Boldoggá teszlek ha beledöglesz is

Sokan szokták feltenni nekem a kérdést, hogy miféle diktatúra a szingapúri. Most már lassan 4 éve élek itt és magam is, az első naptól kezdve folyamatosan keresem a választ a kérdésre, hogy mégis miféle hely ez?

És időközönként megpróbálok rá válaszolni. Mindig mást, ahogy, vagyis ahol éppen tartok.

Én 18 évet éltem a Kádár rendszerben, ezért eleinte azt mondtam (magamnak és másoknak is), hogy Szingapúr olyan mintha a Kádár rendszer sikerült volna. Mármint gazdaságilag....legalább. Hogy képzeljük el, hogy az 1968-as új gazdasági mechanizmus bejön, 56 élménye távolodik, évről évre jobban élnek az emberek, a vályogviskók kádárkockára vagy jobb helyeken két-három szintes családi házakra cserélődnek a valaha 3 millió koldus országában táncdalfesztivált vagy Ki mit tud?-ot nézni sietnek haza az emberek a hálószerű bevásárlótáskáikkal lakótelepi lakásaikba. Már befizettek a ladára, nyáron meg kapnak beutalót Akaliba. Mindeközben vonalas egypártrendszer van, szürke öltönyös pártfunkcionáriusok kavarják a saját játszmáikat a város és megyeházán, hermetikus elszigeteltségben a fogyasztásba feledkező lakosságtól. 

Valahogy ilyen Szingapúr is, csak felszorozva a kocka ladát Maserati-ra, a telefonkiutalást az új iPhonért átéjszakázott sorbanállásra, Akalit Balira vagy a japán síparadicsomokra. 

Ezt a párhuzamot én a mai napig érvényesnek tartom, azonban vannak nagyon éles különbségek. Ami új képért kiált.

Egy másik, sok tekintetben brutálisabb kép, egy olyan szituációt ábrázol, amiben egy nép (hívjuk most így, de ez se stimmel) gerince lett szinte a szó szoros értelmében megtörve, hogy az összetört romokon aztán valami teljesen újat építsenek. 

Szingapúrban senki közé nem lövettek (hacsak a japánok nem a megszállás alatt), senkit nem hurcoltak el rabszolgának, nem írtottak ki őslakosságot, de birodalmat se építettek másokat meghódítva, leigázva. Ha diktatúráról beszélünk akkor ezt nem tudjuk leírni sem az imperialista gyarmatosítás, sem a saját belső despotizmus klasszikus politikai kategóriáival. 

A szingapúriaknak viszont elvették a nyelvét, a szokásait, bemásztak a szájukba, a méhükbe, a fejükbe, a vallásukba, az életformájukba. Mindezt a progresszió, ha történelmi párhuzamot akarok húzni a felvilágosult abszolutizmus keretein belül. 

Habár utazgattam én Dél-Kelet Ázsiában korábban is, ennyire élesen azonban nem jött át eleinte a felismerés, hogy ez a térség....hát mondjuk úgy...nem a legélesebb kés a fiókban. Kicsit Dél-Amerikára emlékeztet, ahol talán karakteresebben lehet a spanyolokra, portugálokra kenni, de mégis az van, hogy 100-150 éves függetlenné válás után is csak az egyik agybaszott rezsim váltogatja a másikat és az ég világon semmiféle fejlődésnek nincs nyoma. Nemrég voltam Thaiföldön és engem elsőre (3 év Szingapúr után) mellbevágott az a trópusi nyomorúság, ami ezekben az országokban van. Mozdulatlan, reménytelen szegénység, lerobbant vagy nagyon lassan fejlődő infrastruktúra és élősködő ámde kellően tehetségtelen elit. Katonai hunták, fegyveres ellenállók, virágzó drog és emberkereskedelem nem egy helyen. 

