Egy dollár

Megyek le, délelőtt, olyan 11 óra magasságában az uszodába...és a házunk oldalában látom, hogy egy idős néni térdepel a fúben. Mellette a segítője, egy fülöp szigeteki, vagy indonéz asszony, kétségbeesetten integet, hogy menjek segítsek neki. 

Az első gondolatom az volt, hogy elesett szegény, fel kell majd emelni. Már azon törtem a fejem, hogy miképpen fogom ezt megoldani. Most szedték le a rögzítést az eltört jobb csuklómról. Jobb volt, míg fent volt, az embereknek nem jutott eszébe segítséget kérni egy törött kezű szerencsétlentől. De most már megint épkézláb férfi lettem és le is csaptak rám. Igaz magamtól is odamentem volna, olyan csepp volt az a néni, bal kézzel is simán felemelem.

Ez volt a terv.

De mire odaértem hozzájuk kiderült nem őt, hanem a csatornafedelet kell majd felemelnem. Ugyanis a néni nem elesett, hanem letérdelt oda és tapodtat sem volt hajlandó elmozdulni, amíg ki nem halássza a csatornába esett 1 dollárosát. Ahogy itt mindenki, ők is kevert kínai és angol nyelven beszéltek, amikor odaértem inkább már angolul. De ezek az itteni idős, egyszerű emberek amúgy sem nagyon beszélnek kidolgozott kódban. Gyors, pergő tőmondatokban beszélnek, amit aztán megtoldanak hosszan elnyújtott kínai töltelékszavakkal, amiknek nincs ugyan érdemi jelentése de egész pontosan leírják a beszélő érzelmeit. 

- Beesett, lah. - Hogy mi esett le még akkor nem tudtam, azt hittem még mindig, hogy a nénire gondol csak rossz angolsággal beszél. De azt már tudtam, hogy azt gondolja róla, most mondjam meg, hát mégilyet. 



Lassan azért én is megértettem, hogy itt egy ezüst színű pénzérme esett bele az eső elvezető csatornába. És azt is, hogy ezt most az én feladatom kihalászni, mert a néni makacsul ült a fűben, fürkésző tekintettel kutatva az érme után a csatorna vékony rácsai között. 

Most kicsit szídtam magam, hogy sosem hordok magamnál készpénzt. Különösen érméket nem. Húzza a zsebem, a táska alján köt ki, ott rozsdásodik majd nekem évekig, mert megy be a mosásba és egyszer majd ha nagyon nem jön ki a hó vége, valami nejlonzacskónyi más érmékkel együtt jó lesz az egy kiflire. Régen legalábbis így volt. Ma már ebből az lett, hogy melyik ételrendelő appon maradt esetleg pár dollár (vagy euró) egyenleg amiből össze lehet söpörni egy sajtburgernyit. 

Szóval maradt a csatorna. Én a pénzt még nem láttam, de ahol a néni ült, ott az ujjaim közé vettem a rácsos fedelet és bal kézzel lassan kiemeltem. Azonnal bevilágított a nap, és a karom hosszánál vagy másfélszer mélyebb csatorna alján ott ezüstlött az a kicsi érme. Hogy a fenébe látta ez a néni? A boltban a csomagolást nem tudja leolvasni. 

Eddigre utcai látványossággá váltunk, szakértők vették körbe az árkot. Jött egy középkorú kínai férfi, kérdezte mi van, mi történt. 

阿姨?(Āyí?)

Ez azt jelenti néni (auntie angolul). Kéne ide mondani, hogy mi történt, de ebben a hőségben nem szaporítják a szót az emberek, inkább csak elnyújtja az előzőt. A nénit kérdezi, de már egy másik járókelő válaszol, egy középkorú nő. Megbeszélik, hogy beesett. 

Én ott állok a ráccsal a kezemben. Nem nagy teher, mert felhajtottam 90 fokban, megáll szinte magától. Méregetjük a csatornát. Akárhogy nézem, még az én hosszú karom se éri el és ahhoz meg túl szűk, hogy a vállamat bepréselve leereszkedjek érte. Más is erre a következtetésre jut mert a pattogó tőmondatok átváltanak:

太深...太深 (Tài shēn)

Túl mély...

A néni nem tágít. Sose lehet tudni, hogy azért van-e mert nem érti, vagy mert nem hallja, vagy mert még nem az hangzott el, amit hallani akart. Ott ül a fűben és mered az érmére. 

阿姨, 太深..!

Harsogja most már egy kórus, én is angolul mondom, hogy nénike, ez túl mélyen van. 

Bemerevedik a pillanat. A néni nem tágít. Egészen addig, amíg egy nő elő nem vesz egy másik 1 dolláros érmét a pénztárcájából és odaadja az idős néninek. 

Ahogy gyalogoltam tovább az uszoda felé azon gondolkodtam, hogy nem megszorulva volt a néni. A kínaiak, főleg az idősebb generáció, olyan nagyon babonás, hogy valószínűleg kötődik ehhez is valami hiedelem. Hogy az elgurult pénzt fel kell szedni különben a többi is megy utána...valami ilyesmi. 



Comments

Popular posts from this blog

Munkahelyi hangulatok

Tölgyesi Péter tényleg "felszopta" Orbánt?

EUs pályázati rémálom

A szorongás, mint az innováció motorja

Hogyan szabályozzák a mobil telefon használatot a szigorú Szingapúrban?