Vertikális farmok, vagy mégse?
Érdekesen alakul a modern formában újjáéleszteni kívánt mezőgazdaság helyzete Szingapúrban. Pár évvel ezelőtt (2019-ben) nagy lendülettel nekiláttak városi körülmények között, modern technológiák alkalmazásával egy teljesen új mezőgazdasági koncepciónak, ami most megrekedni látszik.
Szingapúr területének mára mindössze 1%-án zajlik mezőgazdasági tevékenység vagy állattenyésztés.
Ezen az 1%-on három tojásokat adó tyúktelepet, 115 zöldségfarmot és 131 haltenyészetet találunk.
A szigetország a 70-es évektől kezdve, tehát tulajdonképpen a függetlenné válás után közvetlenül felszámolta a korábban egyébként kiterjedt mezőgazdasági tevékenységét. Elég hamar meghozták azt a döntést, hogy a rendelkezésükre álló kis helyen elsősorban a modern iparosításnak (ez ma már inkább elektronikai illetve újabban biotechnológiai csúcstechnológiát jelent) és az urbanizációnak adnak teret. Az itt jellemző voluntarista módon szinte egycsapásra beszüntették a mezőgazdaságot és az állattenyésztést, a farmerek, gazdák földjét felvásárolták és a területet beépítették.
Szingapúr az élelmiszerszükséglete szinte 100%-át importból szerzi be. Itt nem lehet élő állatot venni, nincsenek mészárszékek, húsfeldolgozó üzemek, tehenészet egy van, az is inkább hindu turistalátványosság.
Ehhez képest a boltokban minden van. Mindegy, hogy a világ melyik sarkából jöttél ide, meg fogod találni a számodra fontos ételeket. Magyar ételekhez is, borhoz, szalámihoz, felvágotthoz, viszonylag könnyen hozzá lehet jutni. A fő étel a rizs és a csirke és ezt a környékbeli országokból, de ha bármi fennakadás van, a világ bármelyik sarkából szerzik be. Szingapúrnak van a világon talán a legtöbb szabadkereskedelmi egyezménye (olyan 27-re emlékszem), ami azt jelenti, hogy mindenféle vám, papírmunka és adminisztratív akadály nélkül, szinte egyetlen gombnyomásra bárhonnan lehet importálni bármit. Nyilván a partner országok örömmel szállítanak is. Például a brazilok csirkét.
Az eltelt években azonban felerősödött az a trend, hogy látva a globális ellátási hálózatok sérülékenységét és esetleges visszarendeződését, stratégiai okokból fontos lenne, ha egy meghatározott aránya az élelmiszernek mégiscsak helyben teremne meg.
Erre született meg 2019 magasságában a 30 by 30 terv, ami arra utal, hogy 2030-ig az ország élelmiszerszükségletének 30%-át ismét helyben szeretnék megtermelni. De ahelyett, hogy visszabontanák a városi infrastruktúrát helyet szabadítva fel a hagyományos mezőgazdasági tevékenységnek, a modern technológiába és startup megoldásokban kapaszkodva az urban farming okos megoldásaira kívánnak támaszkodni.
A terv az, hogy jelentékeny tőkebevonással, kutatás-fejlesztéssel megtolják a vertikális farmokat, átalakítják az urbánus környezet zöld részeit virágágyásokról mondjuk zöldségre, gyümölcsre, és bátorítják a lakosság amúgy is virágzó lakótelepi kiskerteiben is a haszon növények termesztését. Ingyen magokat kezdett osztogatni a kormány, körforgalmak, járdaszigetek, parkok zöld övezeteiben elkezdtek gyümölcsfákat telepíteni, de legelsősorban arra épül a koncepció, hogy a hagyományos termőföldet (és annak területigényét) kiváltva mesterséges körülmények között (mesterséges tápanyagok, fény, energiaellátás) modern vertikális farmok létrehozásával az urbánus közegben szervezik újjá a mezőgazdaságot Szingapúrban. Az állattenyésztést például a sejtettenyésztett husok megintcsak csúcstechnológiás üzemeinek idehozásával próbálják szintén felfuttatni, tulajdonképpen állatok nélkül.