Egyedüli bástyaként, vagy inkább valamiféle csillogó toronyként emelkedik ki Szingapúr. Amikor az ember hajóval ereszkedik a Melakka szoroson dél felé, akkor a végeláthatatlanul lenyúló félsziget egyhangú zöldjét néha szakítja meg egy-egy a dzsungelből ki kibukkanó kikötő vagy település. De a földnyelv déli csücskén egyszer csak már messziről csillog, mint valami Gyűrűk Ura jelenetben egy kimagasló felhőkarcoló rengeteg. 

Lehet látni 50-es évekbeli képeken, filmfelvételeken, hogy Szingapúr nem sokban különbözött a környékbeli országoktól. Ha volt is gazdag kikötője, annak hasznát lefölözték az angol gyarmatosítók (ennyiben áll az imperialista elnyomás története) és az idetelepült kínai, indiai (ritkábban maláj) nagykereskedő klánok. A mezei lakosság vagy kikötői munkásként (kuli) vagy a vállán rúdon a maga által megfőzött ételt ezeknek áruló (hawker) dolgozott esetleg egy riksát húzva szaladt. A 20. század első évtizedeiben ez kiegészült a kaucsuk ültetvényeken dolgozókkal, az olaj előtérbe kerülése mentén némi ipari kapacitásokkal (a Shell nagyon hamar regionális tárolókat és finomítót épített itt), de a térség karaktere azzal a guggolva rizst evő, képzetlen, tudatlan és itt ráadásul jobbára gyökértelen (merthogy máshonnan vándoroltak ide) tömegekkel írható le. Ugyanúgy, mint Burmán, Sziámban, Batavián, vagy Malájföldön (hogy direkt a gyarmati neveket használjam). 

Annyival még rosszabb is volt a helyzet, hogy az angoloknak eszük ágában sem volt ide országot építeni. Ők egy kikötőt működtettek és ehhez toboroztak a térség minden sarkából fiatal férfiakat elsősorban. Se szociálisnak nevezhető infrastruktúra (iskolák, kórházak, közösségi intézmények) se nők nem voltak. Leszámítva a bordélyházban dolgozó prostituáltakat és azt a máig nagyon karakteres emlékeket örző kínai származású jellemzően építkezéseken dolgozó női csoportot, akik egy falfestményen való művészi ábrázolása nagy botrányt kavart alig pár hónapja. 

Egész egyszerűen nem lehet Szingapúrt leírni a hagyományos nemzetek, vagy azok középkori verzióinak kategóriáival. Erről is írtam már korábban, hogy míg a népek sajátossága, hogy egy adott embercsoport a maga nyelvével, genetikai készletével, történeteivel, meséivel vándorol vagy éppen helyben marad, olykor szétszóródik, de örzi mindezeket, addig Szingapúr egy olyan sarka a világnak, aminek mindig is inkább egy funkciója volt, ez a funkció a rögzített, és ezt a funkciót nagyon változatos felállásban látják el éppen valakik. 

Az 1960-as évekre azonban már nem sok olyan fehér voltja van a világnak, amit ne országként jelölnénk be valami színnel egy térképen. A függetlenné válás előtt, az angol birodalommal el lehetett intézni ezt a színezést, majd aztán három évig a sziget Malajziához csatlakozott és úgy tűnt a szintén új államként függetlenedő de az etnikai és a hagyományos népekre jellemző sajátosságokat inkább viselő maláj nemzetbe fog szingapúr betagozódni.

Csakhogy ez sehogy se akart összejönni. Három év történelmi távlatban nagyon rövid, sokat elárul tehát, hogy Szingapúr szinte robbanásszerűen vált ki majdhogynem azonnal Malajziából. Az uralkodó megközelítés szerint egyébként kirakták őket.

Miért?

Mert nem akartak betagozódni a maláj nemzetállami keretek közé. Ami muszlim, maláj etnikai többségű és nagyjából ugyanolyan dinamikák mentén bizalmatlan az egyébként népes kínai etnikum írányában, mint Európában a zsidók felé volt szokás a világháború előtt. 

