Az antikapitalizmus bája

Nagyon érdekes cikkeket olvastam az észt újságokban a minap azzal kapcsolatban, hogy érzékelhetően akadályozza a híres észt innovációs kultúrát és fejlődést a jelenlévő antikapitalista hangulat a társadalom egy részében.  

Kicsit menjünk közelebb ehhez, mert szerintem magyarországi áthallásai is vannak/lehetnek a történetnek. 

Kezdem azzal, hogy az egyébként jellemzően nem kapitalista szimpatizáns kultúrális antropológusok tollából jelent meg egy olyan kutatás, ami - saját várakozásaikkal ellentétben is - szinte már üldözött kisebbségként mutatta be a vállalkozókat. 

Az antropológusokat ugye általában úgy ismerjük, mint akik kihaló félben lévő törzsek, helyi, őslakos kultúrák túléléséért aggódva mutatják be embereknek, csoportoknak az életét, vagy tudományos eszközökkel próbálják őket megérteni, leírni. 

Van ennek egy urbánus változata is, ugyanilyen eszközökkel vizsgálnak modern településeken, akár nagyvárosokban különböző csoportokat, életformákat. Egy nagyon érdekes szakma egyébként. 

Szóval észt antropológusok arra adták a fejüket, hogy megvizsgálták helyi közösségekben a vállalkozók (a térségben valamilyen céget, üzemet, telepet, gazdaságot, erdészetet vagy akár gyárat üzemeltető munkáltatók) és a helyi lakosság viszonyát. Az antropológus kutatócsoport cikkében megjegyzik, hogy ők is azzal az előfeltevéssel kezdték meg az interjúik és találkozóik lebonyolítását észt vállalkozókkal, hogy az erősen értékvezérelt zöld aktivistákhoz képest majd a pénzre fókuszáló, bevételorientált, racionális és ehhez kellően érzéketlen üzletemberekkel találkoznak. 

Az előfeltevésük az volt, hogy a párhuzamosan felvett interjúkban egy olyan hasadást fognak látni, amiben a helyi lakosok aggódnak a természeti értékeik, az emberi erőforrásaik, a település infrastruktúrája, kultúrája és énképe kapcsán, míg ezzel ellentétben az egydimenziós gazdasági haszonra fókuszáló vállalkozók és vállalattulajdonosok embert és természetet kizsákmányolva egy egészen eltérő haszonelvű narratíva mentén építik fel a mondókájukat. 

Ehhez képest, számukra igen meglepő módon, a kutatók azt találták, hogy itt az elnyomott kisebbség a vállalkozó, akik valódi szerepükhöz képest komoly diszkriminációnak vannak kitéve. Valóságos közellenséggé váltak, zavaró tényezökké, a természet lerombolóit, az emberek kizsákmányolóit látják bennük, miközben valójában a helyzet az, hogy munkahelyeket még mindik ők teremtenek és az adók jelentős része is a vállalkozók bevételeiből jön (meg az általuk létrehozott munkahelyek adóiból és a munkavállalók fogyasztásából). 

Az interjúk készítése során egyre inkább egy árnyalt kép derült ki számukra, amiben a helyi vállalkozók nagyon is foglalkoztak vállalkozásaik környezeti hatásaival, a közösségben betöltött szerepükkel és felelősségükkel. Értékviláguk egyáltalán nem állt messze a maguknak erkölcsi felsőbbséget delegáló aktivistákétól azonban a cselekvés (munkahelyek teremtése és adófizetés) az ő vállukon nyugodott és mégis ők viselték, viselik az érzéketlen kizsákmányoló kapitalista bélyegét. És ez láthatóan nagyon zavarja őket. 

Valóságos versenysport lett abból, hogy legyen szó faipari vállalkozásról, vegyiparról, bányászatról, kis termelő üzemekről, logisztikai központokról, de akár zöld beruházásokról (szélerőművek), a lakosság ellenállása igen heves, sokszor sikerrel akadályozva meg befektetéseket. 

A helyzet olyan szinten paradox, hogy az általában helyi közösségek pártján álló antropológusok elkezdték a helyi vállalkozókat olyan szemüvegen keresztül nézni (és látni), ahogy általában brazil őserdők őslakosait szoktak inkább. 

Többek között erre a cikkre (és a mögötte álló kutatásra) hivatkozva egy bank elemzője által írt másik cikkben az egyéni méltánytalanságokon felül a szerző hangsúlyozza, hogy ez az attitűd egy sajátos bújkálásra kényszeríti az akár sikeres vállalkozókat, azok nem tudnak szerepmodellként, követendő mintaként szolgálni a közösségben, ellenben a harsány és hangos aktivizmus sajnos semmilyen megoldást nem kínál sem a gazdasági növekedésre, sem pedig a zöld és társadalmi kérdések megoldására, mert aktivizmusból sem munkahely, sem gazdasági teljesítmény nem keletkezett még. 

A cikkek azt hiszem annak hullámán jelentek meg, hogy Észtországban érzékelhetően megtorpant a korábban világszerte csodált fejlődés és innovációs kultúra. Az észt gazdaság több mint két éve (9 negyedév) a recesszió jeleit mutatja, a gazdaság nem növekszik, hanem lassan zsugorodik. Ebben nyilván fontos szerepet játszik az ukrajnai háború, a COVID és az utána következő magas infláció, a globális kereskedelem megtorpanása és az export piacok bizonytalanságai. Egy napon tudok olvasni olyan szalagcímeket miszerint jelentős befektetőcsoportok vonulnak ki a tallinni tőzsdéről (bizonytalan a térség geopolitikai helyzete), megkérdőjeleződik a térséget Európa nyugati részével (Berlinnel konkrétan) összekötni tervezett gyorsvasúthálózat megtérülése, ellenben szigorítják a külföldiek munkavállalási lehetőségeit (egy olyan országban, aminek híres IT szektora egyébként is krónikus szakemberhiánytól szenved) és újabb szélsőjobboldali, nacionalista párt alakul. 

