Futóverseny

Akárhányszor egy futóversenyen indulok mindig az jut eszembe az élményről, hogy valami ilyesmi lehetett egy ókori falanxban, Nagy Sándor seregében, a római légiókban vagy egy középkori csatában részt venni. Egyszerre egy fanatizáló tömegjelenet, egy tömegpszichózis és mégis a végére lecsupaszodik egy teljesen magára hagyott egyéni teljesítményre. 

Hajnai háromkor kellett kellnem. Itt Szingapúrban 5.30-6.00 körül indul az első metró, én már 5-kor ott akartam lenni a start környékén, hogy biztos legyek abban, hogy elég időm legyen a hátizsákom leadni, beregisztrálni meg végigmenni a beléptetésen. 30.000-ren regisztráltak csak a 10km-es távra idén, és az ugyanaznapra szervezett 5km-re is olyan 7-8 ezer ember. 

Az tényleg egy ókori vagy középkori hadsereg létszáma. 

Taxival mentem, ami kicsit vicces, mert be vagyok öltözve futó cuccba, mellemre kitűzve a rajtszám, viselem a verseny trikóját és kezemben az általuk adott hátizsák. És ehhez képest taxival megyek a helyszínre. Légvonalban a távolság olyan 6-7km szerintem, az utcák között sasszézva lehet az 10 is, de nem volt kedvem 10km futás előtt ugyanannyit gyalogolni is. Jó döntésnek bizonyult. 

Tömeg furcsa mód nem fogadott, reggel ötkor a kapunyitáskor talán 20-30 ember álldogált, szépen szingapúri módra már a kapuban sorba állva. Hallkan beszélgettek, vagy pötyögtették a telefonjaikat. Sokan egyszerűen leültek a földre és sorban állás helyett, sorban ültek. Mindenki már beöltözve zöld vagy kék trikóban. Nem tudtam rájönni a logikára. Én zöld trikót kaptam, és a legtöbb férfin zöld trikó volt, míg a nőkön kék. A rajtszám színe utalt a távolságra, a 10km zöld, az 5km narancs. De lehetett látni kék trikóban férfiakat és zöldben nőket. Meg akik valami corporate challenge vagy más csapat kategóriában indultak, azoknak saját trikója volt és olyan is volt, aki a saját ruhájában jött, nem fizetett be a trikóra.

A kapunyitásra azonban már lehetett látni, hogy lassan hömpölyögve de tulajdonképpen végeláthatatlan sorban jönnek az emberek a versenyre. Így se lett még nagy tömeg az elején. Aki le akarta adni a rajtnál a csomagját (hogy aztán a célnél felvegye) azt jobbra terelték. Igazi szingapúri szervezés volt. Egy lélegzetnyi teret sem adnak a bizonytalanságra, minden kanyarban, minden pillanatban vigyázó szemek, kamerák, kordonok között mész, át vagy nyomva egy rendszeren, amiben nem lehet fennakadás vagy kétség. A kapuban állt vagy 6-8 rendőr/biztonsági ember/szervező, a vezetőjük hangosbemondóval irányította az akkor még tömegnek azért nem nevezhető pár tucat embert.

Nem volt nehéz megérteni. Aki leadja a csomagját...jobbra. Mentem hát jobbra. A csomag leadásának is szofisztikált rendszere volt, mert két hátizsákot adtak. Volt egy kék, kicsi de praktikus zsák. Ez az egyetlen zsák, amit engedélyeztek, hogy a hátadon viseld, ha azzal futsz. De ebben a zsákban a trikó, a rajtszám (hozzá négy biztosítőtű) a reklámanyagok, ajándék balzsam stb mellett volt egy második, átlátszó zsák is. Na, aki le akarta adni a hátizsákják annak ebbe az átlátszó zsákba kellett pakolnia mindent. És szabályként megadták, hogy nem lehet a zsákban semmilyen értékes. Pénz, dokumentumok, mobiltelefon stb. 

Ennek megfelelően jobbra fordulva az ember még nem a zsákokat gyűjtő kamionokhoz, hanem egy zsilipelő rendszerhez jutott, ahol kis asztalokra rakva kellett kinyitni a táskákat és azt tüzetesen botokkal piszkálva átnézték. Az én átlátszó műanyag zsákom a kék zsákban volt, ezért amikor a zsilipeléshez értem az asztalra kipakoltam mindent és úgy rendeztem át, hogy végül a kék zsák került összehajtva az átlátszóba és nem fordítva. Vittem egy palack termoszban hűtött vizet, a feleségem termo kistáskájában ilyen sportzselét, a lakáskulcsomat, meg az ajándékba kapott balzsamot és egy esernyőt. A turkáló néni tanácstalan volt az öszzehajtott esernyő láttán, hogy az fegyvernek minősül-e ezért kereste már a tekintetével a szupervízorát. 

