...és még annyit, hogy...

Felkavarta az amúgy sem állóvizet Szingapúrban az új miniszterelnök bejelentése a családtámogatási rendszer átalakításáról. A téma a helyi viszonyokon túlmenően is érdekes, mert a fejlett világban a születések számának csökkenése általános jelenség, és érdemes odafigyelni arra, hogy milyen válaszokat adnak erre különböző országokban.  Magyarországon, és én Észtországban is ezt látom, van ezzel kapcsolatban egy ijedt elutasítás.  A születések számának csökkenése elfogadhatatlan, az maga a probléma, amit kezelni kell, a tendenciát vissza kell fordítani. Mindkét országban jelen vannak olyan szélsőséges hangok, miszerint akár egy másik jog - történetesen a nők önrendelkezésének joga - kárára is lépéseket kell tenni, akkor amikor a nemzet léte van veszélyben (ez észt szélsőjobbos körökben - persze mindig férfiak szájából - egészen elterjedt). Magyarországon is nagyon erős az a narratíva, miszerint a nők (családok) hazafias kötelessége a gyermekvállalás ("szülsz te rendesen?").  En

Megkérdeztem a 12 éves lányomat, aki Szingapúrban jár általános iskolába, hogy miképpen szabályozzák a mobiltelefon használatot az iskolában? Azt magamtól is tudom, hogy nem lehet mobiltelefont használni, mert emlékszem benne volt a szabályokban és onnan is, hogy a lányomat sose lehet elérni reggel nyolc és délurán fél kettő között a telefonján. Mobiltelefonja, itt is minden gyereknek van (olyan 8 éves kortól jellemzően) és nem lehet őket leakasztani róla. Mondjuk éppenséggel a szüleiket sem.  Szóval a válasz az, hogy Szingapúrban nem használhatják a gyerekek a mobiltelefonjukat iskolaidő alatt, azonban a telefonok náluk vannak, nem szedik el tőlük. Ha úgy érzik fel kell hívniuk a szüleiket vagy bármit el kell intézniük telefonon, akkor erre lehetőségük van a central office (központi iroda) nevű helyiségben, ami egy tanári, adminisztrációs helyiség (tanulmányi osztály?) és recepció egyszerre. Itt használhatják a telefonjukat vagy ha nincs, a vonalas készüléket használva felhívhatják a

 ..azon gondolkodtam, hogy a korombeliek idős napjai, ha megéljük, azzal fognak telni, hogy végeláthatatlan könyvet, cikkeket fogunk olvasni és videókat fogunk nézni arról, mi történt a szemünk előtt a Fidesz regnálása alatt.  Ma is nagy keletje van azoknak a könyveknek, amik szinte napra, órára és másodpercre, személyről-személyre, eseményről-eseményre rekonstruálták a náci Németország, vagy a sztálini Szovjetúnió történéseit. Haza viszonyok között lehet ilyet olvasni Horthy Miklós hosszú regnálásáról, a kávéig lebontva tudjuk mit beszélt Hitlerrel, mit gondolt/mondott róla a Führer, mivel tért haza és mi volt a része a holokausztban vagy éppen annak leállításában. Tudjuk sajnos, fájó olvasni, hogy egész pontosan kik és mit csináltak a vészkorszak hónapjai alatt, és Szálasi Ferenc életét egészen az akasztófáig saját és mások elbeszéléséből követhetjük.  Pedig akkor még nem is volt internet, mobiltelelfon és azon kamera, fényképezőgép. Hiába a legprofibb kremlinológia ha a madarak egys

