EUs pályázati rémálom

Dolgozom egy vállalkozásfejlesztési projektben a Tallinni Egyetem képviseletében. Grúziában és Ukrajnában segítünk inkubátor programokat fejleszteni hátrányos helyzetű térségekben, fiatalok számára. 

Grúziában a hegyek között, kis falvakban és kisebb városokban dolgoznak, Ukrajnában az egész országban de a háború miatt nagyon különleges körülmények között. Mivel nekünk elég sok tapasztalatunk van Észtországban online megoldásokkal és a hátrányos helyzetű térségek illetve hátrányos helyzetű emberek vállalkozási lehetőségeinek fejlesztésére specializálódtunk, minket hívtak meg a projektbe konzultálni és tréninget tartani. 

Ebben a minőségemben ülök az online meetingeken. 

Lassan 4 éve lesz, hogy Szingapúrban élek és az utóbbi időben kiestem az EUs finanszírozású projektek "romantikus" hangulatából. Nem, mondom a szingapúri finanszírozási rendszer és szabályozás is megéri a pénzét, vannak itt is sajátos történetek, de az a rémálomszerű adminisztrációs teher és bürokratikus szemlélet, ami körbelengi ez európai uniós programokat az a hátam közepére nem hiányzott. 

A magam részéről teljesen odavagyok attól az elszántságtól, kitartástól és kreativitástól, amit az ukránok mutatnak. Ezt én már korábban is észrevettem. Valamikor talán 2015-16 magasságában a Kijevi Állami Egyetem meghívására dolgoztam ott hasonló programokban és már akkor feltünt, hogy a rendezvényeik sokkal tartalmasabbak és gyakorlatiasabbak, mint amit én különféle egyetemeken szoktam látni. 

Agyzsibbasztó előadások helyett, már akkor érdekes beszámolókat hallottam arról miképpen segítenek németjuhász kutyákkal sebesült katonáknak kezelni a proszttraumás tüneteiket és hát sajnos nekik ehhez már akkor is több mint elegendő gyakorlati lehetőségük volt. Ettől aztán nem irodalmi összefoglalókat, kamu kérdőíves felmérések eredményeit, hanem nagyon kézzelfogható tapasztalatokat hallhattunk. 

Most is ez van, én egyszerre elszörnyedve és elbűvölve hallgattam, hogy egy egész ország úgy éli hétköznapjait, hogy dolgoznak amikor és ahol lehet, próbálják a gazdaságot, az életet mozgásban tartani, hogy aztán amikor megszólalnak a szirénák rohanjanak az óvóhelyre és nem mindig jön vissza mindenki. Hol van internet, hol nincs, hol tudnak jönni a találkozóra, hol nem. És mindezek közepette még képesek azzal foglalkozni, mit kezdjenek a fiatalokkal. 

Ehhez képest, eljön a projekt részbeszámoló ideje. Csak az én apró részemről szóló beszámoló 120 oldal körüli lett, de ez nem zavarna, szép anyag állt össze és nekem nagyon jó volt nézni, hogy a grúz kollégák számtalan javaslatunkat megfogadták és összesen több mint 75 16-18 év közötti fiatal jelentkezett a programjukba három külön helyszínen grúziában (most azt az ablakot nem is nyitom ki, hogy ott is éppen a civil szervezetek vegzálása zajlik egy orosz mintára elkészült "külföldi ügynök törvény" mentén). 

Bejönnek a finanszírozásért felelős projekt menedzserek. Valami miatt azt litvánok csinálják. Egy litván ügynökség. Vannak huszonöten a meetingen és nem is jött el mindenki, mindegyik úgy mutatkozik be, hogy projekt menedzser és a projekt finanszírozásával foglalkozik. Ehhez képest mondjuk mi Észtországból dolgoztunk ebben hárman. A grúz inkubációs programot is mindössze 3 ember tartja a kezében, az ukránok 4-en jöttek. Az adminisztráció oldalárót jött vagy 20 ember. Nyilván ezeket is a projekt pénzből fizetik. 