- Can, can (a kínai származású szingapúriak sokszor tükörfordítással beszélik az angolt onnan ez a duplázás is).

Mehettem végre a zsákokat gyűjtő kamionok parkolójába. És tenyleg legalább 4 kamion állt a parkolóban, nyitott platóval, szépen rézsutosan egymás mellett állva és persze mindegyiknek volt kitáblázott száma Truck 1, Truck 2......Itt is fémkerítések között kellett kanyarogni, amikről nekem mindig a zombifilmek jelenetei jutnak eszembe, amikor a tömeget a védett zónába léptetik. Hát minket egy parkolóba léptettek, de itt se bízták a véletlenre. A fémkerítéssal létrehozott szűk folyosóból kilépve megint egy csoport ember várt, ránéztek a műanyag zsákra ragasztott zöld matricára (merthogy ragasztottak arra is egy zöld matricát a rajtszámommal) és közölték: Truck 2. Mentem hát a kettes kamionhoz. Itt a plató előtt megint kis asztal, mögött 3-4 önkéntes, fekete szervező pólóban. Ők, hogy ne legyen semmilyen félreértés, fennakadás, a zöld felragasztott számra még egy fekete matricát is ragasztottak a táskára és a mellemen lévő rajtszámra is. Gondolom aféle átvételi elismervény, mert a zsákot a rajtszám alapján is meg lehetett volna találni. 

De mindez tényleg mint ahogy a csapban folyó víz, gördülékenyen, akadálytalanul hömpölyögteti az embereket át a rendszeren. 

A végén egy nagy, hatalmas nyitott térbe érsz, aminek egyik szegélyét a Forma -1 es versenyekre épített dokkok épülete a másik szegélyét megint kerítés mentén színes toy WC-k végeláthatatlan sora adja. Ez egy szabályos téglalap formába keretezi a teret, amit elneveztek village-nek. Közepén sátrak, van amelyikben vizet adnak, a másik csak tetőt ad, nem tudom talán eső esetére a szerencséseknek. A nap ellen még nem kell védeni fél hat lehet, Szingapúrban 7 óra körül lesz világos. 

Itt már leesik, hogy túlszerveztem. Túl korán érkeztem. Még egy teljes óra van a rajtig, a többi versenyző okosabb, vagy lustább, nem tudom, mert talán pár száz ember lézeng. Van aki leül a fűbe, a sátor alá, a fák tövébe, mások edzenek, kocognak, nyújtanak, a ruhájukat igazgatják vagy, akik csoportban jöttek körbeállva beszélgetnek. Érezni valami izgatottságot, mindenki olyan halk, akik nyújtanak, futnak azok látszik nagyon komolyan veszik, úgy is néznek ki. Olyan atléta szerűen izmosak, férfiak sokszor félmeztelenül, nők tapadós nadrágban. Nekem a kedvenceim a maláj vagy indonéz muszlim lányok, akik habár fejkendőt (hijab) viselnek, az arcukon azonban nagyon erős a make-up (az fog jól kinézni majd olyan 8km futás után) és a visszafogott, vallásosan erkölcsös stílust ellensúlyozandó lélegzetelállító formáikat centiméterről centimétere követi a tapadós ruha. Hozzájuk képest egy a haját kalácsba fonó vagy lófarokban hátul összefogó, sima trikós, rövidnadrágos, hófehérbőrú kínai lány maga a konzervatív visszafogottság. 

Én a lustább részével tartok egy két perc erejéig, leülök a kerités tövébe, de érzem, hogy elzsémberednek a tagjaim. Gondolkodom mit csináljak. Három óra óta talpon vagyok, még mindig van egy óra hátra, takarékoskodni kéne az erővel, de azt se akarom, hogy lezsibbadjak letapadjak itt. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább lassan sétálok, időnként megállva kinyújtom a lábaimat, és körözök ezen a téglalapon belül mintha a kábekövet kerülgetném. Sokan mások is ezt csinálják. 

Olyan a hangulat mint a csata előtti táboré lehet. Érzékelhető a feszültség, a várakozás, az egyre növekvő tömegbe folyamatosan kigyőszerűen a kiszabott kerítés mentén hömpölyögnek be az emberek és minden ponton most már egyéni vagy csoportos stratégiák mentén készülünk a rajtra. Vannak, akik fotózkodnak, néhányan reklámfigura sétál körbe neonfénnyel világító ruhában hosszú gólyalábakon. Érdekes itt nincsenek (én legalábbis nem láttam) vicces jelmezbe öltözött futókat. Sehol egy dino, egy pincér, egy panda. Elovlastam a PDF-ben küldött szabályzatot de nem emlékszem, hogy azt írták volna, hogy nem lehet. Inkább a kultúra olyan itt, hogy van ez a fegyelmezett normakövetés és mindenki inkább a profi sportoló imázst veszi fel, nem viccezik el a dolgot. A legtöbb ember tényleg sportos is.

