Szociális pálfordulat Szingapúrban?

Jelentős szociális támogatásokat jelentett be a szingapúri kormány. Pontosabban az új szingapúri miniszterelnök, aki alig egy hónapja vette át az ország irányítását. 

A "Major reset" of policies and mindset jelmondattal felvezetett intézkedések valóban nagy fordulatot jelentenek, elsősorban a lakosság támogatása terén. 

Például eddig nem létezett munkanélküli segély/járadék az országban, a kormány az öngondoskodást preferálta és a továbbképzéseket, átképzéseket, elhelyezkedést segítő szolgáltatásokat támogatták inkább. Most maximum 6 hónap időtartamra havi $6000 támogatást kaphatnak azok, akik önhibájukon kívül (például leépítések következtében) elveszítik állásukat és csatlakoznak valamelyik átképzési programhoz illetve igénybe veszik karrier coach-ok szolgáltatásait. Havi $6000 az mai árfolyamon olyan 1,6 millió forint, és ha teljes összeget nézzük: $36000 az majdnem 10 millió (9,8 millió) forintnak megfelelő összeg. Az Szingapúrban is nagy pénz. (Update: időközben megjelentek a részletek és kiderült, hogy nem havi, hanem 6 hónapra összesen maximum $6000 az összeg. Az első hónapban $1500 kerül átutalásra utána az összeg folyamatosan csökken és a maximális teljes összeg $6000. Csak azok vehetik igénybe, akik akaratukon kívül elveszítették az állásukat és a jövedelmük nem haladta meg a havi $5000-t. Tehát korábbi jövedelmük 20%-át kapják meg átlagban havonta, hat hónapig. Sokaknak segítség lesz így is.)

Azok a 40 év fölöttiek, akik alacsony hozzáadott értékű, alacsony jövedelmű munkákat végeznek és úgy döntenek, hogy tovább szeretnék képezni magukat, azok akár 2 év időtartamra kiléphetnek a munkahelyükről és a kormány havi $3000 (817.000 Ft) havi juttatást fizet nekik a képzés időtartamára. 

Az ún. SkillsFuture program keretein belül pedig már eddig is, a különféle képzések, továbbképzések, átképzések költségeinek 90%-át is akár megtéríti a kormány. Az új séma szerint most már nem csak az új készségek elsajátításának költségeit, hanem a képzés alatti időben kieső jövedelmet is pótolja a kormány. 

Jelentős könnyítések és támogatások lesznek az európai szemmel amúgy is elképesztően bőkezű és okos állami bérlakásrendszerben is. Egyetlen élethelyzetet kiemelve, az alacsony jövedelmű, fiatal házaspárok lakáshoz jutása, nézzük meg, hogy fog kinézni mostantól:

Egy három szobás (ez általában egy nappalit és két hálószobát takar) új építésű állami bérlakás belépő költsége $300.000 körül van (ez olyan 81 millió forint). Vegyünk egy fiatal házaspárt, aki beadja élete első lakásigényét és kettejük kombinált jövedelme $4000 (nagyjából 1 millió forint). Hogy érzékeltessem, hogy itt ez meglehetősen alacsony jövedelem, a McDonalds $2500 kezdőfizetéssel keres folyamatosan munkaerőt. Tehát két keresetből $4000-t keresni az tényleg alacsony jövedelem. A kormány alapból $55.000-t átvállal az árból, tehát ekkora összeggel támogatják a lakásvásárlást. Ehhez a bérlakások építésével és értékesítésével foglalkozó állami ügynékség (Home Development Board - HDB) további 25 évre szóló állami lakásvásárlási hitelt ad, ami a fennmaradó $245.000 költséget teljes egészében fedezi. Magyarán szólva a fiatal pár 0 belépő fizetéssel, gyakorlatilag azonnal beköltözhet a saját lakásába. A törlesztőrészletet pedig Szingapúrban nem a fizetésből vonják, hanem az itt (is) kötelező kombinált egészségügyi, nyugdíj, és lakásvásárlási megtakarítást jelentő "TB járulékból" (itt CPF-nek hívják). Magyarán szólva egy fiatal pár úgy jut lakáshoz Szingapúrban, hogy 0 dollárnyi saját résszel, a havi netto fizetésüket nem érintő törlesztőrészletekkel csak a rezsit kell maguknak fizetniük, amit egy albérletben is kéne (most azt az ajtót ne is nyissuk ki, hogy Szingapúrban a lakossági rezsiköltségek is állami támogatást kapnak - rezsicsökkentés van itt is). 