Ahol azonban már tényleg "eldobtam a ceruzát" az az volt, hogy miután az ukránok részletesen előadták milyen körülmények között voltak képesek egy működő inkubációs programot csinálni, akkor aggódó arckifejezéssel a projekt menedzser hölgy megkérdi az ukránokat, hogy miért változtatták meg a szervezetük bejegyzett címét és a nevét. A pályázat nem ezen a néven lett beadva. Ez gondot fog okozni. 

Láttam a pillanatnyi megfagyást az ukrán hölgy arcán. Nem tudta eldönteni hogy reagáljon. Aztán úgy döntött udvarias lesz. És nagy türelemmel elmesélte, hogy nem tudja a litván kollégák tisztában vannak-e vele, de a szervezetük, aminek az eredeti nevében is benne van, hogy Mariupolból való, olyan városban tevékenykedett, amit hát, hogy hogynem megszálltak az oroszok. Nekik fizikailag menekülniük kellett a városból és mivel az egyesület eddig egy mariupoli ifjúsági egyesületként működött (ez is nagyjából a neve ha lefordítjuk), a teljes profilt át kellett alakítani ugyanis ott nem folytathatták a tevékenységüket. Értelemszerűen a címüket is megváltoztatták, lévén máshova költöztek. 

A válasz: "Reméljük ebből nem lesz gond"....

Hogy nem lesz gond.....drágám, a gond már megvan. Az Oroszország. Amit az ukránok csináltak az kérlek a megoldás. Éppen arra van szükségük, hogy egy ilyen színes szemügkeretes projektmenedzser most azzal vegye elő őket, hogy miért költöztették a szervezetüket másik helyre mikor a tekintetes EU Bizottságnak nem ez a cím lett megadva. 

Dejavu élményem volt. 

Átéltem én ezt már a 2000-es évek közepén, rögtön az EU csatlakozás után, amikor még Magyarországon éltem és ott élveztem ezeknek a fantasztikusan felhasználóbarátra szervezett programoknak az előnyeit. 

Akkoriban egy mentális problémával élő embereket segítő civil szervezetnél dolgoztam és az egyik pályázatunk keretei között mentális problémával diagnosztizált emberek munkaerőpiacra törénő visszaintegrálásával foglalkoztunk. Ehhez egy foglalkoztatási rehabilitációs programot dolgoztunk ki, és már nem emlékszem pontosan hány, talán pár tucat embert kellett bevonnunk. Nem okozott ez gondot, akkoriban mi már több száz ilyen emberrel dolgoztunk évek óta. 

A litván csapathoz nagyon hasonló mentalitású magyar hölgy (már nem emlékszem a magyarországi mambo-jambóra, elég nekem az észt és a szingapúri, de talán irányító hatóságnak hívták őket) nagyon határozottan a lelkünkre kötötte, hogy amint megvan a létszám azt tartani kell, senki nem léphet ki. 

Én akkor még csak húzkodtam a szemöldököm, mert új volt a kapcsolat, de úgy értelmeztem, hogy a létszám a kötött, azt kell hozni az indikátorok között és ezzel teljesen egyet lehetett érteni. Nem is volt ijesztő tartani, mert nagyságrendekkel több emberrel dolgoztunk, mint ahány ebbe a programba kellett. 

Mit hoz az élet, az egyik középkorú hölgy, nem elég hogy skizofréniás volt, a program kezdete után alig pár nappal rákos daganatot találtak a testében, olyan fázisban lévőt, ami szegényt 3 hét alatt elvitte. 

Amikor felhívtam az irányító hatóság hozzánk rendelt képviselőjét az első reakciója az volt:

- Hogy hogy? Megmondtuk világosan, hogy nem lehet kilépni a programból.