Ezt a bejegyzést eredetileg 16 éve, 2008 október 21-én írtam. Két évvel a NER megjelenése és öt évvel azelőtt, hogy elhagytam az országot. Mikor ezeket a régi írásaimat olvasom, lejátszódik bennem újra miért döntöttem úgy, hogy elmegyek.  Megvettem Tarjányi Péter könyvét és egy nap alatt elolvastam. Nem a lebilincselő kalandok vagy az olvasmányos stílus miatt. Bár ez utóbbiban nem olyan rossz a könyv. Ebben a műfajban nekem eddig a mélypont Veér András és szerzőtársa szcientológiát leleplező (?) könyvimitációja volt. Mint irodalmi alkotás inkább tűnt egy 12 éves gyerek cetligyűjteményének könyvkötésben. Ez egész olvasható, mintha egy nagyranőtt gyerek mesélne... Ezt a könyvet a félelem és az elővigyázatosság olvasatta el velem ilyen gyorsan. Az érzés nem új keletű. Tarjányi Péter abban az évben végzett Szentendrén, amikor én elkezdtem ugyanott tanulni ugyanazon a határőr szakon. Sok utalás van a könyvben a jugoszláv polgárháborúról, ami akkoriban tört ki, amikor még ott szolgáltam. Mé

Jelentős szociális támogatásokat jelentett be a szingapúri kormány. Pontosabban az új szingapúri miniszterelnök, aki alig egy hónapja vette át az ország irányítását.  A "Major reset" of policies and mindset jelmondattal felvezetett intézkedések valóban nagy fordulatot jelentenek, elsősorban a lakosság támogatása terén.  Például eddig nem létezett munkanélküli segély/járadék az országban, a kormány az öngondoskodást preferálta és a továbbképzéseket, átképzéseket, elhelyezkedést segítő szolgáltatásokat támogatták inkább. Most maximum 6 hónap időtartamra havi $6000 támogatást kaphatnak azok, akik önhibájukon kívül (például leépítések következtében) elveszítik állásukat és csatlakoznak valamelyik átképzési programhoz illetve igénybe veszik karrier coach-ok szolgáltatásait. Havi $6000 az mai árfolyamon olyan 1,6 millió forint, és ha teljes összeget nézzük: $36000 az majdnem 10 millió (9,8 millió) forintnak megfelelő összeg. Az Szingapúrban is nagy pénz. (Update: időközben megjele

Nagyon érdekes cikkeket olvastam az észt újságokban a minap azzal kapcsolatban, hogy érzékelhetően akadályozza a híres észt innovációs kultúrát és fejlődést a jelenlévő antikapitalista hangulat a társadalom egy részében.   Kicsit menjünk közelebb ehhez, mert szerintem magyarországi áthallásai is vannak/lehetnek a történetnek.  Kezdem azzal, hogy az egyébként jellemzően nem kapitalista szimpatizáns kultúrális antropológusok tollából jelent meg egy olyan kutatás, ami - saját várakozásaikkal ellentétben is - szinte már üldözött kisebbségként mutatta be a vállalkozókat.  Az antropológusokat ugye általában úgy ismerjük, mint akik kihaló félben lévő törzsek, helyi, őslakos kultúrák túléléséért aggódva mutatják be embereknek, csoportoknak az életét, vagy tudományos eszközökkel próbálják őket megérteni, leírni.  Van ennek egy urbánus változata is, ugyanilyen eszközökkel vizsgálnak modern településeken, akár nagyvárosokban különböző csoportokat, életformákat. Egy nagyon érdekes szakma egyébkén

 Előfordul olykor, hogy afrikai keresztényekkel beszélek, akik a vallást nem csak a szó szoros értelmében halálosan komolynak tartják, hanem valamiféle viszkető késztetést is éreznek arra, hogy mindent megtegyenek, hogy más is ugyanígy gondolja. - Sajnállak igazából, hogy istentelenül élsz.  Hol emelt hangon, hol véget nem érő meggyőzéssel próbálnak rávenni arra, hogy a kereszténység az egyetlen igaz út, amit nekem is követnem kell. És a hangsúly a kell szón van.  Látszik, hogy olyan erős a mentális építmény, amibe bezárták magukat, hogy oda nem, hogy hozzáférés nincs, hanem nekem kell nagyon vigyáznom magamra, hogy az aggresszív energiáikkal ne söpörjenek el (ha beszívni nem tudnak).  Namost majdnem pontosan ugyanez az érzés fog el, amikor a magyar olimpiai érmek fixációját látom. Az már régen szembeötlöt, hogy nagyon kevés olyan országot ismerek amit így ellepnének az olimpiáról szóló hírek arra a pár hétre, amíg az tart. Ez ráadásul nem is amolyan népi kezdeményezés (bár elsőre anna