Namost, hogy világossá tegyem mit jelent ez a lakhatás lehetőségén felül, pár szót érdemes ejteni arról, hogy mit is jelent az hogy állami bérlakás. Ez egy 99 évre szóló bérleti jog, ami kvázi tulajdonjogként működik annak lejártáig. Azért tud tulajdonjogként működni, mert 5 év bizonyított bentlakás után a lakás a másodlagos piacon szabadon adható vehető és vannak helyek, ahol ezek a $300.000 dollárba kerülő lakások bizony 1 millió dollár körüli értéken cserélnek gazdát. Egy jelentékeny vagyoni érték kerül tehát a fiatal pár kezébe és a legtöbb szingapúri él is ezzel a vagyonnal, nagyon pörgő ingatlanpiaca van a városnak. 

Folyamatosan kritikus visszajelzéseket kapott a kormány arra, hogy miért csak pároknak van lehetősége állami bérlakáshoz jutni. Egyedülálló emberek is igényelhettek bérlakást, azonban csak 35 éves koruktól. Míg párok, akár 18 éves kortól. A kormány nyilvánvalóan a családalapítást és a gyermekvállalást akarta ezzel ösztönözni (eddig a demográfiai adatok szerint nem sok sikerrel). Egyre több az egyedülálló fiatal és tényleg tele van az internet panasszal, hogy miért vannak diszkriminálva. A kormány eddig inkább keménykedett. Például a jó helyen lévő (tengerpart, vagy belvároshoz közeli) bérlakásokba történő jelentkezéseknél előnyben részesítették a gyerekes párokat mert megfigyelték a tendenciát, hogy a gyerekvállalás nélkül sokkal jobb anyagi helyzetben lévő egyedülállók és párok rendre elviszik a premium kategóriás helyeket és Szingapúrban nagyon érzékenyek arra, hogy ne alakuljanak ki szegregátumok, ahova a gazdagok elvonulnak vagy nyomornegyedek, ahol a szegények zsúfolódnak össze. Etnikai alapon is kvóták vannak a lakónegyedekben (tehát nem költözhetsz akárhova ha ott már sok ugyanahoz az etnikumhoz tartozó ember él), de mesterségesen terelgetik a mobilitást más demográfiai mutatók mentén is. Ilyen mértékű társadalmi mérnökösködést én még sehol sem láttam. 

Most ezen úgy lazít a kormány - meghallva az elégedetlenkedő egyedülállók szavát - hogy eddig is előnyt éveztek az olyan költözések, amikor egy fiatal pár és a szüleik együtt költöznek úgy, hogy két lakást kapnak ugyanabban a tömbben. Ennek ugye az az értelme, hogy a kirepülő gyerekek saját lakáshoz jutnak, azonban szüleikhez közel fognak lakni (pl. két emelettel lejjebb) és lehetőségük lesz őket támogatni, a generációk nem szakadnak el egymástól. Most ezt kiterjesztik arra, hogy ilyen kombinált költözés esetén ugyanúgy előnyt élveznek azok a családok, akik egyedülállóként költöznének saját lakásba és a szüleik közelében akarnak lenni. 

Én szociálpolitikusként elég sok lakástámogatási rendszert ismerek, de ilyen bőkezű, ilyen okos megoldást még Skandináviában se láttam. 

Nem kántálom tovább a hasonló jellegű döntéseket, az oktatás, a lakhatás, az egészségügyi ellátás, a sport és szabadidős tevékenységek és a munkavállalás terén teljes fronton mozdul előre Szingapúr egy olyan irányba, amit egyszerűen képtelenség az Európában szokásos jóléti és gazdasági modellek valamelyikébe besorolni. Ezt a rendszert nem lehet -izmusokban leírni. Ez valami nagyon új, nagyon sajátos kombinációja a szabadvesenyes kapitalizmusnak és a gondoskodó jóléti államnak. 

