Mi a szociálpolitika

 "Az állam felelőssége, hogy enyhítse az ember cselekvését bénító, a jövő tudatos építését aláaknázó szorongásokat, a létbiztonságok erősítésével."

Ezt a mondatot Ferge Zsuzsától idézte Ceglédi Zoltán, a Lakner Zoltánnal készített egyik új videójukban. 

Lakner Zoli (azért Zoli, mert személyesen is ismerem, kollégák voltunk az egyetemen) úgy értelmezi ezt a mondatot, mint ami arra utal, hogy legyen egy alsó korlát, ami alá nem zuhanhatsz. Ez az emberi lét jogán kellene, hogy járjon. 

Így is van. Én azonban egy kicsit tovább is vinném ezt a fonalat.

Az idézet számomra ugyanis egy másik dologról is szól. Implicit módon benne van egy nagyon fontos alaptétel. Az önálló cselekvés követelménye, az öngondoskodás lehetősége. Bármilyen paradox módon hangzik ez, de benne van (szerintem). 

Én a szociálpolitikára, a segélyekre, állami, önkormányzati juttatásokra, szociális szolgálatokra, oktatásra, egészségügyre soha nem adományként, nem is jogként, hanem befektetésként, méghozzá megtérülő befektetésként tekintek, ami ennélfogva megérthető, leírható és levezethető ugyanúgy az érdek (köz és magánérdek) mentén, mint bármilyen más emberi cselekvés. Igen, én nem hiszek a filantrópiában. Nem olyan értelemben, hogy ne lenne létező dolog, hanem inkább azt gondolom, hogy több kár van belőle, mint haszon. A filantrópiáért kimondva vagy kimondatlanul hálásnak kell lenni, és a hála olyan pénznem, aminek nagyon elmosodottak a határai. A filantrópia az adományozó (segélyező) aktor nimbuszát, egóját, növeli az ő pozícióját erősíti, az ő fénye csillog legyen szó magánszemélyről vagy egy testületről (pl. egy kormány). Segítségének tárgya sajnálatra méltó, rászoruló, elesett. Egymásra találásuk záloga, hogy egyiknek a fényes adományozó szerepét kell eljátszania, de sajnos a másik oldalon az van, hogy az elesettséget kell bizonyítani. Ez pedig egy nem jó kör. 

Szociális (morális) indíttatásból segélyt adni (mert az jár, vagy mert az érintett rászorul) egy rossz felállást hoz létre. A követelődző járadékvadászét, vagy a folyamatos segítség érdekében a rászoruló szerepbe szorulást. 

Bennem akkor történt hasadás a mentális problémával élő emberek rehabilitációja terén, amikor ébredező felhasználói Facebookcsoportokban egyre hangosabban láttam megjelenni azt a véleményt, hogy ők (mármint az ezekben a csoportokban egymással kommunikáló érintettek) kikérik maguknak a rehabilitációt, a felépülés "követelményét", mert azt ők a kényszermunka egy formájának tartják, amiben vissza akarják terelni őket a munkaerőpiacra, tágabb értelemben véve pedig a társadalomba. Először azt hittem, hogy ez egy elszigetelt jelenség, csak nekem dobálja fel az algoritmus, de aztán megjelent egy cikk a King's College általam sokratartott kutatója Mike Slade és kollégái tollából, amiben nagyon határozottan felszólalnak az ügyben, hogy mi végre is van rehabilitáció. Mert az nem jelent mást, nem tud mást jelenti, mint a létező világba való visszailleszkedést. Elismer minden társadalmi és egyéni okot, ami a kirekesztéshez vezet, de a rehabilitáció nem tud ígérni egy olyan világot, ami nem létezik. A nem cselekvés világát. A felmentések világát. 

Az állami szociálpolitika feladata egy olyan gazdasági és társadalmi rendszerben, ami az egyén és a közösség cselekvésére épül, csak az tud lenni, hogy ezt a cselekvést lehetővé teszi. Elgördít minden akadályt előle, bátorít, képessé tesz, hatalommal ruház fel. 

Ha valóban értékként tekintünk az emberre, akinek szorongását csökkentve egy ígéretes erőforrásként tekintünk rá, akkor az egymásra találás alaphelyzete egy gyümölcsöző befektetéshez hasonlít és nem leereszkedő jóindulathoz. Arról nem is beszélve, hogy a befektetés erőforrásokat hoz létre, képessé tesz, felruház (beruház ugye) valamivel, a filantróp támogatás legnagyobb baja, hogy jövőre ugyanúgy adni kell és ugyanott vagyunk. 

