogy a nyugati kultúrának (és technológiai fölénynek) az egyik lényege az az alapvetés, hogy mindenhez hozzá lehet nyúlni, mindent át lehet venni, mindent tovább lehet fejleszteni és mindent szabadon lehet alakítani. Nagyjából ez a kreativitás (egyik) alapvonása és nem véletlen, hogy a kreativitás mindig kéz a kézben jár a szabadsággal. 

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az amerikaiak amerikai módon nyúlnak hozzá a történethez, és szerintem is klisé szerűen ábrázolják például a kínai kommunizmust. Teátrális, középkori boszorkányperekhez hasonló jelenetek, amikről én is mindig azt gondolom, hogy infantilis módon ragadják meg a diktatúrák ennél sokkal kifinomultabb (és éppen ettől sokkal brutálisabb) arcát. Az ilyen szintű vonalasságért amerikában sem kell a korszakban messze menni, elég ha csak a McCarthyzmus néven ismert kommunistaüldözést vagy a feketékkel szembeni olykor konkrétan középkori szintű megbélyegzést felhozni. Szóval amerikában pedig verik a négereket....(és igen). 

Én ezt a vonalat itt nagyjából el is hagynám, ez szépen pörög a maga tempójában.

Sokkal érdekesebb számomra az a vonása a nekilendült közbeszédnek, miszerint

- Kína igenis képes "cutting edge" technológia létrehozására. 

Ennek alapja a filmben ugye az, hogy a kínaiaknak sikerül felvenni a kapcsolatot egy idegen civilizációval, ráadásul nem véletlenül, nem oda esik le valami az égből, hanem számolva, táblánál érvelve, tudományos alapon. 

Ez már nagyon napjainkba mar. Írtam korábban egy bejegyzést arról miért nagyon ambíciózus (és egyszerre távoli) az az elképzelés Kínában, hogy majd önellátóak lesznek csúcstechnológiák terén is (például a félvezetőgyártásban). Azzal szemben ugye, ami a sokat szídott globális együttműködésre és ellátási láncokra épülő nyugati modell, amiben mindenkinek megvan a maga erőssége és azzal vesz részt egy komplex rendszerben. 

Ez a téma engem nagyon érdekel, ráadásul nem is csak ezen a makroszinten, ahol globálisan látunk át iparágakat (már ha..), hanem a saját hétköznapjaimban, az eddigi munkahelyeimen, vagy éppen az országok és azok kultúrája szintjén, amikben eddig éltem. 

Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a fajta képesség (például egy csúcstechnológia létrehozására) nem abban rejlik, hogy van-e ötlet, ész, tudás, hanem sokkal inkább a végrehajtás és működtetés izzadtságszagú hétköznapjaiban. Ennek a működtetésnek már persze az is része, hogy mit kezdünk az egyéni tehetségekkel, mert ugye van rendszer ami elhatjta őket és akkor lesz rájuk büszke, amikor már (tőlük megszabadulva) Nobel díjat kapnak, de vannak helyek (a filmben is ezt látjuk), ahol munkatáborba zárják őket vagy egyszerűen kivégzik (mert szemüveget hordanak). Míg más rendszerek ehhez képest kifejezetten vadásznak a "szemüvegesekre", vízumprogramot, családegyesítést, ösztöndíjat ígérnek nekik, hogy aztán beszívják, állampolgárosítsák, és csatasorba állítsák őket (nyilván a maguk oldalán). 

De én ennél is mélyebbre szeretnék ásni, mert ez még mindig karikaturisztikus felszín (például mert szerintem egy diktatúra is képes felismerni, elismerni, és szolgálatába állítani a tudást, ahogy az alapvetően lovas nomád mongolok tették a kínai hadmérnökökkel vagy mit ne mondjak a NER teszi a legtehetségesebb szociológusainkkal). Tehát egyáltalán nem ott hasad a dolog, hogy demokráciában szárnyal a tudás és az újítás, diktatúrákban meg elesnek a cipőfűzöjükben. 

