Boldoggá teszlek ha beledöglesz is 4 - A nyelv

Egy bejegyzés sorozat negyedik része ez. Azt a témát járom körül, a magam számára is keresve a választ, hogy mi tette Szingapúrt ennyire gyorsan, ennyire sikeres országgá. Az alapállításom az, hogy sok szerencsés körülmény (kedvező földrajzi adottságok, jó időzítés, a környékbeli országok lemaradása) mellett az is nagyban közrejátszott Szingapúr felemelkedéséhez, hogy egy nagyon tudatos fejlesztési terv mentén valósággal be lett törve a lakosság a változáshoz felülírva vallást, kultúrát, nyelvet, identitást, életmódot.

Erre utal a sorozat címe is: Boldoggá teszlek ha beledöglesz is.

Az első bejegyzése a függetlenné válás és azzal együtt a nemzetté válás kérdését járja körül:

https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is.html

A második bekezdés a közismert szingapúri szigor és keménység jelenségét próbálja megérteni:

https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is-2.html

A harmadik bekezés a szingapúriak pragmatizmusát mutatja be:

https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is-3.html

Ebben a negyedik bejegyzésben a nyelv, a nemzeti nyelv, a hivatalos nyelv és a valójában beszélt nyel(vek) kérdését járom körül. 

Európai szemmel nézve Szingapúrban nagyon mélyen alakították a helyi emberek életét, beleszólva, belemászva életük legszemélyeseb és legintimebb részébe is. Kevés személyesebb dolog van, mint a nyelv, amit az ember beszél.

Az alapfelállás az, hogy az 1819-es kikötőalapítás óta folyamatosan egyre növekvő számban áramoltak be a 600 éve lakatlan szigetre a térség országaiból érkező kereskedők és a nekik dolgozó emberek. Volt itt négy tengeri cigány család, maláj nyelvet beszélő nomád folyami népek, akik cölöpökön álló házakban laktak és ha jobb helyet találtak általában odébálltak a folyók vagy a tengeren lévő szigetek mentén. Erre érkezik meg egy hajónyi angol legénységével Stamford Raffles, akik a szó szoros értelemben a dzsungelből vágják ki azt a falatnyi területet, ahol megvetik a lábukat. Raffles malájföldön dolgozott korábban, beszéli a nyelvet, a helyi szultánnal egyezik meg egy kikötő építéséről és a földterület bérléséről. Ehhez maláj munkásokat toboroznak. 

Amint az alap infrastruktúra elkészül azonnal áramolni kezdtek a főleg ázsiai illetőségű kereskedőhajók Szingapúrba. A forgalom 80%-át az India és Kína között zajló élénk kereskedelem tette ki, amiben az angolok is részt vettek, a bevételeik nagy része például az Indiából Kínába áramló ópium kereskedésből származott. 

A kikötő kormányzása, adminisztratív irányítása a kezdetektől fogva angolul zajlott, de a helyi lakosok többsége kínai volt, kereskedők és kikötői munkások, akik ténylegesen működtették a helyet és a dél-kínai nyelvjárások valamelyikét beszélték. Ez azért lesz fontos, mert hiába vannak többségben a kínaiak, nyelvileg ők sem egységesek, nem képviselnek egységes identitást, olyan szinten nem, hogy az egyes kínai klánok közötti összecsapások igen gyakoriak. És egymás nyelvét sem értik. A rendfenntartásra az angolok indiaiakat hoznak és malájok is szép számban csatlakoznak. Nagyon hamar, tulajdonképpen a kezdetektől kialakul egy etnikai és nyelvi kavalkád, amiben mindenki él a maga burkában és a legváltozatosabb módokon kommunikálnak, amikor egymással kerülnek kapcsolatba. 