Persze lehetne mondani, hogy eddig is igen jelentős szociális programok voltak Szingapúrban. Ez annak ellenére igaz, hogy általában kikérik maguknak ha lekommunistázzák vagy jóléti államnak titulálnák Szingapúrt. Ideológiai alapon Szingapúr ugyanis egy a szabad kereskedelemre és liberális gazdaságpolitikára épülő kapitalizmust épít, tulajdonképpen az 1819-es alapítása óta, amikor azzal szereztek erős pozíciókat a térségben, hogy versenytársaikkal ellentétben magas kikőtői díjak kivetése nélkül, szabad kikötői kapacitásokat biztosítottak az áthaladó kereskedőknek. Ez a mentalitás és hozzáállás a mai napig érvényes Szingapúrban. Alacsony adók, szabadkereskedelmi egyezmények tömkelege, rendkívül vállalkozó és befektetőbarát környezet. 

Mégis az a tény, hogy a lakosság döntő többsége állami bérlakásokban lakik, hogy jelentősen támogatják az egészségügyi kiadásokat és a COVID óta most már úgy tűnik menetrendszerűen készpénzzel is szórják a lakosságot az egy nagyon erős szociális elköteleződésre utal. 

Szerintem ez az elköteleződés az 1965-ös függetlenné válás óta jelen van az országban, az utóbbi lassan 15 évben azonban figyelemreméltóan megerősödött. 

A 2011-es választások jelentettek talán egy komoly fordulópontot. Szokás Szingapúrt diktatúraként leírni, ahol a 60 éve kormányzó párt rendre sikerrel heckeli meg a választásokat, de ennek némileg ellentmond, hogy 2011 óta már éppencsak nyer a kormányzópárt és választásról választásra jön föl az ellenzék. A sajtószabadság terén is sok kritikát kap Szingapúr, azonban megintcsak olyan 15 éve, a közösségi média előtörése óta, a kormánykritikus hangok gyakorlatilag megállíthatatlanok. 

Habár Szingapúr a világ egyik leggazdagabb országa, ahol ráadásul nem egy szűk kisebbség gazdagságáról beszélhetünk, hanem az átlagemberek életszínvonala is meglehetősen magas (a háztartások medián jövedelme mostanra eléri a $10000-t, ami 2,7 millió forint havonta), a szigetország a világ egyik legdrágább helye is, és néhány jól körülhatárolható téma mentén nagyon komoly társadalmi feszültségek érzékelhetőek. 

Vannak a hihetetlenül gyors és radikális fejlődésnek vesztesei is,....vagy izé, nézőpont kérdése...., olyanok, akik elégedetlenek a helyzetükkel és azt nem rejtik véka alá. Szingapúr gazdasága egyetlen emberöltő alatt a harmadik világból az első világba lőtte a szigetországot annak minden társadalmi következményével együtt. Szinte betegesen vigyáznak arra, hogy itt legyen a legjobb oktatás, a legjobb városszervezés, a legjobb repülőtér és közlekedés, a legfejlettebb kikötő és az ehhez kapcsolódó folyamatosan növekvő versenyképesség és termelékenység. Ez iszonyatos kihívások elé állítja az itt élő embereket. Az országban alig van hely, ezért nincs se pénz, se tér, se idő arra, hogy alacsony hozzáadott értekű, képzettséget nem igénylő, rosszul fizetett munkahelyeket tartsanak fenn. Itt gyakorlatilag nincs mezőgazdaság, de egyfarmernadrágos jazz gitárosok sincsenek, mert nem tud a város megengedni magának egy lepukkant (és ennek megfelelően olcsó) bohém negyedet, amiből aztán majd a dzsentrifikáció árazza ki ezeket a létformákat. Itt eleve nem jönnek ilyenek létre, mert se tér, se idő, se pénz nincs rá. Túl drága ahhoz a telek, hogy hippifarmokat, vagy kreatív művészeti negyedeket tartsanak rajta, lesz ott inkább egy félvezetőgyár, vagy egy bank. 

