Boldoggá teszlek ha beledöglesz is - 2

Sokan szokták feltenni nekem a kérdést, hogy miféle diktatúra a szingapúri. Most már lassan 4 éve élek itt és magam is, az első naptól kezdve folyamatosan keresem a választ a kérdésre, hogy mégis miféle hely ez? 

Ez egy bejegyzéssorozat második része. Az első rész itt olvasható:

https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is.html

A második világháború éveiben Szingapúr japán megszállás alatt volt. A japán propaganda a nyugati kolonizáció alóli felszabadulásként próbálta keretezni az eseményeket, de valójában egy nagyon brutális elnyomásban volt a többnyire kínai etnikumú szingapúriaknak része. Japán már évekkel a világháború kitörése előtt háborúban állt kínával és a szingapúri kínaiak értelemszerűen inkább kínát támogatták. Nem csak a véleményükkel, hanem anyagiakkal is. 

A japánok ezt nem felejtették el, hosszú listáik voltak, akiket egyenként levadásztak, de több tízezer embert az utcáról elhurcolva a tengerparton végeztek ki, pusztán mert kínaiak voltak. 

Lee Kuan Yew, egy viszonylag módos kínai származású, de inkább nyugati stílusban élő, angolul beszélő és az utcán az ún. bazári malájt felszedő 18 éves fiatalember volt a japán megszállás kezdetén. Személyes benyomásokat szerezhetett arról, hogy a nyers erő és hatalom hogyan képes a félelem eszközével fegyelmezett rendet tartani. Gyakoriak voltak a kivégzések, a büntetések, az utcán elhaladó japán autók előtt a járókelőknek meg kellett hajolniuk. 

Ez egy nagyon brutális élmény volt, azonban a fiatal Lee azt is megélte, hogy viszonylag hamar beállt egy rend, ő maga egy japán kereskedőcégnél helyezkedett el, megtanult japánul (hamarabb mint kínaiul, pedig származását tekintve kínai etnikumú) és kiismerve a rendszert mindenféle csencseléssel, hiánycikkek pult alóli kereskedésével egész jól élt. A félelem mindig ott volt, egy alkalommal őt is elkapták az utcán és a tengerparta akarták terelni tömött sorokban sok másokkal (ő akkor még nem tudta, hogy kivégzésre vitték őket), de egy óvatlan pillanatban megszökött a sorból. 

Ehhez az élményhez járult hozzá aztán az a sokk, hogy a japán kapituláció és az angolok visszatérte között eltelt kb. egy hónap, amikor viszont szabályosan elszabadult a pokol a szigeten. Lincselések voltak (a kollaboránsokat keresték), de sima fosztogatások is, etnikai villongások. Semmiféle erő nem volt jelen, ami rendet tudott volna tenni, a pőre erőszak uralta az utcákat mindenféle kontrol nélkül. Lee számára ez még a japán megszállásnál is ijesztőbb volt. 

A másik meghatározó élmény pedig az volt, hogy a korábban verhetetlennek, legyőzhetetlennek hitt fehér ember nimbusza semmivé lett. A japán fogságból kiszabaduló csontvázzá soványodott angol és ausztrál katonák látványa minden volt csak nem az a csillogó gombos, makulátlan egyenruhájú, fegyelmezett és professzionális angol hajóskapitány imázs, ami Lee-t és családját korábban lenyűgözte. 

Csalódás volt a helyiek számára, hogy a hatalmas Brit Birodalom képtelen volt megvédeni az egyik ékkövét, a sziget katonai értelemben megalázóan könnyen esett áldozatul, amitől az a kép alakult ki a helyiekben, hogy a fehér ember örömmel lefölözi a hasznot, de ha áldozatot kell hozni akkor inkább felszívódnak. Ez a vélemény máig él a helyiekben az itt dolgozó külföldi "tehetségekkel" (FT - foreign talent ahogy az újságok és a komment szekciók illetik őket), akik addig maradnak, amíg prosperitás van és azonnal továbbállnak ha máshol jobb lehetőség várja őket. 

Az angolok második világháborús fiaskójából azt a következtetést is levonták, hogy: "amit nem tudsz megvédeni az nem a tied". 

A háború után mégis valahogy aztán visszaállt az angol befolyás a térségben, de tektonikus mozgások voltak. Az egyik legfontosabb, hogy szovjet majd kínai mintára erős kommunista befolyás söpört végig Dél-Kelet Ázsián. Ez Európában nem olyan nagyon ismert, de ha csak összeszedjük, amiről mi is hallottunk (Korea, Vietnami háború, vörös khmerek Kambodzsában és persze Kína) akkor össze lehet rakni a képet. 