Az államnak nem morális felelősségei vannak. Számomra az állam nem szakrális intézmény, hanem polgárjogi entitás és mint ilyen megint mérhető, számonkérhető, keretekbe fogható cselekvésekből áll. Véleményem szerint ahányszor a szakrális tartalom megjelent az állam kapcsán, akkor az mindig a parasztvakítást szolgálta. Az uralkodó hatalmát lehet legitimálni ha a valláson keresztül az istenekhez kötjük a fáraó személyét. Milliókat lehet mészárszékre küldeni a haza fogalmával. A szorongás azért fontos szó, mert a megfélemlített, bizonytalanságban tartott ember könnyen befolyásolható és ezt pontosan látjuk ma mit jelent a magyar társadalomban, ahol egy szinte tökéletesre csiszolt függőségi piramist épített fel a Fidesz. Nem saját találmány, inkább felismerés ez, hogy erre rezeg rá, ezt ismeri, ebben találja meg helyét szinte ösztönösen a magyar ember. Számomra nem arról szól a történet, hogy a Orbán Viktor valami ördögi tervel rabszolgai függőségbe terelte a magyar társadalmat, hanem arról, hogy felismerve a magyar társadalom természetét (nem volt nehéz, ő is innen jött) mindössze annyit tett, hogy elengedte a civilizátorkodó, felvilágosító, modernizáló, progresszív erőfeszítéseket, ráerősített a meglévő sajátosságokra és a többi úgy ment magától, ahogy az alma leesik a fáról. A gravitáció, a dolgok magában való tehetetlensége elvégezte a munkát. A magyar társadalom alig pár év alatt visszaállt abba az uram-bátyám, patrónus-kliens rendszerbe, amiben évszazadok óta volt. Igaz mindig más köntösben, de a lényegen ez nem változtatott. 

Szóval miért fontos a szorongás enyhítése? A cselekvés lehetővé tétele miatt. A cselekvő ember a kívánt irány. A jövő tudatos építése. A cselekvés tehát építés, jövőbe mutató építés, fejlődés. Helyben vagyunk. A szociálpolitika tárgya e cselekvés lehetővé tétele. Az építő, jövőbe mutató cselekvés lehetővé tétele.

Nincs ebben semmiféle filantrópia. Ez elvárás. A hozzájárulás, a részvétel elvárása. A részvétel (társadalmi részvétel, közösségi bevonódás, integráció, társadalmi kohézió), mint olyan szavak aminek emberképe a cselekvő ember. Nem a létező ember. Nem az eltartott ember. Nem a kitartott ember. Nem a támogatott ember. A jövő(jé)t tudatosan építő cselekvő ember.  

Ez legalább annyira gazdaságpolitika, mint amennyire szociálpolitika. Mert a jövő(jét)t tudatosan építő cselekvő ember abszolút értelmezhető közgazdasági teminusokban is (értéket teremtő, termelő ember), politológiai értelemben is (aktív szavazópolgár), szociológiai értelemben is (tudatos, független polgár), és pszichológiai értelemben is (egészséges, kiteljesedett életet élő ember). 

Észre kell vennünk, hogy ezek a kategóriák azonban csak egyetlen ma ismert világképhez tartoznak, a felvilágosult, szabad, polgári demokráciák világképéhez. Mert az nem operál a szorongással mint hatalmi eszközzel. A polgári, politikai és szociális jogok kiterjesztése a záloga a jólétnek, ami még lehetne egy széplelkű elvárás, de a tények (mármint történelmi tények) egyelőre azt bizonyítják, hogy a legerősebb, legstabilabb és leginkább fejlődőképes társadalmi berendezkedést a felvilágosult, szabad polgári demokráciák jelentik, aminek valahogy az alapköve a szabad egyén jóléte és cselekvési képessége. Nem erkölcsi kategóriák mentén mondom ezt, hanem a repülőgép anyahajók számával mérve. Úgy értem, a jelek szerint annak és azért van a legtöbb repülőgép anyahajója, aki a legnagyobb jólétet  és szabadságot nyújtja a polgárainak. Hát ez van...

