A fodrász mint pszichológus

A cím nagyon "szakmailatlan", előre elnézést kérek érte azoktól, akik kicsit jobban otthon vannak a témában, de ez tudtam kitalálni arra a nagyszerű ötletre, amit most Tallinnban igyekeznek bevezetni a depresszió és más mentális problémák megelőzésére, idejekorán való kezelésére. 

A kezdeményezés lényege, hogy az emberekkel gyakran találkozó foglalkozások művelőit, fodrászokat, kozmetikusokat, könyvtárosokat, gyógyszertári dolgozókat kiképeznek arra, miképpen ismerjék fel mentális zavarok figyelmeztető tüneteit és a professzionális ellátórendszer egyfajta első lépcsőjévé, jelzőrendszerévé váljanak. 

Az ötlet nem új, nem is ismeretlen, én két formában találkoztam vele amikor ezen a területen dolgoztam.

A fejlődő világ országaiban esély nincs arra, hogy mondjuk a fejlett amerikai nagyvárosok vagy Nyugat-Európa mentális egészséggel foglalkozó rendszerét építsék ki. A nyugati országokban is folyamatosak a kapacitás problémák, de beszélhetünk egy kialakult ellátórendszerről. Indiában, Nyugat-Afrika országaiban, vagy Kirgizisztánban ezeknek nyomát se találjuk és reális esély sincs arra, hogy belátható időn belül mondjuk annyi pszichiáter szakember jusson egy főre Indiában, mint Kaliforniában. 

Ezért a térségben dolgozó szakemberek már régen feladták, hogy a nyugati modelleket kéne másolni és, amikor saját rendszereket kezdtek el kiépíteni azok sok tekintetben jobbnak is bizonyultak akár. Ez adja a tallinni kezdeményezés erejét is. 

A kétezres évek közepén Kirgizisztánban, Kazahsztánban és Örményországban dolgoztam. Akkor már 10 éve foglalkoztam mentális problémával élő emberek segítésével, az őket a közösségben (tehát nem kórházban vagy zárt intézményekben) támogató szolgáltatások szervezésével és a Soros Alapítvány egy a témával foglalkozó kezdeményezése (Mental Health Initiative) azért engem küldött ezekbe az országokba, mert úgy érezték egy kelet-európai szakember jobban meg tudja érteni ezeknek az országoknak a viszonyait, mintha odaküldenének egy amerikait. 

Itt szeretném zárójelben megjegyezni a Soros bérencezőknek, hogy én szívesen dolgoztam volna a magyar kormánnyal is. A 90-es évek elején, amikor 20 éves fejjel még egyetemi hallgatóként elkezdtem ezzel a témával foglalkozni akkor az akkori szociális (lehet népjóléti volt a neve, nem emlékszem) minisztériumba is eljutottunk házalni az ötletünkkel. Arra kerestünk támogatást, hogy a közösségben, a városban szeretnénk szolgáltatásokat létrehozni olyan embereknek, akik mentális krízisen mennek keresztül, ahelyett, hogy határszéli eldugott intézményekbe deportálnák őket. 

Államtitkár helyettes, főosztályvezető, nem tudom már milyen szinten fogadott bennünket egy úr, aki támogatást, finanszírozást nem tudott ugyan a kezdeményezésnek ígérni, de kinyitotta az aktatáskáját és készséggel felajánlotta, hogy dolgozhatunk a Zepter üzletében, edényekkel házalva. Ilyenek voltak azok a romantikus 90-es évek számomra, közvetlenül a rendszerváltás után, ilyen erős kaliberekkel indult a magyar kormányzati felelősségvállalás szociális és egészségügyi témákban. Hat évünkbe tellett az elképzelésünk első verzióját felépíteni és az első, sokáig egyetlen támogatónk az a Soros Alapítvány volt, akit mára el is üldöztek az országból. 

Megint csak a sztorizás kedvéért jegyzem meg, hogy amikor Kazahsztánban dolgoztam ott volt divat a Sorosozás, mint szitokszó, pedig a témában ott is nagyjából szinte egyetlen érdemi szereplőként finanszírozott programokat a Soros Alapítvány. 

Szóval Kirgizisztánban találtam magam egy olyan helyzetben, ahol se erőforrás, se szakember, se intézmények nem voltak, különösen akkor ha kicsit távolabb kerültünk a nagyvárosoktól. Voltak azért helyi szakemberek (nagyszerű emberekkel találkoztam) és egy helyi kutatás azt mutatta ki (ők ezt tudták kutatás nélkül is), hogy a lakosok, ha valamilyen mentális probléma merül fel egy családban akkor ők csak a negyedik megoldásként mennek el a hivatalos egészségügyi (pszichiátriai) ellátórendszerbe. Mi az első három megoldás?