Ezzel addig nincs gond, amíg arra épült az egész sziget, hogy ide áramlanak a bevándorlók és a világ minden sarkából jönnek..hát először a szerencsét próbálók és a jobb élet reményében nekilendülők...ma már inkább a gondosan szűrt, csúcstechnológiai iparágakban dolgozó tehetségek (foreign talent FT, így emlegetik őket itt) Szóval annak a rendszere nagyon jól (és nagyon kegyetlenül) ki van építve, hogy ide vonzák a magasan képzett tehetséges embereket, de ezek addig és kizárólag addig maradhatnak, amíg jól keresnek és van munkájuk. Nem is tudom hol tartunk most, olyan $5000-6000 (1.3 - 1.6 millió forint) lehet az a minimum fizetés, amit egy külföldi tehetségnek keresnie kell, hogy munkavállalási vízumot kapjon. És folyamatosan emelik ezt a minimum értéket. Szociális problémát ez azért nem tud okozni, mert amint elbocsátják az adott külföldit, akkor nemhogy munkanélküli segélyt nem kap, hanem 30 napon belül el kell hagynia az országot. Ha 15 éve itt él, akkor is. 

Viszont hogy, hogy nem születnek is ide emberek és őket nem lehet ugyanezen logika alapján kirakni ha már esetleg nem termelnek elég értéket ahhoz, hogy maradjanak. Ők az állampolgárok, akik lehetnek talán olyan 3.5 millióan az 5,7 milliós országban. Ők ide születtek. Sokan közülük, az igazán idősek, fiatal korukban még kikötői munkások voltak, az egyenkonténerek és daruk előtti időkben, a hátukon hordták ki a dzsunkákról az árut a kikötői lerakatokba vagy vissza, esetleg a vállukon átvetett rúdon előre megfőzött ételeket szállítottak eladásra a kikötői munkásoknak. Ebből élt a lakosság mintegy 70%-a még az 1950-es években is. Az akkori életszínvonal nem sokban különbözött a Magyarországon a két világháború között ismert 3 millió koldus, a talicskáikat toló kubikusok vagy az 50-es évek lódenkabátos melósai világától. 

Amikor Szingapúr elkezdett emelkedni, akkor lecsapolták a mocsarakat, a hazai lakótelepi építkezésekhez nagyon hasonló módon urbanizálták a korábban tanyasi, falusi szintű életet, gyárak, üzemek épültek és az oktatáson keresztül ezekbe, meg a köréjük szerveződő szolgáltatói szektorba kezdtek áramolni az emberek. Hatalmas és igen gyors társadalmi mobilitás ment végbe az országban, de annak ellenére, hogy Szingapúr nagyon sokat tett az oktatás, a lakhatás, a jövedelmek és általában az életszínvonal fejlesztéséért (innen a korábban említett szociális jelleg), ezekkel a lehetőségekkel nem mindenki tudott élni. 

Ezer oka lehet ennek. Nem bírták a tempót, hatalmas mentális terhelést jelent a jó értelemben vett fejlődés is. Az ország tényleg nem ad teret, helyet és időt azoknak a szubkultúráknak, amik máshoz simán elférnek. A fejlesztő államnak (mert így szokták nevezni az ázsiai tigrisként növekvő országok proaktív kormányait) egyszerűen nem fért bele, hogy erőforrásokat pazaroljon el értéket nem, vagy monetáris értelemben nem termelő tevékenységekre és létformákra és a világ elhaladt mellettük. 

Mára, miközben öltönyös menedzserek, AI fejlesztők és IT szakértők, félvezetőgyártók, biokémikusok és a világ minden sarkából iderángatott bankárok, professzorok meg milliárdosok rohangálnak az utakon, még mindig ott van a heartlander (így hívják az ide született helyieket), ma már 50-es éveiben járó kínai pasas, aki erős helyi dialektusban beszél, a hőségben a pólóját a hasáról a melle alá húzza (Beijing bikini-nek hívják ezt a viseletet a mainland Kínaiak, ott megy ez nagyon), és napi $3,50-ért veszi a rizst csirkeszeletekkel a helyi kifőzdékben. Valami oknál fogva, őket nem fogta meg az a fejlődés, ami itt körülöttük végbement. Se angolul nem tudnak rendesen, se kínaiul. A helyi délkínai dialektusok valamelyikét beszélik, esetleg keverik a malájjal, egy Pekingből vagy Shanghai üzleti negyedéből érkező kínaianak ezek a Fujian-i parasztok, kilóg a kapanyél. Kína 1,4 milliárd lakosából 700 millió még kb. ezen a szinten él, a másik 700 millió (elsősorban a tengerparti keleti és déli részeken) pedig az amerikai/európai középosztály szintjére emelkedett. 