Nem nehéz belátni, hogy ezek a párhuzamos kultúrák a maguk módján fejlődve teljesen eltérő létformákat és gondolkodásokat hoznak létre. Kialakul egy jól kivehető angol nyelven beszélő, angolul képzett, a nyugati minták alapján élő és dolgozó réteg, akik számára a nyugati életforma egyfajta iránymutatás is. Ehhez képest van egy olyan réteg, ami sokkal inkább kötődik a kínai anyaországhoz, kínaiul beszél, gondolkodik, kínai iskolákban végzett és jellemzően az ő viszonyulásuk alakul az otthoni viszonyokkal is. 

Ehhez képest van a maláj közösség, akik nyelvi és földrajzi értelemben otthon vannak, lecsorogtak a maláj félsziget déli csücskébe, segíteni a kikötő felépítésében és működtetésében és számosan közülük, kereskedőként, rendfenntartóként, vagy kikötői munkásként itt ragadtak. A szigeten létrejövő települések, vidéki jellegű lakhatási formák (kampong) is a maláj falvak mintájára alakulnak, a helyben megtermő élelmiszerek és főzési technikák befolyásolják a bevándorló kínaiak, indiaiak és európaiak étkezési szokásait it. 

A második világháborút megelőzően már elindulnak a helyi függetlenedési mozgalmak, amire a japán megszállás és az angol gyarmatbirodalom látható gyengülése katalizátorként hat. Ekkor merül fel komolyan, hogy mi lesz itt, ha az angolok egyszer elmennek?

Az első elképzelés a Malayanization, a malájosítás volt. Történelmileg, földrajzilag valahogy a helyhez kötötten ez adott, végtére is a maláj félszigeten vagyunk, ez a kikötő a johori szultánságból lett kihasítva, ősi maláj föld és a lakosság egy része is maláj, az utcagyerekek malájul kergetik egymást és a traffikban malájul lehet vásárolni még akkor is ha az eladó kínai és töri a nyelvet. 

1959-ben, amikor az önállósodás részeként az első helyi választást kiírják (ekkor a helyben választott kormány még csak a helyi ügyekkel foglalkozhat) a nemzeti nyelv a maláj lett és kampány indult annak érdekében, hogy ez a nyelv legyen az összekötő nyelv. Az volt az elképzelés, hogy a maláj nyelv és kultúra lesz a nemzeti identitás része, ezért minden (más) nemzet tagjai malájul tanultak.

Lee Kuan Yew PAP (People's Action Party) pártja megnyerte a választásokat és akkor még többek között azzal kampányoltak, hogy a sziget Malajziával olvad majd össze. Történelmileg, földrajzilag és kulturálisan is úgy látták, hogy egy maláj nemzet emelkedik ki majd a térségben a függetlenné válás után és Szingapúrnak ennek részévé kell válnia. 

Ennek az elképzelésnek az alapján indult el a maláj nyelv oktatása az iskolákban. Bizottság is alakult arra, hogy miképpen terjesszék és népszerűsítsék a maláj kultúrát a többségében bevándorló kínaiak által lakott Szingapúrban. Dalok születtek (I love Malaya, Malaya is a good place), ezek kottáját füzetekben nyomtatták ki. 

Amikor meghírdették a maláj nyelvtanfolyamokat azonnal jelentkezett rá majd 13 ezer ember. (Akkoriban a sziget lakossága olyan 1,5 millió fő volt, ennek 75%-a kínai). A tanfolyamok esti iskolák voltak, ahova az emberek a fárasztó egész napi munka után mentek el. Csak az tesz ilyet, aki fontosnak tartja a dolgot. 

Belendült sok szereplő, a kínai kereskedelmi kamara maláj üzleti nyelvet kezdett el tanítani kínai származású üzletembereknek. Készültek arra, hogy maláj zászló alatt függetlenné válnak. És mivel a nyelv folyamatosan probléma volt ebben a sokszínűségben, elfogadták a malájt közvetítő nyelvnek, illetve államnyelvnek annak ellenére, hogy a lakosság 75%-a kínai volt. 

A rendőrség és egyéb állami erőszakszervezetek vezénylési nyelve is a maláj volt. És a mai napig az (!). 

