A konfabulálók aranykora

Azt hiszem ez egy ilyen posztmodern jelenség lehet. Ha a woke genderfluid akkor a Fidesz és Donald Turmp valóságfluid. Mindkettőnek az a lényege, hogy korábban szilárdnak hitt kategóriák válnak folyékonnyá. A modernitás korában reggel felkelsz és bemész dolgozni. Ha akarsz, ha nem. 

A posztmodern korban minden reggel újra kitalálhatod magad és újrateremtheted a világot. A szabadság és felelősség potméterén nagyon erősen a szabadság felé mozdul el a beállító gomb. A szilárd keretek korlátozzák a szabad mozgást, fel kell, fel kellett hát oldani őket. 

Én amikor egyetemista koromban ezekről először olvastam, akkor azt gondoltam, hogy ez egy ilyen utópisztikus szociológiai okoskodás. Mármint a posztmodern. De lehet inkább csak féltem tőle, mert végiggondolva soha nem oda lyukadtam ki, hogy ez hú de jó lesz. 

Az első gondolata az ugyanis az embernek, hogy ezzel a végtelenre állított szabadság potméterrel az a nagy probléma, hogy előbb utóbb (és inkább előbb) bejön majd a valóság az ablakon. Lévén a valóság létezik. Van egyszer egy fizikai valóság (szabad repülni a szikláról, de a gravitáció ott van akkor is ha nekem van a legtöbb lájkom a posztom alatt), és van egy általunk teremtett közös valóság is, amiben egymásnak vagyunk fizikai akadályai. 

Ez utóbbira példa az, hogy mindenki annak mondja magát, aminek akarja. Annak is öltözik, aminek akar. Olyan megnevezéseket aggat magára amilyeneket akar, és még ezt is megteheti, hogy elvárja, hogy így vagy úgy szólítsák. A baj ott kezdődik, hogy az identitás dialogikus. Ami azt jelenti, hogy minimum két szereplő kell hozzá. Az egyik lehetek én...minek tekintem magam...és az vagyok. A másik azonban egy másik ember, aki néz, tekint valaminek és az ugyanúgy alakítja az én identitásomat, mint a saját elképzelésem. Egész egyszerűen ha nincs kívülről pozitív visszacsatolás (igen én nőnek látlak), akkor válunk egymás szabadságának fizikai akadályaivá (haver...te egy férfi vagy, nőnek öltözve). 

Ettől még azonban mindenkinek megvan a maga szabadsága, hogy saját magát úgy definiálja, ahogy akarja. Ahogy másnak is, hogy úgy tekintsen rá, ahogy ő akarja. Törvényekkel leszabályoztuk a viselkedést, de a gondolatot (és az, hogy én kit minek tekintek az is egy gondolat), nem lehet. 

Ugyanez igaz a valóságra is. Annak bármelyik elemére. 

A posztmodern mindenből narratívát csinál. Minden csak egy mondás. Egy állítás, ami teremt egy nézőpontot és onnan a magam kedvére magyarázhatom a világot. Nem az alma esett le a fáról, hanem a föld ugrott fel hozzá. Lapos a föld. Ukrajna aggresszív módon nekirontott a békésen támadó oroszokra. 

Azt ugye régóta tudjuk, hogy a történelem is pusztán narratíva, egy történet, amit a győztesek írtak, a jelen eseményei mindig is szabadon voltak interpretálhatóak mert igazából senki nem tudja mi van, a jövő pedig nem is áll másból mint narratívákból (lévén még nem létezik).

Egy ilyen zavarosban nincs is más dolgunk mint kiválasztanunk egy tetszőleges, mármint nekünk tetszőleges, nézőpontot és azt leszúrva kanyarítjuk a valóságot...a narratívánkhoz. Zelenszkíj az aggresszor. 

Ebben a nagy szabadságban azért jelent némi kényszerítő erőt a fizikai valóság. Itt nem csak a tárgyi világra gondolok, amit a fizikai törvényei mozgatnak, hanem a tények, a makacs tények világára is. Az például, hogy egy hadsereg ukrán területen áll, az tény. Onnan megmagyarázni, hogy a megtámadott az aggresszor igényel némi kreativitást. 