Kinőttek körülöttük ezek a felhőkarcolók, már régen ledózerolták a kampong-ot (a maláj trópusi falu neve, ami az ő gyerekkorukban még sokuk otthona volt, pálmafához kötözött lógó csöcsű malaccal és a ház körül szaladgáló csirkékkel meg szomszéd gyerekekkel), és halvány fogalmuk nincs arról a világról, ami ma körülveszi őket.

Viszont paradox módon, ők azok akik szavaznak. Mert ők ide születtek, állampolgárok. A koreai Samsug csúcsmenedzsere, a Hyundai idetelepült kutató-fejlesztő részlegének a mérnöke, az angol City bankára, vagy a Hong Kong-i befektető jó esetben állandó letelepedési engedélyt kap, állampolgárságot nem. Értéket azonban ők termelnek, ezt az országot az ő jelenlétük emelte ezekbe a magasságokba. Nélkülük az élet olyan lenne, mint a szomszádos Malajziában vagy Indonéziában, ahol (Szingapúrhoz képest legalábbis) 60 éve nem sokminden változott. Például megvannak még a kampongok. 

Szingapúr túzzel-vassal nyomta keresztül azt a fejlődést, amit az emberek egy emberöltő alatt megéltek. Van az egész országnak egy "boldoggá (na jó, legyen gazdaggá) teszlek, ha beledöglesz is" hangulata. Nem nagyon kérdezgették itt a parasztot arról, hogy abba akarja-e hagyni a földművelést. Az állam egyszerűen kisajátította a földeket (elképesztő módon Szingapúr földterületének döntő többsége állami kézben van) és rendeleti úton alig pár év leforgása alatt betiltották a növénytermesztést és állattenyésztést az országban. Angolul kezdtek el tanítani az iskolában gordiuszi csomóként átvágva a nyelvi kavalkádot, százezrével költöztették az embereket a lakótelepi lakásokba, és alig pár évtized alatt, a dzsunkás, koszos kikötőből és a körülötte lévő trópusi mocsaras falvakból egy felhőkarcoló rengeteg épült. 

Hozzá kell tenni, hogy ez azért igen hamar elnyerte az emberek tetszését, és az, hogy ugyanaz a párt kormányoz 60 éve az azért annak (is) volt köszönhető, hogy tényleg hatalmas társadalmi támogatottsága volt ennek a töretlen fejlődésnek. Az emberek hittek a szingapúri csodában és ez azon kevés csodák egyike, ami be is következett. A fogyasztás, az anyagi javak, az utazás, a megtakarítás lehetősége, a befektetés, a nyugati életszínvonal, sőt az azt is meghaladó a régi, keleti gazdagságot visszahozó életszínvonal minden keménykedést megbocsáthatóvá tett. Ma egy magát progresszívnek tekintő szingapúri család már angolul beszél otthon. A korábbi buddhista és taoista gyökerek helyét átvették a karizmatikus vagy anglikán, protestáns keresztény közösségek, amik "a ránk bízott tálentumokkal való sáfárkodást" hirdetik a túlvilági elétben elnyert jutalom vagy büntetés lehetősége helyett. Nem olyan nagy baj, ha be van tiltva a rágógumi (mert a metróajtóban ragaszották és leállt az automata), nem lehet átszaladni a piros lámpán (mert mindent vesznek a kamerák és mindent büntetnek) ha cserébe itt a legalacsonyabba bűnözés, a közüti balesetek száma, az országot nem öntik el az árvízek és simán ki tudják fizetni a $4000-os Gucci táskát. 