Ezzel együtt, a helyi kínai lakosság nagyon gyengén beszélte a malájt. Az volt az uralkodó nyelv az utcán, az üzletekben, a (helyi) hatóságokkal, de a kínaiak többsége törte a nyelvet, csak a fontosabb szavakat tudta, a maláj egy csökevényes, bazári verzióját beszélték. Ez a Pasar Malay, vagy Bazaar Malay, magyarul ugye mondhatjuk, hogy a bazári maláj. 

Mindezt bele kell helyezni abba az általános hangulatba, amit az angol gyarmatosítóktól való megszabadulás iránti vágy uralt leginkább. Mozgalmak, szervezkedések, zavargások, a saját nemzeti öntudat, és nyelv előtérbe helyezése. Ebben az időben vették át Mao vezetésével a kommunisták Kínában a hatalmat és ez nem maradt nyomok nélkül a szingapúri kínaiakban. Nagyon népszerű volt Mao és Kína, sokan ezer szállal kötődtek Kínához és inkább érezték magukat kínainak mint Szingapúrinak. Főleg azok, akik kínai iskolákba jártak, amiket a kínai közösség hozott létre. 

Szingapúr belső viszonyai már akkor külső viszonyok által voltak meghatározottak, amikor a hely még messze nem volt az a világváros, ami ma. Nem az van, hogy vannak belső történések, dinamikák, viszonyok, amit külső szemlélőként meg kell érteni és akkor tudjuk értelmezni a fejleményeket, hanem a különféle külső hatásokra alakulnak a belső viszonyok, amikre aztán reagálnak. Mert külső hatás a nyugati hatás, az erős angol befolyás, aminek a térségben nem feltétlenül vagy nem kizárólag negatív megítélése van. Az angol úriember, üzletember, a technológiai, katonai fölény birtokosa, a világot nagyban átlátó, kormányozni képes ember képe nem csak angol énkép volt, hanem nagyon sokan az angol gyarmatbirodalom részeként így tekintettek, eként tekintettek rájuk. Még akkor is, ha szabadulni akartak tőlük, tudásukat, képességüket, technológiájukat meg akarták tartani. Külső hatás a kínai kultúra és hagyományok, szokások átörökítése, de Kína kommunista fordulata is, ami az 50-es években már nagyon komolyan befolyásolta Dél-Kelet Ázsia országait.  

 A szingapúrban élő kínai oktatást kapott kínaiak gondolkodását, beállítottságát, terveit és aspirációit nagyban befolyásolták a Kínában történtek. Kifejezett program volt arra az 50-es években, hogy visszacsábítsák például a kínai fiatalokat Kínába. A helyi kínai iskolák bátorították, propagálták ezt. Csak be kellett menni a Bank of China-hoz ahol kaptál $50-t és egy hajójegyet. 

A malajziával való egyesülés fő motíváció az volt, hogy kialakuljon egy közös piac, ahol a szingapúri termékek gazdára találhatnak. A sziget lakossága, akkoriban másfél millió ember volt, szükség volt nagyobb piacokra. Az egyesült Malajzia összlakossága (Szingapúrral együtt) ehhez képest 10 millió fő volt, tehát egy magyarországnyi lakosság. Az is nagyon fontos, hogy általános volt a meggyőződés, hogy Szingapúr egyedül túl kicsi ahhoz, hogy önállóan megálljon a lábán. 

Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az akkori maláj miniszterelnök már sokkal kevésbbé volt lelkes híve az összeolvadásnak. Elsősorban Szingapúri kínai többsége miatt. Ez nem csak etnikai kérdés volt (de az is volt), hanem a politikailag igen aktív kínai lakosságot úgy tartották számon, mint akikre nagyon nagy hatást tettek a kínai baloldali (mondjuk ki: kommunista) fejlemények. Malajziában akkor már 10 éve állandó rendkívüli állapot volt érvényben, az angolok vezették be, az erőszakos kommunista mozgalmak miatt. Ezek tagjai is jobbára malajziában élő kínai etnikumú fiatalok voltak. 