Majd ha Kína veszi át az Egyesült Államok és a nyugati világ vezető szerepét (szalagcímekben már évek óta ott tartunk, előtte azonban, ahogy a FT cikke frappánsan megjegyzi, talán Görögország egy főre jutó GDP-jét illene elérni) akkor más lesz a helyzet. Akkor én is azt fogom mondani, hogy a jólét (és vele az erő és hatalom) zágola az ujgur koncentrációs táborok működtetése és a lakosság mindenre kiterjedő megfigyelése és kordában tartása központi irányítás alatt. Akkor Ferge Zsuzsa szavait is átgondolhatjuk, mert a szorongás funkciója értelmet nyer, a szorongás, a lemondás, az egyén feláldozása a közösség akaratának oltárán (ami a jelek szerint mindig inkább az uralkodó akarata a nap végére). Hiszen az vezet nagyobb jóléthez, erőhöz és hatalomhoz. 

Ráteszem tehát a szociálpolitika alapfogalmait és célkitűzéseit egyszerre a szabadversenyes kapitalizmus és a machiavellista hatalomtechnikák számegyeneseire, arra, amin a közgazdaságtan, a politológia is van. Nincs itt számomra semmilyen erkölcsi magasság, széplelkű filnatrópia...a jóléti politika megéri. Kifizetődik. Értéket teremt. A cselekvő embert. 

Egy segély az befektetés. Egy állami lakásprogram az befektetés. Egy hozzáférhető, kifizethető állami egészségügy vagy oktatás az befektetés. Nem csak hasonló, hanem ugyanolyan befektetés, mint autópályát vagy hidakat építeni. A családtámogatás az természetében semmiben nem tér el attól, mint amikor egy multi adókedvezményeket és állami támogatást kap a letelepedéséhez az országban. Egy fiatal párt ugyanúgy lehet támogatni a családalapításban, ahogy egy német autógyárat a letelepedésben anélkül, hogy azoknak hálásnak kéne lennie. A hozam, a megtérülés egészen pontosan mérhető. Csak be kéne illeszteni végre a képletbe és nem a szociálpolitika futottak még széplelkű kategóriáiban kéne futtatni. Ebből a szemszögből katasztrófa, hogy a szociálpolitika elkülönülten létezik a közgazdaságtantól mert ezek nem értelmezhetőek egymás nélkül. 

A szociálpolitika nem baloldali. Nem szociális politika és főleg nem szocialista politika. A német társadalombiztosítás rendszerét az a Bismarck kancelár vezette be, akit utolsóként lehetne a munkásmozgalom harcosaként felvonultatni. Az akkor úttörő társadalompolitikai intézkedést legalább annyira motiválta a fizetőképes középosztály megteremtése (a gyári munkás, aki nem csak összeszereli, hanem megvenni is képes az általa gyártott autót), mint a forradalom megelőzése. A kettő együtt volt igaz és mindkét dimenzióban hasznosnak bizonyult a szorongáscsökkentés (jelesül a beteg, özvegyi és nyugdíjbiztosítás bevezetése). 

Teszek ide azonban egy megjegyzést: Én ezt a jelenlegi társadalmi-gazdasági világrendben, a liberális kapitalizmus keretei között tartom érvényesnek. Ennek a világrendnek azonban a szélén vagyunk. Meggyőződésem, hogy egy átalakulás elején tartunk és a szilárdnak hitt fogalmaink (mint a munka például) el fogják veszíteni a jelentőségüket, mert az egész elosztási séma borulni fog. Hogy ezt az AI, a robotok, egy forradalom/háború, reformok vagy alulról építkező de mély változás hozza el azt nem tudom, de látom már a kontúrjait egy olyan világnak, amiben a bejegyzésben emlegetett cselekvés ebben a formában elveszíti jelentőségét, vagy mondjuk a pénzhez, értékteremtéshez kötődését. Nem szeretem azonban, amikor magukat szakembernek tartó emberek erre hivatkozva nem hajlandóak foglalkozni jelenlegi világunkkal, hanem magukat kritikai gondolkodónak tartva (ha máshol nem fejben) meghaladják azt, és már nem piszkolják be kezüket mondjuk foglalkoztatási rehabilitációval mert a kapitalizmusnak úgyis vége. Én ebben mindig a kibújást, megúszást, a nem-cselekvést látom, ami sajnos nagyon erős kelet-európai értelmiségi hagyomány. Lehet persze sci-fi módon beszélgetni a jövőről, engem is érdekel a téma. De munka az itt van, ma. Puzsér Róber, Schiffer András nagyon szeretnek ide kirándulgatni, de Tamás Gáspár Miklós utolsó korszaka is erről szólt. Nála még érteni is vélem, elvégre leginkább filozófusként tekintett magára. Én szeretnék egy kicsit több kézzel fogható szakembert látni értelmiségiek és véleményalkotók körében is, mert évtizedek óta bántja a szememet, hogy nálunk a kávéházi beszélgetés már szakma lett.