Na de mi legyen a Beijing bikinis helyiekkel? Akik nem pörögtek fel erre az életre. Ők kommentelnek a Facebookon, amit először úgy oldottak meg, hogy sorba lelövette a kormány a FB csoportokat és a mögöttük álló weboldalakat. Elköltöztek ezek az oldalak hát Taiwanra, vagy Thaiföldre és onnan nyomják. Nem lehet őket leállítani. Jön egy hír, hogy indiai faszi lett a vezető helyi bank elnöke. Árad a kommentáradat, hogy megesznek minket a maharadzsák, hogyhogy nem volt helyi tehetség, mikor minden egyetemünk a világ első tucatjában van? Ha valamelyik külföldi tehetség (főleg ha nyugati fehér ember, de ha indiai vagy mainland kínai akkor is) valami botrány mentén a hírekbe kerül, akkor beindul a papagájkommandó, hogy ezért kellett ezeket idehívni. 

Szingapúrnak nyugati szemmel nézve hihetetlen vagyona van. Annyi pénzük van megtakarítva, amiből az egész várost (ha azt valami földrengés vagy háború lerombolná) újjá tudnák építeni. Az állam hatalmas alapokban tartja a pénzét, amit érdekes módon a piacon fektet be. Kínában, az USA-ban, de bárhol a világon. Visszatérő fikatéma az is, hogy ha megégetik magukat egy-egy üzlettel, akkor megy a számonkérés, hogy hol a pénz. De a tény az az, hogy ez a pénz egyre inkább csak nő. 

Az elégedetlenkedők hullámán érzékelhető nagyságúra nőtt az ellenzék. 60-40%-os vagy annál is szűkebb eredményekkel nyer az a kormánypárt, ami a 70-es években még az összes parlamenti helyet elhozta. Hogy a fenébe? Úgy ahogy fentebb írtam. A Beijing Bikinis úr szavaz, a Hyundai menedzsernek nincs szavazati joga. 

Én már régóta mondom, hogy előbb-utóbb ezekben a világvárosokban el fog indulni egy olyan politikai mozgalom, ami ki fogja kényszeríteni ennek a kozmopolita rétegnek a képviseletét és szavazati joghoz fogja őket juttatni, mert egyre élesebb a kontraszt a megtermelt javak és a hozzájuk kapcsoló jogok között.

A színgapúr kormány nativism (benszülöttség?? - nem tudom hogy kell magyarul mondani) néven illeti ezt a jelenséget, amikor a születés jogán a helyi közösség előjogokat akar magának az itt dolgozó magas hozzáadot értekű munkákat végző küldöldiekkel szemben. A világ legtöbb helyén ezek az előjogok maguktól érthetőek hiszen a legtöbb ország nemzetállam. Szingapúr azonban sosem volt homogén nemzetállam az itt őslakos malájok 600 éve nem használták a szigetet, amikor egy angol tisztviselő kikötött rajta és kikötőt nyitott. Onnantól kezdve mindenki bevándorló és európai szemmel 200 év helyi gyökér igen soványnak néz ki, főleg akkor, amikor a mostani lakosok többsége is inkább pár évtizede mintsem 200 éve költözött ide. 

De politikailag nem lehet negligálni a szavazókat, és a szavazók pedig azok, akik közül sokan nem képesek lépést tartani az ország tempójával. 

Az ellenzéki pártok követelései (ötletei) között olyanokat találunk, hogy le kéne állítani a külföldiek beáramlását, és hozzá kéne nyúlni szociális jelleggel a hatalmas megtakarításokhoz. 

A regnáló szingapúri kormány azt mondja, hogy mindkettő nagyjából a szingapúri csoda végét jelentené. A természetes születési ráta csak Dél Koreában alacsonyabb mint itt. Ahhoz, hogy a lakosság (és ezzel együtt a munkaerőállomány) a jelenlegi szinten maradjon, évi 70.000 új emberre van szükség. A szomszédos Malajziából így is százezrek ingáznak, és még mindig nincs elég ember a szolgáltatószektorban vagy mondjuk a kórházakban, aki dolgozzon. 