De van egy másik, még ennél is erősebb korlát. Az, hogy valamiről, egy jelenségről és annak megítéléséről közmegegyezés van azt nem csak egy valós idejű diskurzus befolyásolja (elolvasom a buborékom újságjait, mit kell erről gondoljak), hanem vannak morális, etikai sarokkövek, amik hovatovább olyasmivé kövülnek, amit úgy hívunk kultúra, civilizáció, humánum. 

A meséink, a vallások, a hollywoodi filmek (azok is mesék), az ördögök és angyalok, a pokol és mennyoszág világa egészen egyértelmű paneleket adnak arról, hogy mi a jó, és a rossz. Ezek ráadásul olyan mélyen beépülnek (vagy be kéne, hogy épüljenek), hogy igazából ezekre az erkölcsi iránytűkre épül a civilizációnk. A törvények és annak kikényszerítése azokra a kevesekre maradnak, akik valami oknál fogva kilépnek ebből a keretből vagy magukra nem tartják érvényesnek azt. A hatalom például olyan drog, ami szinte kéz a kézben jár ezzel a (írott és erkölcsi) törvényen felül állás érzésével. A megtartása érdekében az esetek többségében meg is kell szegniük azokat, ha meg akarják tartani hatalmukat. 

Ezért van az, hogy a hatalom korrupt. Alapból. A hatalom tényleg olyan, mint a Gyűrűk Ura gyűrűje (nem véletlen, arról mintázta a gyűrűt Tolkien). Bárki húzza az ujjára egy szörnyeteggé válik. Még a bölcs Gandalf is. Ha sokáig marad a hatása alatt az ember olyanná válik mint Golam. Vagy mint Orbán Viktor. 

Engem azonban jobban érdekelnek mindig a kisnyilasok. Mert a vezért általában értem. Mámoros érzés keríti hatalmába, mindenhatóvá, megkérdőjelezhetetlenné válik, mindent megkap, amit csak szeretne és egy mindent felfafó gömböccé válik. Ugyan mi ösztönözné arra, hogy ettől magától megváljon? Itt véget ér az ambíció, illetve ha van az egyetlen irányba mutat...a még több hatalom irányába. 

A követők azok, akik mindezt lehetővé teszik. A követők és kollaboránsok. Ez pedig szinte mindenki, aki hasznot húz a gömböc hatalmából és aki dolgozik neki.

Nagyon érdekes, hogy a törzsi társadalmak szintjén a tabuk megsértése az egyik legsúlyosabb büntetést hozta szinte azonnal. A kiközösítést. Ezt a nemzetközi kapcsolatok szintjén úgy tűnik sokkal később érkezik el, talán most, Oroszország került először a történelem során ilyen szerepbe. Érdekes módon a náci Németország is ezt élte meg, csak ott ugye mivel porig rombolták azonnal bekövetkezhetett az ujjászületés. Elég jól sikerült. Oroszországgal meg lehet-e tenni ugyanezt?

És Magyarországgal?

Nálunk minden mindig, kisebb, enyhébb, langyosabb. Hálistennek. Amolyan Középfölde Magyarország és a filmben nincs benne, de a könyvben úgy ér véget a történet, hogy Frodó és barátai hazatérnek és azt látják, hogy az egykor szelíd, jámbor országuk teljesen elvadult és helyi kiskirályok kezdtek el hatalmaskodni a szomszédságon. Csakhogy a Mordort megjárt hobbitcsabat ennél jóval nagyobb háborúkat is megvívott már ezért nemhogy nem ijedtek meg a képtől, ami otthon várta őket, hanem szinte menetből szétvágtak a helyi kiskirályok között egy szempillantás alatt visszaállítve a békés, jámbor viszonyokat. 

Hát nem tudom mi a hobbitjaink mikor térnek már haza...egyelőre még a valóságot kanyarító meséket hallgatjuk.