Mitől közügy egy olimpiai érem?

 Előfordul olykor, hogy afrikai keresztényekkel beszélek, akik a vallást nem csak a szó szoros értelmében halálosan komolynak tartják, hanem valamiféle viszkető késztetést is éreznek arra, hogy mindent megtegyenek, hogy más is ugyanígy gondolja.

- Sajnállak igazából, hogy istentelenül élsz. 

Hol emelt hangon, hol véget nem érő meggyőzéssel próbálnak rávenni arra, hogy a kereszténység az egyetlen igaz út, amit nekem is követnem kell. És a hangsúly a kell szón van. 

Látszik, hogy olyan erős a mentális építmény, amibe bezárták magukat, hogy oda nem, hogy hozzáférés nincs, hanem nekem kell nagyon vigyáznom magamra, hogy az aggresszív energiáikkal ne söpörjenek el (ha beszívni nem tudnak). 

Namost majdnem pontosan ugyanez az érzés fog el, amikor a magyar olimpiai érmek fixációját látom. Az már régen szembeötlöt, hogy nagyon kevés olyan országot ismerek amit így ellepnének az olimpiáról szóló hírek arra a pár hétre, amíg az tart. Ez ráadásul nem is amolyan népi kezdeményezés (bár elsőre annak tűnik), de erősen kilóg a lóláb, amikor látjuk, hogy olimpiai időszakban nincs politikai nyilatkozat, interjú, ami ne úgy kezdődne, hogy

- Mielőtt belekezdünk, innen is együtt szurkolunk a kézis fiúknak (vagy evezőseinknek, attól függően ki játszik aznap majd éppen). 

De közvetlenül is elural mindent. Nincs olyan politikai vitaműsor, elemzői interjú ezekben a napokban, aminek ne az lenne a témája, hogy mi van az olimpián. Jó, ez részben annak köszönhető, hogy az olimpia erősen átpolitizált, de a magyar közélet ha lehet ráindít még erre az egyébként is járó motorra. 

Én ma már a ló másik oldalára estem a témában. 

Olyannyira magánügynek tartom az olimpiai eredményeket, hogy az erről szóló közbeszédet mindig egy fals érzéssel nézem, hallgatom, mert nem értem, hogy egy gimnáziumi csapat sorversenyei a résztvevőkön, az osztálytársakon, a konkurens gimnáziumokon és a családtagokon kívül miért kéne érdekeljen bárki mást is?

Aztán leesik a tantusz, amikor látom a komment szekciót, a modern társadalmak pőre tudattalanját, ahogy Milák Kristóf viselkedése kapcsán a legbrutálisabb módon megfogalmazódnak a vele kapcsolatos elvárások. Nem pusztán a hazahozandó érmek, hanem a helyes viselkedés, hozzáállás és a megfelelő alázat tekintetében is. 

Eddig is azt gondoltam, hogy az élsportokolók a modern kor kitenyésztett gladiátorai, akik nem az egészséges életmód (ahhoz ugyanis az élsportnak nagyon kevés köze van), de nem is egy nemzet teljesítményét (mitől lesz jó úszó a magyar nemzet, ha egyetlen tagja világcsúcsot úszik?) fejezi ki, hanem a szó leghagyományosabb értelmében egy alkalmazotti viszony (ha nem rosszabb...mondjuk gladiátor rabszolga, aki ha fellázad megfeszítjük). És egy alkalmazottnak teljesítenie kell, az adófizetők pénzéből fizetett járadék fejében, és a munkáltató (az adófizető) a komment szekción keresztül fejezi ki elégedettlenségét vagy rajongását az alkalmazott iránt. 

Ezer más okom is van rá, de maradjunk ennél...a sportoló saját érdekében...hogy az ő egyéni teljesítménye visszaérkezhessen oda, ahonnan ered...(őhozzá) én mindenféle közpénzt kivonnék az élsport támogatásából. Finanszírozza a sportoló, a család, a klubrajongók, a sportrajongók, a szponzorok, de ezt a perverz viszonyt ezt jobb lenne mihamarabb felszámolni. 

A megspórolt pénzből meg lehetne építeni uszodákat hétköznapi embereknek, akik lehet 10-szer olyan hosszú idő alatt, de a maguk testét mozgatva úsznák le a 200 métert, százával, ezrével, ahelyett, hogy százan, ezren egyetlen kitenyésztett gladiátort néznének a kanapéról TV-n.