Szinagpúrnak 1959 óta saját kormánya volt, tehát az angolok szinte minden helyi kérdésben a helyi, helyben választott vezetőknek adták át az irányítást. És ez az önkormányzat már 1960-tól kezdve aktív iparosításba kezdett a szigeten. Amikor 1962-ben Malajzia részeként függetlenné váltak az angoloktól, akkor ezekhez a beruházásokhoz már a Kuala Lumpurban lévő maláj központi kormánytól kellett engedélyt kérniük, és a malájok folyamatosan blokkolták a szingapúri fejlesztéseket. Ez azonban teljesen aláásta Szingapúr érdekeltségét az államszövetségben. Ők gazdaságilag lehetőséget láttak ebben, hogy egy nagyobb piac részesei legyenek, de azáltal, hogy fejlesztéseiket folyamatosan blokkolták veszélybe került az, hogy mégis akkor mit fognak ezen a piacon árulni. 

Az 1965-ös szakítás után a felfutóban lévő maláj nyelvi és kulturális igazodás egycsapásra megszűnt. A feszültség a maláj központi kormányzat és a kínai többségű Szingapúr között egy teljes és radikális szakításhoz vezetett. A maláj nyelv, mint közvetítő nyelv helyét az angol vette át.  Ez kormányzati döntés volt, először az állami adminisztráció nyelvévé tették meg az angolt és ez lett az üzleti kommunikáció nyelve is. Ez annyiban praktikus döntés volt, hogy a gyarmati igazgatás nyelve amúgy is az angol volt, a malájosítás keretén belül meg kellett volna oldani azt a feladatot, hogy az összes dokumentációt és az államigazgatás nyelvét átváltsák malájra. Ha azonban az angol lett a vezető nyelv, akkor erre nem volt többé szükség, az igazgatás nyelve az angol volt az 1819-es alapítás óta. 

Az angol iskolák is megvoltak, tehát az oktatás, a tudomány, a technológia nyelve is egész könnyen - tulajdonképpen folytatódhatott angolul. Ez persze pusztán az itt élő nyugatiaknak és az angol iskolákban nevelkedett, otthon is már inkább angolul beszélő családoknak (Lee Kuan Yew családja is ilyen volt) jelentett előnyt. Mindenki másnak (kínaiul beszélő kínaiak, tamilul beszélő indiaiak és a malájok) ugyanúgy tanulni kellett az angolt, ahogy a malájt kellett volna, ha az marad az államnyelv. 

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a téma érzékenységét jelzi, hogy Szingapúr nemzeti nyelve továbbra is, a szakítás után is a maláj maradt. Van itt egy játéktér a nemzeti nyelv és a hivatalos nyelv fogalmai között. De használják sok országban az államnyelv fogalmat is. Az USA-nak, összehasonlításképpen úgy nyelve az angol, hogy nincs hivatalos nyelve az országnak. Formálisan, jogi értelemben nincs kijelölt hivatalos nyelv az Egyesült Államokban. De facto (tényszerűen) az angolt használják a közigazgatásban, az oktatásban és az az üzleti nyelv is és ez az utca nyelve, ha nem számolunk a zárt etnikai közösségekkel, mint a latin vagy kínai negyedek. Ehhez képest Németországban van hivatalos nyelv, a német. Ezt ott jogszabályok rögzítik. Az USA-ban nincs alkotmányos vagy törvényi rendelkezés, amely egy hivatalos nyelvet kijelölne. Kering ezzel kapcsolatban egy legenda, miszerint valamikor a kezdetekkor majdnem a német lett az USA hivatalos nyelve - pár szavazaton múlt, de a történet nem igaz, soha nem volt ilyen szavazás a Kongresszusban.)

Szingapúr kapcsán az a fontos, hogy meghagyták a malájt a nemzeti nyelvnek (akármit is jelentsen ez), míg a de facto használt nyelv az angol lett. 