A kezdeményezés nekem azért keltette fel a figyelmemet, mert egy nagyon fontos következménye lehet annak ha egy metropolisz, egy hátország nélküli globális világváros képessé válik arra, hogy teljesen függetlenné tegye magát a vidék, számára (márming a nagyváros számára) egyetlen megmaradt termékétől...az élelmiszertől. (Ha eltekintünk a vidéki turizmustól)
Ma szerintem a világban a város-vidék hasadás sokkal erősebb, mint az országok, kontinensek, kultúrák, civilizációk, etnikumok, vallások között feszültség. Mindegy milyen vallás, társadalmi berendezkedés, etnikai viszonyok vannak...Bangkok vagy Jakarta életformában, infrastrukturában, az emberek gondolkodásmódjában, fogyasztási szokásaiban, munkahelyeiben sokkal közelebb áll New Yorkhoz mint a saját vidéki lakosságának életformáihoz és gondolkodásmódjához. Nincs (egyelőre) elkülönült identitása, politikai szerveződése, ne adj isten financiális, közigazgatási együttműködése az egymáshoz egyre jobban hasonló nagyvárosoknak, de ez szerintem csak idő kérdése.
Birodalmak épülnek évszázadok (évezredek) óta arra, hogy van egy fejlett közigazgatási, kereskedelmi, katonai központ, ami nagyon hamar milliós giga várossá nőtte ki magát akár már az ókorban. Vannak különleges státuszú helyek, mint a kikötők, határmenti kereskedelmi központok, szabad királyi városok, vagy független, esetleg egész birodalommá növő városállamok, és e kettőhöz képest van egy területében sokkal nagyobb kiterjedésű, fejletlenebb, konzervatívabb, tradicionálisabb és általában szorosan kontrollált vidék, aminek a fő profilja mindig is a mezőgazdaság, az állattenyésztés esetleg nyersanyagbányászat volt. Ezek valamilyen kombinációja köré szerveződtek hatalmas birodalmak, de egy-egy ország életképességét is sokszor az határozta meg, hogy rendelkezik-e ezeknek valamilyen egészséges kombinációjával.
Szingapúr mindig is különleges volt a tekintetben, hogy hátország nélkül vált befolyásos kereskedelmi központtá. Ebben mondjuk nem volt egyedülálló, de az eltelt 50 év hihetetlen fejlődése a háromból kettő dimenzióban nagyon erős alapokat hozott létre (erős közigazgatás és fejlett gazdaság, kereskedelem) egy a világtérkép léptékében nézve egyetlen vörös kicsi pontba sűrűsödött helyen úgy, hogy az ország nem egy hátországra, hanem külső kapcsolatokra támaszkodott. Szingapúr egy olyan hely, aminek nincs vidéke. Nincs hova lemenni, kimenni, elvonulni, nincsenek nagy nyitott terek, ahol egy dombról akár száz km-re ellátni és nincsenek végtelen búzamezők (rizsföldek errefelé inkább), erdők, legelők.
A vidék azért is fontos, mert az egy nagyváros számára mindig a terjeszkedés tere. Földrajzilag is és kereskedelmi, befektetési értelemben is. Az a tőke, ami egy városban felhalmozódik helyet keres magának és egy város legközvetlenebb befektetési lehetősége a saját szomszédsága, hátországa, vidéke. Ebből rendszerint az lesz, hogy létrejön először egy agglomeráció, ami ezer szállal kötődik a városhoz, aztán észre se vesszük és hirtelen egy újabb kerület lesz belőle, beolvad a városba. Vannak helyek a világon (Hollandia például), ahol a város és a vidék már olyan közel van egymáshoz, infrastrukturájában annyira összenőtt, hogy éjjel elrepülve az ország fölött egy folyamatos fényáradatot látunk, mintha egyetlen nagy város lenne az egész. Bizonyos értelemben az is, minden mindennel össze van kötve, és habár még Hollandiában is vannak jól elkülöníthető vidéki és városi életformák infrastrukturájában, fejlettségben ezek nagyon közel vannak egymáshoz.
Szingapúrnak nincs ilyen terjeszkedési lehetősége ezért ők két irányba nőnek. Felfelé....egy új építésú lakóház komplexum az általában 40 emeletes, és az óceán rovására...Szingapúr területe az eltelt 50 évben több mint 20%-kal növekedett egyszerűen azáltal, hogy területeket töltöttek fel az óceánban.
De nincs egy élő kapcsolat, egy hátország, ami magától értetődően ellát élelmiszerrel, városba vándorló munkaerővel, és a felgyülemlet tőkének befektetési lehetőséggel. Mi marad? Mindent globálisan csinálnak.
A világ összes sarkából szállítanak ide élelmiszert, hisz saját "éléskamra" nincs. Saját mezőgazdaság nincs. Évente 70.000 ember vándorol be az országba, lévén nincs vidék, ahonnak fel lehetne jönni, ahol még magasabb lenne a születések száma, márpedig a jelenlegi 0,9-es születési rátával a szigetország nem tudja fenntartani önmaga populációját. És a nagy (tényleg hatalmas) szingapúri befektetési alapok (magának az államnak három ilyen giga alapja is van) globálisan keresnek helyet a pénzüknek Indiától, Tajvanig, az USA-n keresztül Afrikáig.