Én azt látom, hogy a megfejtés ott van, hogy sikerül-e kompromisszumok nélkül felállítani egy olyan komplex rendszert, amiben ötlettől a megvalósításig szinte hiba és hazudozás nélkül végig lehet futtatni egy folyamatot. Annak a leghétköznapibb értelemben vett részleteiig lebontva. Például oda, hogy egy egyetem marketing osztálya képes-e olyan kampányt csinálni a következő tanév toborzására, amiben mérhető eredmények vannak és tanulni lehet az adatokból, vagy már a hirdetés el van cseszve elírásokkal, a honlap szövege félreérthető és az e-mailben kiküldött linkek nem működnek. Ez egy konkrét példa az életemből. 

Egy ilyen patkó elveszett, az ország elveszett módon lehet egész rendszereknek kártyavárként összeomlania akkor, amikor nincsen egy kiszámítható és üzembiztos működés. Nekem például égnek állt mindig a hajam attól, amikor még a szoci időkben minisztériumokban dolgozó munkatársaim rendre arról meséltek, hogy az államaparátusban egy miniszter bedob egy A-t a gépbe és Zs-fog kijönni az aparátusból. És amikor a Fidesz (például Lázár Jánossal az élen) gyakorlatilag terror szinten kényszerítette arra a hazai közigazgatást (annak megmaradt és általuk újraépített részét) arra, hogy ha A-megy a gépbe, A-jöjjön ki azt én történetesen nem a bűnei közé sorolom a Fidesznek. Akkor sem, ha ez nem volt éppen egy demokratikus vonás. 

A marketinges példa az én drága egyetememről származik, miközben ehhez képest a szingapúri munkahelyemen, amikor én (vagy bárki más) egy e-mailt írok az olykor két három kézen átmegy (attól függően ki a címzett) mielőtt kimenne, mert olyan szinten vigyáznak arra, hogy minden a legnagyobb rendben legyen (due diligence). Észtországban mindig azt tapasztaltam, hogy a lapos hierarchia (akár egy miniszterelnök is csak két lépésre van, és egy BA szintű hallgató is írhat cikket országos napilapba) hozzáférhetővé tesz mindenkit a cselekvéshez. Nagyon erős Észtországban a vállalkozási kultúra, az ötletek bátorítása, ami olykor ugyan csak annyit jelent, hogy békén vagy hagyva, hogy csináld amit szeretnél, de ez ahhoz képest, amit a Nagyaszonnyok és Nagyemberek által territorikusan leuralt Magyarországon láttam már maga volt a menyország. Szingapúr ehhez képest sokkal komplexebben egyrészt hoz egy általam korábban sosem látott végrehajtási fegyelmet. Olyan szintű együttmozgás tud itt életre kelni, amiben minden elem tökéletesen illeszkedik egy célhoz, ami engem sokszor ámulatba ejt. Az is nagyon fontos, hogy rendszerek itt úgy vannak kiépítve, hogy alsóbb szinteken is lehet látni az eredményességet és az ahhoz való hozzájárulást. (Például egy e-mail kampány esetében mérik és egymáshoz hasonlítják a különböző megoldások válaszadáási rátáit). Ez teljesen természetesen része a napi munkának és ezek a számok könyörtelen viszonyítási pontok (ahhoz képest mondjuk, hogy személyesen ki milyen viszonyban van, vagy mi a véleménye a másikról). 

 Szóval számomra arra a kérdésre, hogy ki képes itt "cutting edge" technológiát letenni az asztalra, az a válasz, hogy ki képes egy olyan komplex rendszer kiépítésére és működtetésére, amiből ki is jön valami. Se a felfelé mutogatás (hja kérem..majd ha azok ott fennt....) sem a lefelé taposás (szegény ember vízzel főz) nem visz minket sehová. Kerül, amibe kerül, vagy összeáll egy ilyen rendszer vagy nézünk egymásra értetlenül...