Miközben telitalálatnak bizonyult a jövő szempontjából az angol, főleg gazdasági értelemben, azonban észre kell vennünk, hogy az angol az a nyelv, ami duplán senkinek se a nyelve. A malájok otthon érezhetik magukat nyelvükben Szingapúrban, ezen a területen, ebben a térségben a maláj volt az uralkodó nyelv és a kultúra. Történelmileg azonban úgy alakult, hogy a sziget 600 éve lakatlan volt, és amikor a 19. század elején az angolok létrehoztak itt egy kikötőt, akkor ők azt angolul kezdték el működtetni, míg működtetőik között már a kezdetektől fogva kisebbségben voltak a malájok. 

Leginkább kínaiak telepedtek le. A kínaiak azonban etnikai értelemben hiába voltak döntő többségben (75%) nyelvi értelemben mégsem mondhatjuk, hogy a többségi han kínaiak által beszélt mandarin nyelv lett volna itt az uralkodó, mert a történelem és a geopolitikai elhelyezkedés okán a szingapúrban letelepedett kínaiak többsége nem a mandarint, hanem valamelyik dél-kínai dialektust beszélte. 

Olyannyira, hogy számukra a mai napig a mandarin nyelvet az iskolában tanítják (amit aztán vagy megtanulnak, vagy nem), mert a nagymamával otthon a kantoni nyelven, hokkien, hakka, teochew nyelveken beszélnek. De akármennyire is ingatag lábakon állt egy uralkodó nyelv bevezetése, az angol minden szempontból egy huszárvágásnak tekinthető, ami nyilvánvalóan nem kötődik egyik helyi etnikumhoz sem. Nem tudom, hogy tisztában voltak-e ezzel az 1965-ös alapítók, de az angol nyelv bevezetésével megágyaztak Szingapúr sajátos globális világváros státuszának, azonban egyszerre - akarva, vagy akaratlanul - el is vették az emberek nyelvét. 

Ezt annyiban rögtön finomítanám is, hogy ma 4 hivatalos nyelvet használnak Szingapúrban. Az angolt, a kínait (mandarin kínai), a malájt és a tamilt. Ezeken a nyelveken lehet ügyintézni, az állammal kapcsolatban lenni. Az oktatás érdekes módon azonban kizárólag angolul megy, az általános iskolákban mothertongue néven aztán fel lehet venni valamelyik másik hivatalos nyelvet, de azon csak nyelvoktatás megy, nem oktatják a szaktárgyakat az adott nyelven és nem is engedik, bezárták a más nyelvű iskolákat. 

Éles kanyarok voltak tehát az ország nyelvhez való viszonyában, ami önmagában mutat egy rugalmasságot, de ha úgy vesszük, vagy úgy akarjuk nézni, akkor egyfajta gyökértelenséget is. Szingapúr sikerének titka egyértelműen a globalizációhoz köthető, és az, hogy itt nincs egy uralkodó kultúra és egy uralkodó nyelv az nagyot lendített ezen a globális alkalmazkodáson. 

Számtalan ismerősöm, akik éltek más világvárosban elmondják, hogy Szingapúr abban emelkedik ki, hogy tényleg nincs egy uralkodó és e minőségében akár arrogáns nyelv, kultúra. Taiwanon, Dél Koreában, Japánban, Hong Kongban, Bangkokban, hogy csak az ázsiai helyeket említsem van egy egyértelmű helyi kultúra és nyelv, amihez igazodni kell. Szingapúrban ilyen nincs, folyamatosan közlekedni kell a kultúrák között, mert a maguk jogán jönnek szembe veled. 