Szingapúr felemelkedése, a 90-es évektől különösen, erre a globális kapcsolódásra épül. Mégis a COVID, a nagyhatalmak civakodásai és annak káros hatása a globális értékláncokra felhívta a figyelmet egy stratégiai jellegű sérülékenységre, ha egy ország nem képes maga kielégíteni alapvető szükségleteit. Ez nem csak az élelmiszer, de a víz és az energia tekintetében is megfogalmazódik. Mindkét témában vannak jelentős helyi törekvések a minél nagyobb szintű önellátásra. (Szingapúr 1965-ös kiinduló pontja ugye az volt, hogy se élelmiszer, se víz, se energia, se nyersanyag nincs elegendő az apró szigeten.)
Ezek eddig a szavak és a szándékok, mi történt valójában? A 30 by 30 program bejelentésével a szingapúri kormány 2019-ben 250 millió dollárt fektetett be vertikális farmok és más városi körülmények között élelmiszert termelni képes kezdeményezésekbe. Két évvel később további 60 millió dollárral egy alapot hoztak létre erre.
Ez az alap az EUs alapokhoz hasonlóan működik, társfinanszírozást nyújt fejlesztési projektekhez a témában elsősorban a modern technológiák adaptálásához vagy a témával foglalkozó vállalkozások energiahatékonyságának növeléséhez, illetve az ezekhez kapcsolódó kutatás-fejlesztéshez.
Neki is indultak a kezdeményezések, gombamódra nőttek a startup-ok, a garázsok (itt minden lakótelepi házhoz alapból parkolóházat is építenek) tetején sorra jöttek létre a városi zöldségfarmok, napalemekkel, öntözési rendszerekkel és a közöttük sétáló mérnökökkel.
Azonban 2023 év végére a számok azt mutatják, hogy a helyi termelés a halak (tengeri ételek) és a zöldségek viszonylatában 8-15%-os visszaesést mutat inkább miközben az ezzel foglalkozó vállalkozások száma nőtt.
Mi történt, mi történik itt? Miért nem lendül neki a városi mezőgazdaság?
Jópár helyi újságcikk feldolgozta a történteket (ami inkább menet közbeni helyzetjelentést mintsem végkövetkeztést jelent) és, amikor újságírók az egyes vállalkozásokkal beszéltek, akkor az derült ki, hogy a vállalkozások többsége a jelentős mértékű támogatás ellenére veszteséges vagy éppen csak kitermeli a saját költségeit.
Ennek okai a következők:
- A működési költségek (főleg a szomszédos, sokkal szegényebb országok hasonló kezdeményezéseinek költségeihez mérve) még mindig nagyon magasak Szingapúrban. Drága az akármennyire is kicsi de szükséges terület bérleti díja, magasak az energiárak (a szektor nagyon energiaigényes) és legfőképpen magas a munkaerő ára. Ide ugyanis nem napszámba járó képzetlen kétkezi munkások kellenek, hanem magasan képzett, sokszor mérnöki vagy komoly IT tudással bíró szakemberek.
- Folyamatosan új, és még újabb technológiákra van szükség a versenyben maradáshoz, nagyon magasak a kutatás-fejlesztés és az állandó új telepítések költségei. Állandóan meg kell újulni, és egy induló iparágban nagyon nehéz eltálalni a mezei vállalkozónak merre mozduljon (mert egy kutatóintézetnek szinte mindegy mibe vág vele, de a vállalkozó felteszi a pénzét és az életét az adott technológiára).
- Szingapúr olyan szinten globalizált, annyiféle ember lakik itt, annyi féle helyről, hogy a helyi termékeknek nincs egy lojális felvevő piaca. Az emberek hozzá vannak szokva, hogy ma kínait, holnap olaszt, aztán pedig japán ételt esznek és mindegyiket megkapják frissen, hogy nincs az mint észak Olaszországban, ahol nem nagyon fognak dél-tiroli osztrák felvágottat tenni az asztalra. Magyarán szólva nincs magától értetődő kereslet.
- Növekedni, skálázni is nagyon nehéz, mert habár egy majd hatmilliós világvárosról beszélünk ez nem az a szám, amiben nagy mezőgazdasági termelők gondolkodni szoktak. Nem véletlen, hogy a mezőgazdaságban is a nagyban játszó játékosok maradtak életképesek még akkor is ha ez rengeteg környezeti és társadalmi problémát okoz.
- És a végső, de legfontosabb probléma...jelenleg még mindig sokkal olcsóbb, könnyebb és változatosabb a hagyományos módon, nevetségesen olcsón, sokkal szegényebb (tehát alacsonyabb bérekkel operáló) ámde sokkal nagyobb földterületekkel rendelkező országokból importálni.
