A szorongás, mint az innováció motorja

Meglepő volt számomra, amikor előszőr szembesültem azzal, hogy Szingapúr folyamatos fejlődésének egyik (de nem egyetlen) motorja az állandó szorongás. Szorongás attól, hogy a megszerzett pozíció, gazdagság, jólét elveszik. 

Mert magamtól azt gondoltam, hogy egy bizonyos fejlettségi és jóléti szint az megnyugvással, egyfajta elégedettséggel jár. De nem ez a helyzet.

Miközben Szingapúr szinten minden elképzelhető mutatóban toronymagasan kiemelkedik a dél-kelet ázsiai régióban, explicit módon elhangzik kormányzati érvelésekben, interjúkban, elemzésekben, hogy a megszerzett pozíciókat nagyon könnyen elveszítheti. Csak a folyamatos kemény munka és az állandó megújulás biztosíthatja azt. 

Az új TUAS-i kikötő építésének példája érzékletesen szemléletette számomra ezt az előremenekülési stratégiát, az állandó versenyt és annak részeként a folyamatos fejlesztéseket. 

Szingapúr stratégiai jelentőségét az adja, hogy a világkereskedelem áruforgalmának mintegy 30%-a zajlik a Malaka szoroson keresztül, aminek a csúcsán Szingapúr ül a maga giga méretű kikötőjével. 

Kína felemelkedését megelőzően Szingapúr kikötője számított a világ legforgalmasabb konténerkikötőjének. Erről a trónról azonban 2010-ben Shanghai letaszította és hogy ne legyenek kétségeink a tendenciákról 2013-ban a Hong Kongtól nem messze lévő kínai Shenzhen kikötője is forgalmasabb volt már Szingapúrnál. 

Szingapúr úgy kezelte a helyzetet, hogy elfogadta a növekvő verseny tényét, maga is profitált a megnövekedett kínai forgalomból, stratégiai együttműködéseket alakítottak ki és jelentős összegeket fektettek maguk is  Kínába. Tehát az "amit nem tudsz megakadályozni annak állja az élére" stratégiát alkalmazták. Már nem Szingapúr a legnagyobb kikötő, de jól kerestek ezzel a "pozícióvesztéssel". 

Folyamatosan fel-felmerül azonban, hogy a térségben erősebb versenytársat jelenthet Malajzia illetve Thaiföld. Mindkét országnak régen dédelgetett terve, hogy kifogja a szingapúri vitorlából a szelet és valami nagy dobással maga felé terelje ezt az írdatlan forgalmat. 

Történelmileg ez nem példa nélküli. A középkorban, egészen a XIX. századig éppen a szoros névadója a maláj Melaka városa volt a térség fő kikötője. Szingapúr megélte egyszer már, hogy felemelkedett majd teljesen eltűnt, mert más helyekre helyeződött át a hangsúly. Az angolok érkezése előtt 600 évig nem is igen használták a szigetet. Malajzia valami miatt mostanában nem Melaka, hanem az attól északabbra léve Klang kikötőjének fejlesztésével képzeli el, hogy megszorongatja Szingapúr pozícióit. Klang a fővárostól Kuala Lumpurtól alig 70km-re van a maláj félsziget nyugati partján és kínai részvétellel hatalmas beruházások zajlanak a térségben. A kikötőhöz csatlakozóan vasútfejlesztések zajlottak, (East Coast Rail Link - ECRL), melyek a keleti parti nagyvárosokhoz vezettek. Malajzia (Szingapúrhoz képest) elég nagy ahhoz a kikötői a saját hátországukat kiszolgáló vagy export esetében arra támaszkodó hely legyen. Szingapúrban semmiféle hátország nincs, habár nagyon ügyesen csúcstechnológiai termékek gyártásába fogva gazdaságának 20%-át exportra szánt pl. félvezetők és más elektronikai termékek adják.

Thaiföld pedig egy olyan giga tervet dédelget (szintén kínai segítséggel), hogy az ország keleti és nyugati partján Szingapúrtól jóval északabbra Ranong és Chumphon kikötőit egy a szárazföldet átszellő hatalmas vasúti híddal kötnék össze. A kínából érkező árut Chumphonban lerakodva vonatra tennék, átvinnék a keleti parti Ranong kikötőjébe és ott újra hajóra téve pár nappal le tudnák rövidíteni a szállítási útvonalat Európa felé. 

Van ezen felül ugye az az elképzelés is, hogy a globális felmelegedéssel hajózhatóvá válnak az északi útvonalak Szibéria mentén és Európa Ázsiából egy új, északi útvonalon válik elérhetővé. 

Hát innen a szorongás. 

Mit reagál erre Szingapúr? Előre szalad és ő maga is hatalmas giga fejlesztésekbe kezd, már megint. Malajziával és Thaifölddel bérekben és a munkaerő költségében nem fog tudni versenyezni. Gondolnánk. De tudnak, ha az új kikötőnek, amit elkezdtek már építeni (némi túlzással) egyetlen egy munkása sem lesz már. A 2040-re átadni tervezett TUAS kikötő nemcsak megtöbbszörözi majd a jelenlegi kikötői fogadókészséget, hanem teljesen automatizált és karbon semleges lesz.  

A témáról szóló elemzések azt is kiemelik, hogy habár nagyon régóta és nagyon sokat lehet hallani a maláj és thai tervekről, azokból eddig nem nagyon lett semmi. Ennek oka egyrészt a forráshiány volt, amit kínai pénzből terveznek áthidalni, de a másik ok sokkal makacsabb. Mindkét országban jelentős mértékű a korrupció és kiszámíthatatlan a politikai légkör.

Amikor a Facebook-on fel-fel bukannak posztok, hogy most már aztán tényleg vége a szingapúri diadalmenetnek, mert jönnek a maláj, thai beruházások, akkor a komment szekció elég hamar eljut arra a következtetésre, hogy egyelőre egy hétvégét kéne tudni megszervezni ezekben az országokban, bonyolultabb rendszerek működtetésébe majd aztán érdemes fogni.