A zöld forradalom hétköznapjaiból

Ha az ember a sajtót olvassa, akkor egyrészt a föld már kétszer leolvadt és doom day-ek sokaságán vagyunk túl a szalagcímekben. Másnap ugyanazzal a lendülettel ugrik fel egy átütő találmány, új energiaforrás, vagy éppen egy olyan hír hogy Norvégiában vagy Kínában (!) már több elektromos autót adtak el/gyártottak, mint hagyományosat. 

Akkor most mégis hol állunk? Megsülünk vagy nem sülünk? Elkéstünk vagy jól haladunk? Van-e remény, kezdjek-e vastagabb könyvbe?

Hát nézzük meg a nyilvánosan elérhető globális adatokat:

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) számításai szerint a jelenlegi tempóban 2030-ra a világ energia igényének mintegy 30%-t fogjuk tudni megújuló energiával fedezni. Az átállás ma már megkérdőjelezhetetlennek és megállíthatatlannak tekinthető (ez szerintem nagyon fontos!) azonban, ahhoz hogy a 2050-re kitűzött párizsi klímacélok teljesüljenek még a jelenleginél is gyorsabb átállásra van szükség. 

Itt én két dolgot tartok nagyon fontosnak:

1. Az egyik az, hogy a "karaván halad". Az átállás világviszonylatban érzékelhető, a meghatározó nagyhatalmak vezető részvételével. Fontos észrevennünk, hogy például a növekvő globális feszültségek ellenére (vagy akár úgy is értelmezhetjük, hogy annak részeként) a nyugat (legyen most az USA és az EU) és kelet (az legyen most Kína) egymásra licitálva versenyez a zöld energiára történő átállásban. Az, hogy a kereskedelmi feszültségek például arról szólnak, hogy mégis ki fogja teleszórni a világot elektromos autókkal, az egyvalaminek biztosan nagyon jót tesz. Az elektromos meghajtású közlekedésre való átállásnak. Versenyezhetnének ballisztikus rakétákban is (és versenyeznek is), de annak nem lenne ilyen közvetlen pozitív hatása a klímaválságra. 

Ebben egyúttal az is benne van, hogy a klímaszkeptikusok, a hagyományos, foszilis energia iparágainak képviselői, a rozsdaövezetek elveszett ipari pozícióiért aggódó és megoldásként a klímacélokat negligálni akaró politikusok, vagy mondjuk az EUs céldátumokat most éppen megint fellazítani igyekvő hagyományos német autóipar nagyjából a "kutya ugat" pozíciójában van. Ez utóbbiak például ha sikerrel elérik, hogy a kitűzött 2035 után is továbbra is belsőégésű motorokat eresszenek az utakra csak azt fogják elérni, hogy akkor (mindenféle védővámok ellenére) szinte biztosan Kína lesz az az ország, ami a világot ellátja elektromos autóval. Kb. úgy, ahogy Taiwan meg félvezetővel. Miért? Mert csak az tud megerősödni egy iparágban (és azon belül egy irányban), aki teljes erővel rááll arra. Lehet, hogy jelen pillanatban a német autógyártók igazi pénzeket csak az SUV-ken meg a nagy teljesítményű, felső kategóriás benzines/dízel autóikon keresnek, de vajon meddig marad ez így egy éppen főáramba lépő GenZ korosztállyal, mint mainstream fogyasztóval? 

Számtalan probléma van az elektromos autók és főleg az akkumulátoraik körül, ahogy a lóról autóra átállás során is rengeteg probléma volt az első típusokkal. Nem voltak járható utak, benzinkutak csak milliónyi istálló és lótenyésztő meg közegészségügyi problémákat okozó tonnányi lószar. Az első autók csigalassúak voltak, és az első fejlesztések még nem tudtak elszakadni a szekér alapgondolatától. Tele volt a fejlesztés nagyon fontos mérföldkövekkel, ami előtt még sokszor úgy tűnt, az egész inkább zsákutca. 

Ahhoz hogy a párizsi klíma megállapodásban lefektetett célok teljesüljenek még a jelenlegi bővülésnél is gyorsabb tempóra van szükség, aminek olyan előfeltételei vannak, mint:

- Meg kell háromszorozni a megújuló energia előállítására alkalmas jelenlegi kapacitásokat 2030-ra, hogy az alapján 2050-ig el lehessen érni a 100%-ot. Erős kihívás, de jelenleg is már évente átlagosan 12%-kal bővül a kapacitás.