Szingapúrban már ekkor, még a kínai többség soraiban is egy hasadás volt jellemző. Lee családja angolul beszélt otthon, angol (nyelvű) iskolába járt, később ennek mentén került ösztöndíjat elnyerve Cambridge-be (ehhez mondjuk csak Szingapúr és Malajzia jogászhallgatóinak versenyét kellett megnyernie, szóval nem az ölébe esett). A kínaiaknak külön szavuk van azokra a kínai etnikumú emberekre, akik nem Kínában és jobbára nem kínai módon élnek. Ahogy fentebb említettem Lee nem is beszélt kínaiul. Kokusztejjel főztek otthon (ez inkább dél-kelet ázsiai szokás nem a kínai konyha része) és angolul beszéltek. Lee-t otthon Harry-nak hívták, a testvérei pedig a Freddy, Dennis, Monica nevet kapták a hagyományos kínai nevük mellé. Ez a sajátos keveredése a nyugati és keleti kultúrának már a XIX. század óta része volt a helyiek életének, aminek egyenes következménye lett, hogy se az egyik, se a másik kultúrában nem voltak igazából otthon. 

Egy másik rétege a helyi társadalomnak azonban inkább fordult a kínai gyökerek és aztán kína kommunista fordulatával a kínai fejlemények irányába. Nem meglepő módon, míg az angol (nyugati) befolyás elsősorban az iskolázottabb, fehér galléros munkákat végző emberek és családok körében volt erős, addig a kékgalléros munkások között szélsebesen terjedt a kommunizmus eszménye és a kínai identitás erősítése. A malajziai kommunisták voltak a legerősebbek, és etnikai alapon közöttük is többségben voltak a kínai származásúak. A kínai vonal erősödése először szociális és kulturális témákban indult. Még jóval a kommunisták előretörése előtt. Mivel az angolok nem sok gondot fordítottak szociális, közösségi kérdésekre a gazdag kínai kereskedőklánok kezdtek el kínai iskolákat, kórházakat alapítani, szerveztek közösségeket. Ennek további lökést adott a kínai-japán háborúban Kína patrióta támogatása és amikor az anyaországban kommunista fordulat történt, akkor Szingapúrban és Malajziában is felütötte a fejét egy nagyon erős baloldali mozgalom, ami a japánok elleni ellenállás tapasztalataira épülve immár a gyamatosító angolok elleni függetlenségi küzdelmekben öltött formát mégpedig sok esetben fegyveres, militáns módon. 

Vegyük észre, hogy hány féle szál fonódik itt sajátos kombinációban össze. Van az etnikai vonal, a kínai kapcsolódás. Ez önmagában sem homogén, mert a térségbe elsősorban Kína déli tartományaiból érkeztek mindig is emberek, akik viszont Kína belső hierarchiájában marginálisnak számítottak. Fujian tartomány (az Amerikába vándorló kínaiak zöme is onnan származik) mindig is egy szegény, természeti katasztrófák, konfliktusok által sújtott terület volt. Az innen származók nem is a mainstream Mandarin kínait beszélik hanem a hakka, hokkien dialektusokat (kínaiul ezt fujian nyelvnek hívják), de ehhez Szingapúrban hozzáadódnak a kantoni és teochew közösségek is. Ezek egy kukkot nem értenek egymás nyelvéből, más ételeket esznek, más szokásaik vannak, tehát nagyon felszínes arról beszélni, hogy van egy kínai közösség. Nincs. Kínai közösségek vannak, akiknek mindegyiknek sajátos viszonya van a kínai többségi társadalomhoz is. 

És akkor ezek az elaprózódó kínai közösségek valahogy viszonyulnak a Szingapúrban és Malajziában élő többi etnikumhoz. A maláj többségű malajziában egyértelműen kisebbségnek számítanak (olyan 22%-a Malazia lakosságának a kínai etnikumú), Szingapúrban azonban az arány pont fordított. A malájok évszázadok óta muszlimok a kínaiak eredendően vagy taoisták vagy buddhisták, a nyugatiasodott fentebb részletezett réteg pedig jobbára keresztény. Vagy kommunista, ateista.  Ez megint újabb hasadásokat hoz létre. 

És akkor még nem említettük az indiai népeket, a tamil nyelven beszélő kelet-indiai embereket, a szikh vallású turbános rendőröket és katonákat (valami miatt őket általában ezekre a szerepekre alkalmazták mind Brit-Indiában mind Szingapúrban), a sri lankaiakat, a muszlim pakisztániakat vagy bangladeshieket. Ezeknek maguknak is megvan az angolul beszélő nyugati, a fundamentalista hindu, muszlim vagy buddhista (igen, ilyen is van) tradicionális ága és akkor ebben próbáljál valami rendet vágni. 

Amikor 1965-ben Szingapúrt kirakták Malajziából és ezzel az egyveleggel ott maradt magában, akkor Lee Kuan Yew és társai egyetlen dologba tudtak kapaszkodni. Abba az élménybe, amit a japánok alatt tanultak meg. Ha valaki itt nem csinál rendet, a földi pokol fog elszabadulni...