Ez még lehetne egy maláj-kínai ellentét de ez nem lenne teljesen igaz, mert máshol is hasadások vannak a szövetben. Például ott, hogy kínai kommunista hatalomátvétel után egyfajta baloldali, kommunista hullám söpört végig a térségben (aminek gyökerei már a Japán ellen vívott háború előtti időkig nyúlnak vissza) és ennek a maláj kommunisták élharcosának számítottak, míg a mégiscsak kínai többségű Szingapúrban nagyon erős ellenállás és félelem volt a kommunistákkal szemben. 

Szóval adva van egy etnikailag kevert, hagyományos népre, nemzetre nyomokban sem hasonlító, egymás nyelveit nem beszélő, kiszipolyozott és képzetlen zömében férfi lakosság, ami egy fontos pontja a világkereskedelemnek, de ezen felül se földje, se vize, se ipara, se oktatása, se infrastruktúrája nincs és ez elég zsengének tűnik ahhoz, hogy országnak nevezzük. 

Szingapúrt nem kikiáltották, kivívták, honfoglalták, elfoglalták, nem letelepedtek ide együtt valakik, hanem a szél (a szó szoros értelmében) idefújt mindenféle embert akiket hirtelen kilöktek minden korábbi keretből és ott találták magukat, hogy akkor ok, most kezdeni kell valamit magunkkal. Kikötőket nem vesznek fel az ENSZ-be....legyen akkor mondjuk ország. 

Nincs olyan...nem volt olyan, hogy szingapúri nép. Nincs ilyen etnikum és nincs ilyen nyelv se (egyelőre), a szingapúri himnusz malájul van. Azon a nyelven ahol nem kértek belőlük. 

1965-ben nagyon úgy nézett ki, hogy itt rövid móka lesz. A szigetnek az alapvető élethez szükséges erőforrásai sem voltak meg. Ivóvíztározók Malajziában, nincs homok az építkezéshez, terület se nagyon (70 km hosszú 20 km széles) és van egy végletekig kevert leginkább a vadnyugat szerencsétlen aranyásóihoz hasonló lakossága. 

És itt jön a diktatúra. Én nem hiszek a karizmában, mármint a karizma, az egyszemélyes vezetés, a vezérelv, mint döntő formáló tényező számomra sosem elegendő magyarázat. Szingapúrt is azonban, szokás egy karizmához Lee Kuan Yew személyéhez kötni. Olyannyira, hogy az egész városállamot és annak modern történelmét szokás az ő személyiségéből levezetni, rámutatni egészen konkrétan azokra az élményeire, amik mentén ez vagy az a vonása Szingapúrnak így alakult. Hiába küzdök ellene, ez a kép bennem is nagyon erős, de én mégis kísérletet teszek arra, hogy egy karizmatikus ember személyiségén túlmutató tényezőkkel próbáljam megérteni Szingapúr kiemelkedő sikerét ebben a nem túl szerencsés térségben. 

Szingapúrnak (és a függetlenné váláskori vezetőjének) egész egyszerűen nem volt más választása, mint, hogy egy országot, vagy egy országra emlékeztető formációt kellett gyúrnia abból a masszából, amiben itt találták magukat. A jó hír, az alapokról, valamiféle nemzeti kultúra, hagyomány, történelem, útfüggőség nélkül lehetett építkezni. A rossz hír, bármit is akartak csinálni azt tűzzel vassal kellett keresztülverniük mert egy ilyen kicsi, ilyen forrásszegény helyen ennyire széttöredezett etnikumú lakossággal egyszerűen nincs idő évtizedes vallási, szociális és politikai párbeszédekbe kezdeni. Ami talán lehet személyes érdem: nem lelopták az amúgy is igen reménytelen országot (Afrikában ez mindennapos). De ami ezen felül fejlesztés van, azt az embereken úgy vasalták keresztül, hogy azt nyugodtan lehet diktatúrának hívni. 

A folytatásokban ezt apró elemeiként megnézzük....