Az értelmiség terhe

Egyre nehezebben viselem az értelmiség megnyilvánulásait Magyarországon. Elég sokat írtam már korábban arról, hogy az én élményem az otthoni értelmiségi közeggel a "nem cselekvő értelmiségi"-ként írható le leginkább. És érdekes módon ez jobb és baloldalon tökéletesen ugyanaz csak az intézményeik meg a szavajárásuk más. 

Jobboldoldai értelmiségiek általában egy kenetteljes (népi, nemzeti, esetleg vallásos) ködbe burkolóznak, míg a baloldaliak vagy elméletieskednek vagy a jelent meghaladva két (általában soha be nem következő) rendszerrel előrébb gondolkodnak. Náluk ez a látszólagos progresszió ad felmentést a cselekvés alól, az jobboldali értelmiségi már felmentést se kér, ő alapból sértve érzi magát. Nemzetileg, esetleg osztály jelleggel.

Mindkét értelmiségi holdudvar nagyon fontos velerájóra a kierekesztés. Mint az orvos írása, szigorúan latin, csak a (szintén beavatott) patikusok által dekódolható, az egyszerű halandó ne értse, semmi köze hozzá, ő csak átéli a betegséget. Esetleg belehal. 

A konzervatív értelmiség mindig kissé arisztokratikus, klerikális, oda születni kell esetleg lovaggá/vitézzé avatnak és auktorokként próbálják osztani az észt átadni a hagyományt. A baloldali megfelelője ennek az általa (és kizárólag általa) vezetett iskolákat elvégezve és a szamárlétrát végigjárva enged hozzáférést a gondosan kiválasztottaknak. Külön mintapéldánya ennek az rendszerváltó értelmiség, aki kétszer kapott lapott, mert fiatal korában el volt tiltva az érdemi befolyástól, szamizdatban és parkolópályákon futott, hogy aztán a rendszerváltás után elemi erővel ragadjon magához minden intellektuális jellegű hatalmi bázist és onnan elfelejtsen nyugdíjba menni (hiszen neki mintegy kárpótlásként a fiatal éveiért az jár). Orbán Viktor NER-je pucolta ki ezt a világot.

Ettől aztán itt is keletkezett egy ki tudja hány generáción keresztül majd továbbvitt sértettség és ezt szinte kézzelfoghatóan érzem például a Lányi Andrással készített egyik legújabb interjúban. 

A riporterek szerintem nagyon jó érzékkel rápirítanak, amikor megjegyzi, hogy ő nem tudja mik ezek a Tisza-szigetek, egyikhez se csatlakozott és félbe is szakítják, hogy hogy van ez, hiszen évtizedek óta másról se papol, mint az alulról építkezésről. Erre elmagyarázza, hogy ő csak arra a tüntetésre megy el, amit ő szervez és a közösséget is az szervezzen, aki bejáratott, bizonyított...nyilván lehetőleg az általa grundolt egyetemi tanszéken végezve.

   

Nem a mi kutyánk kölyke szaga van szinte minden mondatának miközben mára már Dunát lehet rekeszteni a politikusként rekordidő alatt megbukó értelmiségiekből (Kis János, Tölgyessy Péter, Tamás Gáspár Miklós, Csepeli György, Lányi András..hogy csak a baloldaliakat említsem) mégis rendre fanyar lenézéssel tudnak beszélni náluk az embereket sokkal sikeresebben megszólító kezdeményezésekről. 

Nincs teljesítmény. Mármint mérhető. A magyar akadémiai/egyetemi élet, már ami még maradt belőle, a saját szakmája nemzetközi mércéi szerint is alig, alig méretteti meg magát és ez nem egy új jelenség, ez hosszú évtizedek óta így van, és a szereplőinek így van jól. Egyetlen szívfájdalmuk, hogy ezt ma már (rá lehet kenni Orbánra) nem finanszírozza senki. Való életbeli (mit ne mondjak piaci vagy közigazgatási mérőszámokkal mérhető) teljesítmény pedig soha nem is volt, mert vagy évtizedekig nem engedték őket semmilyen érdemi döntéshez, vagy ha igen abban pillanatokon belül elbuktak. Fel tud nekem idézni bárki egyetlen szövetét a magyar társadalomnak vagy a gazdaságnak, ami Tölgyessy Péter munkásságához köthető? Nagyítóval kell keresni az olyan szakértelmiségieket (ez szinte szitkokszó Magyarországon, de valójában a legnagyobb hiánycikk), akiknek a nevéhez egy élet munkája után esetleg köthető is valami. Ilyen volt a nemrég elhunyt Ferge Zsuzsa, akinek a nevéhez a 60-as évektől kezdve lehet kötni megoldásokat (GYES pl.) nem is véletlen, hogy munkássága túlmutat rendszereken. 

Ha van jótékony mellékhatása a NERnek, akkor az ennek a nem-cselekvő értelmiségi hagyománynak a szétverése. Orbán annyiban kiegyensúlyozott (igazságos), hogy a saját jobboldali értelmiségét ugyanúgy lenézi mint az ellenségnek tekintet baloldalit. A Professzorok Batthyányi Köre semmivel nincs megbecsültebb helyzetben, mint a magyar Ünnepi Könyvhét írólegendái.   

Szövevényes annak a története, hogy miképpen uralta el a magyar rendszerváltást ez az értelmiség, és züllesztette egy egész társadalom közéletét az 1944-es írószövetség 45 évre félbeszakadt vitáinak szintjére, ami habár irodalmi köntösben de éppolyan mélyen alpári vagy éppen hatalmi manipulációkkal teli dinamikák mentén zajlott, mint egy óvodai munkatársi gárda belső harcai, csak kapott egy nagyobb nyilvánosságot. 

Amikor esetleg tényleg cselekvéshez jutottak, abból lettek az olyan mozgalmak mint a Bős-Nagymaros Duna körei, amihez mint szent tehénhez évtizedekig nem lehetett nyúlni (a szereplőit meg kritizálni), miközben az eredménye éppenséggel az lett, hogy se víz, se áram. 

Hogy mindenről az értelmiség tehet? Dehogy. Sosem volt igazi jelentőségük, mert amikor lett volna, akkor sem cselekedtek lévén nem értenek semmihez, ami kézzel fogható. Magyarország minden kulturális lózung ellenére nem egy magaskultúra által eszmei alapokon vezetett ország (mint például Franciaország, ahol a köztársaság eszméjének az élet szinte minden területére behatoló nagyon erős alapjai vannak, aminek a letéteményese a francia értelmiség). Itt egy többszörösen maga által megtizedelt jobbágy társadalomra települ rá egy valódi szakértelem nélküli járadékvadász  értelmiség és habár egyre idősődő kifutó szériákkal dolgozik, de még mindig meg-meg szólal kifejezve rosszallását, hogy nem ők szerveznek (már megint) Tisza szigeteket.