Az alapokhoz Szingapúr hosszútávú fejlesztések formájában nyúl hozzá. Hatalmas beruházásokat csinálnak, csillió-billió dollárokból azonnal felhúznak bármit, ami szerintük segít a következő szintre lépésben. Most például a kikőtőt alakítják át teljesen automatává. Ha elosztanák szociális célokra (a kormány szerint) akkor pár év alatt a fenekére vernének a pénznek úgy, hogy sem a termelékenység sem a versenyképesség nem nőne. 

Viszont a szavazók szavaznak, és minden választásnál egyre többen szavaznak az ellenzékre.

Nagyon kíváncsi voltam, mivel fog előállni a kormány, mert számomra nem volt kérdés, hogy akarva akaratlanul de ki kell szolgálják a növekvő elégedetlenséget. Valamivel ki kell fogni a vitorlájukból a szelet, mert nem lehet nem észrevenni a háborgást. 

A miniszterelnök beszédében szingapúri szemmel is szokatlan bőkezű juttatásokat jelentett be. Értő fülek számára persze azért hamar kiderül, hogy ezek a bejelentések még mindig inkább az ún workfare keretén belül, de a korábbinál szociálisabb irányt tűznek ki. 

A külföldiekkel akkor is versenyeznünk kell ha azok nem jönnek ide. Ha nem jönnek ide a tehetségek, akkor majd mennek máshova és annak az országnak termelnek hasznot, értéket. Nincs más választásunk, mint jobbnak lenni náluk, helyi tehetségek nevelésében, ennek egész egyszerűen nincs alternatívája. - ezt mondja a kormány és a bevezetni tervezett szociális intézkedések arról szólnak, hogy ezt a felzárkózást miképpen lehetne megtenni.

Szingapúr úgy látja a jövőt, hogy politikailag és gazdaságilag is nehéz kihívások előtt állunk. Az USA és Kína, vagy általában véve a globális észak és dél közötti feszültség növekedni látszik és ez rövidtávon inkább romlani fog, mintsem oldódni. Hatalmas a technológiai és gazdasági verseny. Szingapúr nem magamutogatásból meg kivagyiságból akar első lenni mindig mindenben, hanem félelemből. Magasról nagyobbat lehet esni és a megszerzett gazdasági és technológiai pozíciók elvesztésétől való félelem nagyon jellemzi a helyi gondolkodást. A 65-ös függetlenné válás utáni első évtizedben talán még jellemző volt, hogy az iparosítás vagy a hozzá kapcsolódó pénzügyi szektor elsosorban összeszerelő üzmeket és kiszolgáló egységeket, telephelyeket jelentett. Erre is vaskézzel kellett terelni a lakosságot. A 70-es évektől kezdve azonban úgy ugrották át a közepes fejlettség fenyegető csapdáját, hogy nagyon hamar felismerték a magas hozzáadott értékű munkák jelentőségét és ebbe az irányba mozdultak el. Kezdve akkor az elektronikai és félvezető gyártással, ami ma is prosperáló iparág itt, de ehhez ma már innovatív pénzügyi szektor (nagyon megy a digitális bankolás fejlesztése), fizetőképes fogyasztókat megszólító prémium kategóriás turizmus, az AI és minden ami IT fejlesztése, vagy a biomedikális fejlesztések csatlakoznak. Ezekbe az iparágakba kezdték el behívni a világ minden tájáról az adott szakterület legnagyobb tehetségeit és toltak a seggük alá egy kiválóan szervezett, biztonságos és kényelmes várost, a világ legjobb repterét, kozmopolita helyi kiváltságoktól és korrupciótól mentes környezetet és mindent, ami ide vonz és itt tart embereket cégeket, akik a krémjét jelentik a mai világnak. 

És ebben az előremenekülésben a saját - lemaradó - lakosságuknak, nem tudják azt üzenni, hogy ok, akkor nyúljunk hozzá a megtakarításokhoz vagy zárjuk le a határokat. Az egyetlen út felfelé vezet, képzettségben, új készségekben, kreativitásban, vállalkozásban és a kormány most afelé tett megint egy hatalmas lépést, hogy ezt az utat jobban kipárnázza, de azon mindenkinek magának kell végigmenni, nem fog születési előjogokat kapni.