- A sámán (igen, a kirgiz még egy olyan kultúra, ahol a sámán létező szereplője főleg a vidéki életnek)

- A muszlim imám

- A minden faluban elérhető, igazából minimális egészségügyi végzettséggel de egészségügyi szolgáltatást nyújtó nővér. (Kicsit olyan mint a védőnő, de a védőnők nálunk kifejezetten képzettek - ehhez képest). 

-  És csak ezek után, ha nagyon muszáj mennek el pszichiáterhez vagy a nyugati értelmeben vett bármilyen pszichiátriai szolgáltatáshoz. 

Miért van ez? 

Egyrészt mert ezek a modern szolgáltatások nincsenek jelen a helyiek életében. Másrészt pedig mert a pszichiátria és a mentális problémák olyan szinten stigmatizáltak, hogy nagyon sokan csak az utolsó szóba jöhető lehetőségként választják, leginkább akkor, amikor már nagy a baj. 

Végülis ki akar a "sárgaházba", a "diliházba", a dilidokihoz' menni, "dilibogyókat" szedni és papírt szerezni arról, hogy neki "nincs ki a négy kereke"? Ez a világon mindenhol így van...

Ezért, amikor Kirgizisztánban kezdtünk el dolgozni (mármint amikor én csatlakoztam helyi szakemberek, helyi projektjeihez), akkor szépen átrepültünk a nagy hegyek fölött le délnek Osh városába, majd onnan ki az üzbég határ közelébe egy kisvárosba, ahol évente hatalmas birkavásárokat rendeztek és ahol a nyugati értelemben vett orvoslás utolsó bástyái álltak (poliklinik). Innen a helyi kis falvakba kiutazgatva kezdtük járni a vidéket, festői hegyek, birkapásztorok, jurták és poszt-szovjet rendőr és határőrposztok között. 

A sámánt kerestük meg először. Miért? Mert a lakosok is őt keresik. Oda viszik a gyereket (tizenéves korban jelentkeznek először a komoly mentális problémák tünetei az esetek többségében). A sámán olvasata egészen más, mint a modern pszichiátriáé. A sámán az égiek jelének, az ősök szellemével való összeköttetésnek látja a hallucinációkat, téveszméket, a szertartásai, a megoldási javaslatai is ebből vezethetőek le. Paradox móden ez nem feltétlenül értelmezhetetlen a nyugati megoldások szemszögéből sem, mert ha az ősök, a szülők, nagyszülők dolgaival foglalkozunk akkor elég hamar egy családterápia keretei között találjuk magunkat, mégha más is a szókészlet és a módszertan. De máskor ez abban merül ki, hogy a sámán sámánjelöltet lát az egyénben. Megjegyzem az is nagyságrendekkel jobb státuszt (szerepet a közösségben) ad, mint a diagnózis mentén felépíthető "krónikus pszichiátriai beteg" énkép. 

Megkerestük a helyi imámokat is. Illetve megkerestük volna. Kirgizisztánban nagyon nagy a szegénység. Főleg a déli, vidéki részeken. A szaudiak ehhez képest azt tartják fontosnak, hogy a sztyeppe közepén milliárd dolláros beruházással zöld márványszerű anyagból hatalmas mecseteket építsenek, mert szerintük erre volt igény. Az imámot azonban letartóztatták. (Széljegyzet: az ISIS idejében Kirgizisztánnak ez a tartománya volt az egyik népszerű terepe az iszlám szélsőségekes toborzásának.) A hangulat érzékeltetése képpen a reptéren géppuskafészkek voltak, fegyveres járőrök mindenfelé, az alapból muszlim ország küzdött a saját szélsőségeseivel (hogy ne unatkozzanak volt etnikai ellentét is a térségben az üzbég és a kirgiz lakosság között). Nahát erre az alaphangulatra úszott rá a mi munkánk, mert minket meg az érdekelt, hogy mi lesz azokkal a családokkal, ahol esetleg megbolondul valaki. Az imám ugyanazért fontos, mint a sámán. Azért kerestük őt, mert a családok is odamennek, ha baj van. 

Le volt beszélve a találkozó, áldogáltunk a mecset előtt, de az imám helyett csak három nagy lerobbant, poros (valószínűleg a Németország-Albánia-Oroszország-Kirgizisztán vonalon odakerült) mercédesz jött amiből emberek kiszállva közölték, hogy az imám (még szabadlábon lévő helyettese) nem ér rá, és egyébként sincs itt semmi látnivaló. 