- További technológiai fejlesztésekre van szükség, hogy a meglévő megoldások hatékonyabbak legyenek. Valószínűleg, amit jelenleg az akkumulátorok frontján csinálunk az még jelentősen módosulni fog, úgy ahogy mondjuk a napelemek kapacitása is kb. exponenciálisan nő és számtalan potenciális energiaforrásnak jár még gyerekcipőben a technológiája. 

- Bizony, igenis szükség van a kormányzati szabályozásra és a befektetések zöld irányba terelésére. A német kormánynak véleményem szerint nem engedni kéne az autógyáraknak, hogy akkor mégis maradjon a benzines hanem úgy kéne versenyezni Kínával, hogy itt van akkor egy rakás állami pénz kutatásfejlesztésre és Stuttgartban, Münchenben lehet azon dolgozni elő tud-e a német ipar állni a jelenlegi akkumulátoroknál jobb energiaforrással? Szerintem nem lehet már hátrafele menekülni. És az innováció pedig ott (és csak ott) fog megtörténni, ahol innoválnak. Ahol a szabályozás alól bújnak ki, ott a múltat fogják legyártani. 

- Le fog zajlódni egy nagy szekor integráció mert nagyon úgy tűnik, hogy az energia felhasználása nagyvonalakban az elektromos áram irányába egységesül. Ma a közlekedésben, az iparban, a fűtéshez, számtalan más (főleg foszilis) forrásból használunk energiát, és valami oknál fogva a megújuló források eredménye pedig majdnem mindig elektromos áram. Ezért van az, hogy a közlekedés is most leginkább arra mozdul el (és nem mondjuk a hidrogén vagy mit tudom én, irányába). Ez az integráció azonban inkább egy egyszerrűbb, ugyanakkor multiplikálódó hatásokkal járó iparági átjárhatóságot fog eredményezni és jelentősen gyorsíthatja az átállást.

2. A másik az az, hogy (és itt tételmondat következik):

- Kizárólag a piac, azon belül is a nemzetközi nagyvállalatok és üzleti élet szereplői (pl. a vállalatok körüli bankok, biztosítótársaságok, stb) képesek ezt az átalakulást véghezvinni. 

Nem azért mert itt van az akarat. Afelől nekem nincs kétségem, hogy az üzleti világra rákényszerítve lett a zöld átállás. Az akarat jöhetett a kisembertől, az akadémiai szektorból, a tudományból, a civil szervezetektől, az aktivistáktól és a kormányoktól aztán, azonban ezek egyike sem rendelkezik globális cselekvési képességekkel. 

A kormányzat rengeteget tud tenni (és rontani is) a szabályozás révén, az oktatáson keresztül vagy éppen az újraelosztás forrásainak zöld irányba terelésével, de ezek önmagukban nem lennének elegendőek.

Ez a szekér akkor indult be (alig pár éve), amikor üzleti értelemben is értelmezhető (értsd: jövedelmező) lett a megújuló energiára való átállás. Ezt a jövedelmezőséget az teremtette meg, hogy amint a technológia és az annak mentén felálló új üzleti modellek (nézzük meg a TESLA miképpen forgatta fel az autóipart a gyártástól az értékesítésig) lehetővé tették, elkezdett áramolni a tőke, a tudás és a cselekvés a megújuló energia irányába. 

Ennek én a hétköznapjait folyamatosan látom magam körül. Csak két kiemelt példa, szokásomhoz híven egy Észtországból és egy (kettő) Szingapúrból:

Észtország:

Évekig partnerünk volt a svéd tulajdonú SEB Bank észt leányvállalata. Jelen vannak a teljes balti térségben és az egyetemünkkel meg más hasonló szereplőkkel olyan kapcsolata volt a banknak, hogy a CSR (corporate social responsibility) tevékenységük keretén belül előszeretettel támogattak társadalmi vállalkozásokat, civil szervezeteket, ezekhez kapcsolódó rendezvényeket, versenyeket, fejlesztési törekvéseket. 

Pár éve már szépen elműködgetett ez, amikor egyszer csak a bank teljesen leállt és nemes egyszerűséggel közölték, hogy más alapokra helyezik a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos vállalati politikájukat, mert ezzel a civil szervezetesdivel 100 év alatt se lesz megújuló energiára történő átállás. Belekapaszkodva abba, hogy az Európai Központi Bank elkezdte tőlük évente lekérni a saját hitelezői tevékenységük karbon lábnyomát, úgy döntöttek, hogy a fenntarthatóság az nem az üzleti tevékenységük mellett valamiféle melléktevékenységként futó projekt lesz, hanem az üzleti tevékenységük szerves részévé teszik. A cég CSR igazgatója egy az egyetemünkön tartott előadásában úgy fogalmazott, a bank DNS-ének részévé válik a társadalmi és környezeti felelősségvállalás.