Hasonló érzés fogott el, mint amit az ukrán hölgy érezhetett. Azon kattogott az agyam amellett, hogy ilyen szintú humán érzékenység szinjén ezt a munkakört tényleg jobb lenne ha kiváltaná valami robot (ma már szerintem az AI meg tudná csinálni), azt próbáltam villámgyorsan összeszedni, hogy hol is kezdjem a felvilágosítást. 

Időzzünk el a halálos betegségek makacs természeténél, ami sajnos nincs tekintettel az EUs előírásokra (nem volt ilyen előírás). Esetleg lépjünk még ennél is tovább és üljünk le egy kicsit beszélgetni az emberi természet tragédiájáról, hogy mind elmegyünk egy nap, és nem tudom érinthetem-e ezt a témát, de te is, én is elmegyünk egy nap majd. 

Igyekeztem arra terelni a mondandómat, hogy habár nagyon tragikus, ami történt, minket ez nagyon megviselt, de a projekt szempontjából nem lesz probléma, meghirdetjük a megüresedett helyet a klienseink körében. 

Amikor erre még mindig azt kellett hallgatnom, hogy "nem ebben állapodtunk meg", akkor sajnos az én nem túl erős idegrendszerem elveszítette a cérnát. Ilyenkor két módon tudok csak reagálni. Vagy áthúzom a hajánál fogva a telefonvonalon, vagy sakálüvöltözés helyett valami nagyon cinikus megjegyzést teszek. 

Felajánlottam neki, hogy ha az új ember bevonása nem oldja meg a létszám problémát, akkor nincs más választásunk az egyik este kimegyünk a temetőbe és exhumálni fogjuk a hölgyet beültetve őt a tréning résztvevői közé. Ígérem minden fotón látszani fog a beszámolóban. 

Pár évvel a később az egyetemen (még mindig Budapesten) egy másik EUs pályázat keretében a hasonló hatóság még hangra és kinézetre is nagyon hasonló képviselője a legapróbb döntésekről is írásos bizonyítékot, aláírt, lepapírozott, LEPECSÉTELT, iktatott, archívált és 18 millió példányban lefénymásolt igazolást kért. Hogy miért fehér a radír, miért nem szagos, tényleg ilyen szintű dolgok mentén. Én mondom neki, hogy van egy szintje a megállapodásainknak, amiket a gördülékeny munka érdekében szóbeli megállapodásként hozunk és ehhez mindenki tartja magát. Apró, hétköznapi dolgokról van szó. 

Jó, ezt ő érti, de a szóbeli megállapodásoknak is kell lennie egy fix helyének, ahol ezek össze vannak gyújtve és archíválva vannak. És én megint idegállapotba kerültem és nem tudtam neki mást mondani, a polcról levettem egy üres múanyag vázát és azt mondtam neki:

"- Ide szoktuk belemondani a szóbeli megállapodásainkat, tartsa a füléhez, mindegyik benne van. De ki is önthetem az asztalra."

Én 1995 óta írok pályázatokat, projekteket, veszek részt giga vagy éppen kicsi programokban. Kaptam finanszírozást az EU-tól, a WHO-tól, az ENSZ-től, a Világbanktól, számtalan amerikai, nyugat-európai alapítványtól ész szervettől, dolgoztam finanszírozó szervezetnék Hollandiában és adtunk támogatást és elszámoltattunk szervezeteket közép-ázsiában, a kaukázus térségében, kaptam állami pénzeket közvetlenül minisztériumoktól, Magyarországon, Észtországban, Szingapúrban, Kirgizisztánban és Kazahsztánban. Startup alapítóként kaptam már pénzt befektetőktől és vannak, voltak vállalkozásaim, élő igazi vásárlókkal (ők is finanszírozók bizonyos szempontból). Azt merem mondani elég sok felállást és működésmódot láttam. Azt is tudom, nem vagyok a legmegfelelőbb alkat az alapos és mindenre kiterjedő adminisztrációhoz.

De az, amit én az EUs pályázatok menedzselése és adminisztrációja körül 20 éve megélek az tényleg mindent visz.