Még mielőtt kimentünk volna a falvakba, elmentünk a rendőrségre is. Oda azért mentünk, mert habár a kutatásban nem volt benne, a rendőrség is nagyon hamar előkerül, amikor valaki megbolondul. Hozzájuk nem a család fordul, hanem a szomszédok. Ezért próbáltunk velük egy együttműködést kialakítani, hogy ha ilyen eset történik a környéken, akkor minket, illetve a mi általunk kiképzett embereket is hívják, mert mi abban szeretnénk segíteni, hogy kezelni lehessen a krízishelyzetet. Meglepő módon a rendőrség nagyon készséges volt, a kisváros rendőrkapitánya behívatta a tisztjeit is, ott ültünk körbe ezekkel a szovjet mintájú nagy tányérsapkás emberekkel, akik konyakkal, bombonnal, teával kínáltak minket. A velük való találkozó azért is fontos volt, mert hamar kiderült, hogy a falvakban az egyetlen létező állami intézmény a rendőrörs. 

Amikor kimentünk a környékre, hogy a térségben dolgozó nővérekkel találkozzunk, akkor kiderült, hogy mindenféle épület, iroda, infrastruktura hiján, ezek az asszonyok egész egyszerűen a rendőrörsön dolgoznak. Nem azért mert rendőrségi kérdésnek tekintik az egészségügyi munkájukat. Hanem azért mert csak itt van hely. De ennek mint kiderült több előnye volt mint hátránya.

Egyrészt egy falubeli rendőr (mint nálunk a körzeti megbízott) már egyáltalán nem feltétlenül az a fakabát, aki a hatalmi erőszakszervezet végső állomása. Egy jóravaló, jovális gyerek, sokszor akár helyi, vagy környékbéli. A nővér az kivétel nélkül mindig egy sima falubeli asszony. Svájciak segítettek ezt a programot kifejleszteni, olyan dolgokat csinálnak, hogy ha van valami sérülés, valaki rosszul van, gyerek születik, akkor hozzá lehet menni (a rendőrőrsre ugye) vagy ő megy ki a családhoz. Az egyik kézzelfogható szolgáltatás az, hogy a nővereknek kecskéi vannak. Ha gyerek születik a családnál, megkapják a kecskét, hogy legyen a családnál elég tej, és ez a kecske megy a következő családhoz majd ahol újszülött gyerek van.

Amolyan szanitéc, védőnő, szülésznő, családlátogató szociális munkás ő. Fantasztikus asszonyokkal találkoztam, ismertek nyilván mindenkit, tudták a falu összes rezdülését. Amikor arról kérdeztük, hogy vannak-e a faluban olyanok, akiknek mentális problémái vannak, akkor elmosolyogtak, összenéztek a rendőrrel és mindketten elővették ugyanazokat az aktákat. Merthogy egyszerre voltak ismertek a rendőrség és a segítő asszony előtt is. Én amikor ennek a jelenetnek tanúja voltam azonnal az jutott eszembe, hogy nekünk évek alatt is alig sikerült kapcsolatot kiépíteni a kerületi rendőrséggel Budapesten, itt meg ezek puszi pajtások. 

Az infrastruktura hiánya nem mindig hátrány....

És itt vissza Tallinnba. Egy városi közegben a fodrász a sámán...ha most párhuzamot akarok vonni. Igen, az ember lehet sokkal hamarabb önti ki a lelkét a fodrászának, minthogy elmenjen a területileg illetékes pszichiátriai gondozóba. Érthethő okokból. 

Egyáltalán nem hülyeség alap kommunikációs technikákra, figyelmeztető tünetekre, jelekre megtanítani egy fodrásznőt, egy kocsmárost, egy műkörmöst, egy könyvtárost. És a szakembereknek sem nagy hülyeség egy kicsit Mátyás királyként járva az országot, ezeken a helyeken üldögélni, a várost járni, a közösségben lenni és onnan megszólítani azokat, akik láthatóan bajban vannak. 

Sokan azt képzelik az tesz valakit szakemberré ha szép irodája, fehér köpenye, de minimum névtáblája, hatósági engedélye, falra akasztott diplomája és önkormányzati pecsétje van. Pedig a munka nagyobb része az, hogy valahogy utat kell találni az emberek lelkéhez. És egy fodrásznő tudna erről mit mesélni...