Érdekes módon összeér ebben politikailag a szélsőjobb és a baloldali retorika. Az egyik valami XIX. századi nemzeti romantika mentén és a globalizáció, a kozmopolita liberális eszmék elleni bezárkózás jegyében kezel gyanakvással bármilyen innovációt, befektetést, fejlesztést. A másik az agresszív zöld aktivisták és a tőkés kizsákmányolás ellen küzdő, a kapitalizmust mint alap gazdasági modellt meghaladni igyekvő magukat egyébként progresszívnek tartó baloldali aktivisták csoportja, akik szintén nem akarnak vállalkozókat és az ő beruházásaikat látni a helyi közösségeikben. Mindkét fél számára a vállalkozó az ellenség. A globális tőke helyi letéteményesei, akik a káros liberális eszméket, vagy környezet és társadalomsomboló technológiáikat és modelljeiket hozzák be ide. 

Miközben az ország jövőképe és identitása egy prosperáló, modern, gyorsan növekvő (és gazdagodó) gazdaság köré épül, ezt sokan úgy képzelik, hogy majd egymástól 5km-re lévő magányos faházakban élve, mindenféle infrastruktúra nélkül az érintetlen természetben, a valami miatt ott is a XIX. században lerögzített hagyományokhoz visszatérve csökkenő lakossággal (és folyamatosan csökkenő elérhető munkaerővel) fogják ezt elérni.

Nem én rángatom ide, mert Szingapúrban élek, a bankár cikke, maga idéz egy szingapúri példát. Elmeséli, hogy észt delegációval járt Szingapúrban és egy híres, tengeri ételekre specializálódott étterembe vitték el a keleti parton (gyanítom az East Coast Jumbo étterme lesz az) ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az indiai óceánra. Ezen az óceánon azonban százával himbálóztak a ki- és berakodásra váró tankhajók a háttérben, az egyik közeli szigeten pedig a Shell hatalmas kőolajfinomítója világított. Az észt vendégek megjegyezték, hogy milyen kár, hogy ezek a hajók és ipari létesítmények így elrondítják az egyébként szép tájat. 

A szingapúri házigazdák válasza (az észt bankár visszaemlékezése szerint) az volt, hogy ők büszkék arra, amit elértek, és az hogy ebben az országban (és nem valamelyik szomszédosban) kötnek ki százával a tankhajók az nem olyasmi, amit rejtegetni szeretnének. Az ő szemüknek az a megnyugtató látvány, hogy még mindig itt működik az világ egyik legforgalmasabb kikötője.

Azt már én teszem hozzá, hogy érintetlen természetért csak 20-25 km-t kell északra utazni Malajziába, vagy párszáz km-t keletre a Borneo szigetére, ahol a dzsungel ugyan a maga pompájában áll, azonban a 150 millió indonéz jelentős része él igen mély szegénységben és a Kalimantanra (Borneo indonéz neve) tervezett új fővárosuk utolsó külföldi befektetője is visszalépett nemrég. 

Az észt antropológusok kutatása és az abból írt cikk azért szólt a szívemből, mert az észt társadalmat kicsit közelebbről ismerve nagyon pontosan látom kikről szólnak ezek a cikkek, és én egyre nagyobb ellenérzéssel viszonyulok az obstruktív technikákat alkalmazó aktivista és értelmiségi magatartások felé. És ez messze nem csak észt jelenség. 

Magyarországon úgy vannak igen komoly hagyományai a kapitalizmus ellenességnek, hogy csak kapitalizmus nem volt soha az országban ugyanis a feudalizmust a mai napig nem sikerült meghaladni. És ennek fényében nézem, hallgatom mindig fura tekintettel azokat a jellemzően értelmségi magyar szereplőket (Pogátsa Zoltán), vagy politikusokat és közéleti szereplőket (Shiffer András, Gulyás Marci), akik nem egyszer magukból kikelve kárhoztatják a kapitalizmust miközben az - ha őszinték akarunk lenni magunkhoz - egy történelmi léptekű progresszió lenne ha egyszer tényleg működhetne Magyarországon. Én most nem megyek bele ennek a jelenségnek az otthoni dinamikáiba a nem-cselekvő értelmiséggel, de annyit megjegyzek, hogy ezek az emberek meglátásom szerint úgy haladnak meg mindent (fejben), hogy biztosak lehessünk benne, nekik ezek között a keretek között mérhető teljesítményt ne kelljen nyújtani (hiszen fejben meghaladták már azt). Írnak egy könyvet, vagy elmennek beszélni egy rendezvényre, és ebben nagyjából ki is merítették cselekvési mezőjüket, mert az alternatívaként kínált megoldásaikat még egy lépcsőház szintjént se sikerült megvalósítaniuk. 

Ilyen jómadarakból azonban világszerte találunk nem egyet, nem kettőt. A legtöbb helyen azért nem zavarnak sok vizet, mert képtelenek a cselekvésre, tehát érdemi hatásuk nincs. Észtországban is inkább az okoz problémát, hogy a háború tényleg lebénította az országot és ilyenkor minden hátráltató tényező élesebben látszik. Én azért örültem nagyon az észt antropológusok és azt követően az észt bankár publikációjának, mert úgy éreztem ideje rendet vágni ebben a zavarosban és érdemes emlékeztetni minannyiunkat arra, hogy elosztani csak azokat a javakat lehet, amiket előtte megtermeltünk. És a termelés, az értékek létrehozása az vállalatoknál, vállalkozásoknál történik egy nemzet gazdaságában.