Hogyan?

Úgy, hogy a hozzájuk benyújtott összes vállalati hitelkérelem részévé tették a tervezett üzleti tevékenység társadalmi és környezeti hatásáról szóló számításokat és azokat meglehetősen jelentős súllyal a hitelelbírálás részévé tették. Ettől aztán az történt, hogy szélerőműre a korábbiaknál sokkal könnyebben, az Észtországban is menő palagáz és olaj kitermelésére pedig sokkal nehezebben lehetett hitelt kapni. Azzal hogy az alaptevékenységükhoz nyúltak hozzá egycsapásra megsokszorozták az általuk (mármint a hitelkihelyezésük által) okozott társadalmi és környezeti hatást, amit egészen jól láthatóan és kommunikálhatóan ki is tudtak mutatni az EKB-nek küldött éves beszámolóikban. A mi együttműködésünk nagyjából itt véget is ért, nem hajoltak le többet a zöld apróért. 

Szingapúr

A minap olvasom a helyi üzleti folyóirat (Business Times) hasábjain, hogy a szingapúrban tevékenykedő globális és helyi cégek tömegével költöznek át új, energiahatékonyabb irodaépületekbe még akkor is ha ezek valamelyest többe kerülnek. Egy komplex, több tényező által befolyásolt folyamatról van szó, aminek csak egyike eleme az, hogy Szingapúrnak is komoly zöld vállalásai vannak és ezek tartásához minden szereplőnek időarányosan hoznia kell a számokat. 

Közrejátszik a tendenciózus váltáshoz a COVID nyomán teljesen átalakult munkahelyi kultúra, Szingapúrban a hybrid munkavégzés látszik megszilárdulni, és az ezzel szorosan összefüggő ún. future proof (jövőbiztos) munkahelyek kialakításának igénye, melyek egyszerre képesek alkalmazkodni az új technológiákhoz és üzleti modellekhez, valamint jobban figyelembe venni a dolgozók egészségügyi és jóléti igényeit. 

Ma egy új építésú, modern szingapúri irodaépületre (ami nagy valószínűséggel egy felhőkarcoló vagy hasonló magas építésű épület lesz) olyan szabályok vonatkoznak, hogy az általa elfoglalt zöld terület nagyságának megfelelő méretű zöld területet kell létrehoznia az épület szerves részekén. Ezért nagyon sok organikus épületet látni ma Szingapúrban, melyek szinte beleolvadnak a várost körbe és benövő buja zöldbe, a falaikon, meghatározott szintenként komplex kertek, parkok vannak és a tetőn is persze. Ehhez saját, teljesen körkösen működő vízgazdálkodás, hulladékgazdálkodás és önálló energiaellátás társul. 

Mindezt szinte teljes egészében piaci mozgások hozzák létre. 

Az állam kezében lévő, a lakás célú ingatlanállomány mintegy 70%-át érintő állami bérlakások és a hozzájuk kötelezően tartozó nagy parkolóházak tetején biokertek, közösségi kertek vannak és ma már minden, de tényleg minden tele van aggatva napelemekkel. Olyannyira, hogy az ezekben megtermelt elektromos áramra szépen lecsapott a Facebook és most kötött hosszú évekre szóló megállapodást a kormánnyal, hogy a házak tetején lévő és a víztárolók felszínén lebegő hatalmas napelemfarmok által termelt megújuló energiát egy az egyben felvásárolja az itt működtetett adatközpontjaik energiaellátásához. Szingapúr úgy vált ázsia egyik központi adatközpont helyévé, hogy a trópusi éghajlat egyáltalán nem kedvez ezeknek a jelentős hűtést igénylő helyeknek (Izlandon meg Norvégiában szoktak ilyeneket inkább létrehozni) ám a szingapúri befektetés annyira stabilnak tűnik, hogy két külön az Egyesült Államokat és Ázsiát összekötő tenger alatti kábelt is ide érkezve épített a Facebook. 

Számomra teljesen egyértelmű, hogy a zöld átállás az nagyon gyorsan és tényleg történik és az is, hogy ennek aktív lebonyolítói a piaci cégek és az üzleti világ képviselői, akiket pedig inkább kárhoztatni szoktunk. Persze joggal, mert a klímváltozást előídéző környezeti hatások közvetlenül összeköthetőek az iparosodással, azonban nekem úgy tűnik, hogy ennek ellenére a megoldás is innen várható és ennek jelei ma már szemmel láthatóak.