Munkahelyi hangulatok

Észt kollégákkal utaztunk pár évvel ezelőtt, és a reptérről egy minibusz vitt be minket a városba. Mi voltunk talán öten, én és négy észt nő, de mellénk beszállt még 3 enyhén kapatos svéd utas is. Jó hangulatukban hamar szóba próbáltak elegyedni és amint kinyitották a szájukat erős alkoholszag lepte be a buszt. 

Én a 90-es évek közepén, a kollégiumi évek alatt szinte minden kedden a Podmaniczky utcában lévő Látomás nevű szépemlékű szórakozóhelyet látogattam, ami nevéhez híven tele volt látomás-szerű alakokkal. Csoportársam filozófia szakos barátai 4 nyelven beszéltek de a napi betevőt már akkor sem filozófiával keresték, hanem pornófilmeket szinkronizáltak. A kognitív disszonanciát enyhítendő, vagy hogy rátegyenek még egy lapáttal..aktív törzsvendégek voltak a Látomásban ők is. Az aktív szóra az is utal, hogy egyikőjük erősen foghíjas volt, ami nem annyira dentális betegségnek, mint verekedésnek volt köszönhető.

Hát ilyenek voltak azok a 90-es évek, nem kellett nekünk Svédországba menni kapatos alakokért, Közép-Kelet Európa tálcán szállította/szállítja nekünk ma is a hrabali alakokat. 

Ilyen alapokra építve én minden fenntartás nélkül elegyedtem vidám párbeszédbe a svédekkel. Akkor már évek óta a közeli Észtországban éltem így azt is tudtam, hogy egyetlen titka van az azonnali barátságnak, együtt kell fikázni a finn jéghokit. 

Nem így a kollégáim, akik a jól bevált észt módon váltak azonnal kőszoborrá. Az a befagyott teljes merevség, egy pontra meredve az előző szék támlájára, hogy nehogy valami interakció legyen sőt minden idegszállukkal azt az üzenetet közvetítették, hogy ők nem akarnak a svéd utastársakkal diskurálni. 

Ismertem ezt a befagyást akkor már nagyon. Mintha valaki kirakati viaszbábukat rakott volna az ülésekre, akiknek egyetlen mozdulata az út hepehupái mentén való rezgés és huppanás, szigorúan monotonon egyszerre. Ezen felül az életnek a legkisebb jelét sem adták. 

Évekbe telik, mire az ember megtanulja olvasni az északi emberek csendjét. 

Ugyanez a kővé vált tekintet fogadott akkor is, amikor véletlen két percet késtem egy egyetemi meetingről. Az első évben az egyetem vendégprofesszoroknak fenntartott szállásán laktunk, aminek a sok közül az egyik előnye az volt, hogy két percre volt az egyetemtől. Innen késik el az ember a legkönnyebben. Én is, az utolsó pillanatban keltem fel, és habár sikerült tűzoltó részidőre kirobbannom a helyiségből az egyetemen a lift bizonyult a szűk keresztmetszetnek. Elvitték az orrom előtt. Ez telt két percbe. 

Észtországban a meeting hajszál pontosan 9 óra nulla-nulla perckor kezdődik (ha kilencre lett meghírdetve) a főnök vagy a meeting vezetője hangos "Nííí" felszólalással indít, ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy "Nos" és az időt sosem fecsérlő észt rövid beszédstílusban a "Nos akkor kezdjük kedves kollégák, ki hogy volt a hétvégén....helyett azzal, hogy" ....és mondja az első napirendi pontot. 

Senki nem szól egy büdös szót sem, amiért késtem. Nem kell a szavakat az ilyesmire pazarolni. A csendben minden benne van. Érezhetem magam egy megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, őrült alaknak, akiről elképzelni sem tudják, hogy ilyen szintű mentális problémával hogy vagyok egyáltalán munkaképes. Az észtek nem tolerálják a késést, ahogy a mellébeszélést se, az időpocsékolást. 