Most akkor mi a konklúzió? El se kezdődött, de már vége van a nagyvárosi mezőgazdaság koncepciójának? Lehet...
Csak nehogy jöjjön mégegy COVID, vagy egy háború egy az élelmiszerlánc szempontjából fontos országban. Vagy nehogy valamelyik természetes erőforrással (nap, víz elsősorban) gondok legyenek mert például a klímaválság során korábbi hatalmas termőterületek válnak sivataggá.
Jelen pillanatban (két évvel vagyunk a COVID után) a globális kereskedelem villámgyorsan visszaállt és az ukrajnai háború sem akasztotta azt meg olyan mértékben, hogy válságról beszélhetnénk. Az urbánus technológiák viszont még gyerekcipőben járnak. Robbanásszerűen fejlődnek ugyan de ez azt is jelenti, hogy szinte évente le kell cserélni, át kell alakítani az egészet mindent megint újonnan megvásárolva, mindent átkalkulálva mert van egy új fejlesztés, egy háromszor okosabb AI alapú megoldás, egy új módszer stb.
Az egyik újságcikk azt lebegtette meg, hogy a szingapúri kormány kiszeretett a saját ötletéből, vagy legalábbis lazábbra fogná a magának adott határidőt, mert gond nélkül jön a csirke Braziliából és fillérekért lehet adni a dél-afrikai almát (már ahhoz képest, amibe annak vertikális farm verziója kerülne).
Ezzel együtt, nem gondolom, hogy a még meg sem született iparágnak vége lenne. Először is a COVID nagyon komoly intőjelt volt mindenki számára (és ebben a térségben 20 éve volt egy SARS is). A globális piacok kiválóan működnek...amíg működnek. Az élelmiszer viszont stratégiai termék. Jelen pillanatban egyébként Szingapúr úgy kezeli a kitettségét, hogy hosszú évekre elegendő felhalmozott élelmiszertartaléka van. (Amit le lehet bombázni, amit megtizedelhet egy vírus, baktérium ki tudja, ami elfogy, ha a konfliktus hosszabb, mint a raktárkészlet).
Ha felgyorsul (és a jelek szerint ez fog történni) a klímaválság, akkor lehet, hogy a munkaerő még mindig olcsóbb Ukrajnában, Nigériában vagy Malajziában a kérdés csak az, hogy marad-e megművelhető föld? Malajzia partjainál a halászható halálomány 70%-kal csökkent a klímaváltás következtében. Van az a pont, amikor az import hal (mert megint export tilalom lép életbe) drágább lesz, mint a most a drága technológiával tenyésztett helyi lebegő haltenyészet.
A technológia (habár sokan, nem is tudom milyen alapon, lenézik) nagyon hamar fel tud borítani mindent. Ezt meg lehet kérdezni egy 1910-as évekbeli lótenyésztőtől, egy 90-es években még telefonkábelfektetésben utazó cégtől, vagy hogy a témánál maradjak le lehet olvasni az aratómunkások arcáról, amikor megjelent az első kombájn. Ami most drága, mert kutatni kell, cserélni kell, updatelni kell, váltani kell gyorsan, az fillérekbe fog kerülni akkor, amikor a módszerek és technológiák megszilárdulnak, és nyerni ebből az fog, aki kezdetektől fogva erre állt rá. Erről érdemes megnézni miképpen vált Tajvan a félvezetőgyártás nagyhatalmává. Kijárta az iskolát, és aztán egy világ csodálkozott rá, hogy ezek képesek bármit megoldani a témában ha félvezetőgyártásról van szó.
Ez fog történni a városi mezőgazdasággal is. Amennyiben az iparág képes lesz előrelendülni az olyan forradalmi léptékű változást hozhat a mezőgazdaságban mint pár évtizede a műtrágya, de érdekes módon nem a megtermelt élelmiszer volumene frontján, hanem az olyan társadalmi viszonyokban mint a város és vidék nem minden konfliktus nélküli kapcsolata.
Ha a nagyvárosok egyszer csak képessé válnak megtermelni saját élelmiszerüket az nagyjából véget vet a nagy területen folyó tradicionális mezőgazdaságnak (és az erre épülő életformáknak). Ez jó hír a természetnek, szálhatnak a szabad mezőn a méhek, de az ipari forradalomhoz mérhető társadalmi és politikai változásokkal fog járni. Ennek léptékében nem annyira fontos, hogy most még nem rentábilisak a témával foglalkozó cégek. Mit gondoltok az első benzinkút jó üzlet volt? Az első két évben, amikor csak Lord Archibald hülye fiának volt egyetlen autója, amin röhögött mindenki?
Comments
Post a Comment