Én személyesen nagyon erősen megélem ennek az előnyeit. Több mint 10 évvel ezelőtt elköltöztem Észtországba, ahol a finnugor nyelvrokonság nem sokat segített a helyi nyelvben (hacsak nem a szarv és gumimatrac szavainkat nem tekintjük annak). Angolul ugyan elboldogultam azonban számos alkalommal érzékeltették velem, hogy nem oda tartozom. Az egyetemen, habár büszkén közlik a statisztikákat, hogy a tanárok 14%-a külföldi és egyre nő az angol nyelvű programok száma, még mindig kihívást jelent olykor a találkozók, megbeszélések nyelve. Van egy belső küzdelem, hogy van aki kitartóan angolra vált, gesztusokat tesz, párhuzamosan (ZOOM hívás esetén) a chat mezőben fordít angolra, míg mások makacs módon észtül beszélnek, vagy felháborodva megjegyzik, hogy Észtországban az észt az államnyelv. A startup rendezvények többsége angolul van. És habár Észtországban mindenki, de tényleg még a bolti eladó néni is, beszél angolul (képes angolul kommunikálni) az ember elég hamar nyelvi korlátokba ütközhet ha órát kell tartania, terméket, szolgáltatást kell eladnia vagy kommunikálnia kell. Különösen mostanában, az észtek jobbra tolódtak és kifejezetten védik a nyelvüket (van egy nemzethalál hangulat), ami érthető, de egyúttal el is szakít a globálisan kapcsolódó világtól.

Szingapúrban ez azért nem merül fel, mert valamikor 60 évvel ezelőtt hoztak egy fura döntést. Ők az angolt választották a közvetítő nyelvnek, ami nem csak helyben, hanem a kívülről érkezők számára is nagyon megkönnyíti a kapcsolódást. 

Mára az angol az uralkodó, hétköznapi és hivatalos nyelve is Szingapúrnak. Teljesen egyértelmű, hogy ez az uralkodó nyelv, ezen kommunikál a média, a cégek, a reklámok, ezen (és kizárólag ezen) zajlik az oktatás, és ezt a nyelvet használja mindenki a hétköznapokban, amikor más etnikumú emberekkel találkozik. Ettől még egy bábeli kavalkádot hallani az utcán, mert egymás között a saját nyelvüket használják a különböző etnikumok, a saját szokásaikat, hagyományaikat, ünnepeiket követik, de amint arra szükség van, minden további nélkül angolra váltanak. 

Ez azonban nem szervesen fejlődött így, hanem mint annyi más Szingapúrban, tudatos tervezés és döntés része volt. Nagy elánnal nekiláttak a sziget malájosításának az 50-es években, de amikor a maláj összeolvadás kudarcot vallott, egy huszárvágással mintha semmi nem történt volna egy másik nyelvre váltottak. Nem tudom van-e még ország, ami ilyen rugalmas tudna lenni egy ennyire érzékeny, az identitást ennyire komolyan érintő kérdésben, mint a nyelv. 

A zseniális az, hogy Szingapúr egyébként pont egy olyan álláspont mentén ütközött össze Malajziával (és szerintem a konfliktus fő mozgatórugója ez volt), hogy Szingapúr nem akart elismerni egy uralkodó nemzetet, nyelvet, vallást, kultúrát, hanem egy sokszínű, soknemzetiségű megoldás mellett kardoskodott, ami a malájoknak elfogadhatatlan volt. A téma annyira érzékeny, hogy a mai napig tesz Szingapúr szimbolikus gesztusokat a maláj közösség felé (elsimerve valamiféle indigous előjogokat), például, hogy a nemzeti nyelv a maláj, vagy hogy malájoknak nem kell (a jelképes) tandíjat fizetni a közoktatásban, de ennek ellenére jelen van, érzékelhető, beszélnek egy folyamatosan a felszín alatt bugyogó maláj elégedetlenségről, sértettségről, hogy nem az övék lett az uralkodó kultúra. Érdekes módon a többi etnikum képviselői, talán mivel ők mind betelepülőként jöttek ide, nem ennyire érzékeny erre, és simán le lehetett tolni a torkukon azt, hogy a gazdaságfejlesztés, a modern világhoz való csatlakozás jegyében egy mindannyiuk számára idegen, nem is feltétlenül jó emlékű nyelvet, az angolt tegyenek meg közvetítő nyelvnek. 

Szingapúr sikerének egyik titka ez a nagyon erős pragmatizmus, ami képes ilyen mély identitásbéli, kulturális, szimbolikus jelentőséggel bíró témákat is felülírni, mint a nyelv.