Én ehhez képest ahhoz voltam szokva, 1-2 perc nem számít, mindig van egy késve beeső kolléga, sőt maga a meeting se igen kezdődik el 5-15 (45??) percen belül, mert mégegy gyors cigi, vagy van egy nagy sztori, esetleg mi volt a hétvégén, hogy van a család? Ezt most nem leszólásként mondom, szerintem a magyar munkahelyi légkörnek jót tesz az, hogy szoros emberi kapcsolatok tudnak kialakulni. Észtországban bár mindig hatékonyabbnak tartottam az időbeosztást azért furán éreztem magam, hogy az asztalnál ülő tanszéki kollégák közül volt, akinek 8 év után se tudtam a nevét. Hogy ki hol lakik a városban azt talán 2-3 emberről tudtam egy 15 fős csoportban. 

Szingapúrban mindezekhez képest a magyarhoz hasonlóbb a kultúra. 1-2 perc késés simán belefér, elnézést kérsz, leülsz és a te dolgod, hogy felvedd a szálat. Talán rövidebb mint Magyarországon volt, de itt is van small talk a meeting elején, ha valaki utazott gyakran előkerül egy csomag sütemény, csoki, osztogatja mindenkinek és mesél pár szót merre járt. Viccezés van, megjegyzések (engem úgy szólított az egyik középvezető, hogy Choa Chu Kang boy, mert a bemutatkozásnál elmeséltem, hogy az első évben Szingapúr Choa Chu Kang negyedében laktunk) és van egy érezhető bemelegítés. Az amerikai partnerek a nagy kivetített képernyőn jelentkeznek be Kaliforniából, ott még előző nap koradélután van, mikor nálunk már másnap reggel.  Velük aztán kötelezően small talkkal indul, viccezés, bemelegítés, jó a hangulat. 

Előfordult egyszer, hogy az az ember késett, akinek elő kellett volna adnia és aki a technikát intézte. Az azért ugye ciccesebb. Én whatsapp-on ráírtam az amerikaiakra, de mindenki azért kicsit toporgott. És amikor végre megjelent a kolléga, akkor az egyik azonos beosztásban lévő ember megjegyezte, hogy ....ups, hát jól elkéstél. Meglepetésemre harapós, ingerült választ kapott. Sokat gondolkodtam azon mitől volt ez a reakció, és csak később, más hasonló jeleneteknél vettem észre, hogy a szingapúri felállás habár laza, de mélyen hierarchizált. 

Azt, hogy késett, azt csak az ő főnöke vagy annak főnökei tehetik szóvá. Egy azonos beosztásban lévő vagy junior kolléga nem. A senioritás mindent átsző, és habár a viszonyok a felszínen barátságosak, a légkör kifejezetten laza, van egy nagyon merev hierarchia, amire vigyázni kell.

Nagyon érdekes még, hogy a szingapúriak szinte teljesen megváltoznak a munkahelyen, vagy onnan eljőve otthon/a civil életben. Még nyelvet is váltanak. Főleg ha nemzetközi vagy nemzetközi kapcsolatokkal bíró cégnél dolgoznak, vagy olyan helyen, ahol sok etnikum van együtt, akkor az angol, és a proper English, tehát a helyesen beszélt, nemzetközi angol a munkavégzés nyelve. Ennek több alfaja létezik, mert ha etnikailag mindenki kínai akkor sokszor a mandarin lesz a munkahely beszélt nyelve, de ugyanezek az emberek két perccel a kínaul lezavart meeting után írnak egy e-mailt (egymásnak) azt már angolul teszik. Ugyanis nem tudnak (már) kínaiul írni. 

Kilépve az irodából mindenki elkezdi beszélni azt az ízes, vicces, szerintem hihetetlenül kreatív helyi nyelvet (Singlish), a szingapúr angolt, ami a kínai hanglejtéssel énekli szinte az angol szavakat és számtalan helyi dialektust, a bazári malájt, de akár az indiai tamilból felszedett szavakat is beleszövi szigorúan ellátva a mondatok végét az érzelmi hangulatot kifejező indulatszócskákkal. Vannak, akik ócska bazári nyelvnek tartják ezt, én ezt egy igazi helyi identitásképző fantasztikusan kreatív, sokszor nagyon humoros, laza, közvetlen és praktikus nyelvnek találom, aminek az alapja még mindig az angol, de ad neki egy helyi értéket. 

Az irodában senki nem beszél ezen a nyelven. Mindenki átvált fegyelmezett angolra (vagy ugye mandarinra) és otthon hagyja az éneklő dialektusokkal tarkított nyelvét. De amint kilép az iroda ajtaján...