Hatalmas sor áll a WC-k előtt. Azon morfondírozom, hogy mindenkinek hirtelen pisilni/kakilni kell? Nekem nem kell egyik se, heti háromszor szoktam lefutni felkészülés jelleggel az utóbbi hetekben a 10km-t, semmit nem fogok csinálni, amit ne csináltam volna, 2-4-6 nappal ezelőtt. Általában minden második nap futottam mostanában már, de a felkészülést először még 4-5 km-ekkel áprilisban kezdtem. Néha messzire mentem futni, akkor az egész egy kirándulás is, és mindig megvoltam WC nélkül. Szerintem a sorban állóknál is inkább idegesség ez, meg szorongás attól, hogy nehogy nekem futás közben jöjjön rám. 

Megint az jut eszembe, hogy ilyen lehetett csata előtt. A tömeg már összegyűlt, mindenki tudja a dolgát, be van osztva csapatokra, mint mi a becsült idő szerinti zónákba (az enyém C) és van mindenkin jelzés hova tartozik (trikók, színek, rajtszámok, logók, emblémák). És mindenki készül valahogy, ülnek mint a madarak egymástól egyenlő távolságban a sátortető alatt. Keringenek (futnak vagy gyalogolnak) mint én. Nyújtanak, ugrálnak, melegítenek vagy fürtökben fotózkodnak. 

Olyan 20 perccel a rajt előtt átmegyek az utolsó kapun. A tábor és a rajtmező között van még egy beléptető, ahol a szervezők azt ellenörzik, hogy a becsült idődnek megfelelő zónába mész-e. Hatalmas százlók lógnak a Forma 1- es istállók faláról a zónák betüjelével, nem nagyon lehet eltéveszteni, de így se hagynak teret a tévedésnek. 3-4 önkéntes is áll a zónák bejáratánál, már messziről leolvassák a rajtszámról melyik zónába tartozol. Az épület alatt át lehet suhanni annak másik oldalára és ott már a rajtmezőbe, ami ezekre a zónákra van osztva terelik be az embereket. Már félig tele van mire bemegyek. 

Hangosan bömböl a zene, egy speaker csinálja a hangulatot is. Drónok szállnak a fejünk fölött és ahogy sűrűsödik a tömeg már érzékelni lehet, hogy ez tényleg 30.000 ember. Zöldel, kékel az egész tér. Még sötét van mindig, az ég alján látszik némi derengés, de elnyom minden természetes fényt a sok refletkor, a színes neonfények. 

Most már nem úgy nézünk ki mint egy várakozó tábor, ami még mindig inkább egy nagyobb keretbe terelt szabad tömeg, hanem feláll a falanszter. A zónákkal rend lesz és érdekes módon az emberek szinte maguktól rendeződnek előre, mint egy tetris szépen tömötten feltöltve az első sorokat. Van egy pont, amikor bemondják, hogy 5 perc, 3 perc, 1 perc és ilyenkor a tömeg elkezd együtt mozogni. Mint valami vezényszóra az emberek elkezdenek előrébb nyomulni és az elválasztott zónák elején szabályosan felállnak a sorok. 

Van valami ijesztő ebben a pillanatban. Már szökik föl az adrenalin, de már nem lehet lemozogni, lábbal kapálózva lenyújtani mert váll-váll mellett állunk már. Nem is nagyon látok már mást, mint az előttem állók hátát, vállát, a szemem sarkából a mellettem állókat és nem is nagyon tudok már önállóan mozogni, hanem csak a tömeggel együtt. 

Visszaszámlálás után hangos kürtszóval az első (A) zónát engedik ki először. Mi ebből a C zónában csak a kürtszót halljuk, semmi mozgás nem látszik hosszú másodpercekig. Egy ponton túl azonban látszik, vagy nem is tudom, talán csak érződik, hogy meglódult az eleje. Nem futnak, hanem van egy hirtelen előrehajlás és megy a tömeg mint valami vízfolyam előre. De csak pár tíz métert és megtorpan megint. Mint a hullámzás a stadionban úgy megy ez a mozgás végig. Beállt a B zóna az induló pozícióba. Őket 2 perc késéssel engedik ki. Minket majd az A zónához képest 6 perccel később. Takra tartják az időt. 

Beállítom a futásidőt, a szívverést és a távolságot valós időben mérő órámat. Amióta szívgyógyszert szedek az én futásom arra épül, hogy alacsony (120BPM) szívveréssel képes legyek hosszú távon kitartóan futni, úgy hogy lehetőleg végig meglegyen a kontroll (energiából fussak és ne vonszoljam magam) és a levegő se fogyjon el. Ehhez a Youtube-on találtam 120 BPM-es ritmusra szabott zenéket. Habár a rajtnál bömböl a zene, kint tudom, hogy magunkra leszünk hagyva. Beállítom a zenét két perccel a rajt előtt már elindítom, hogy azzal ne kelljen foglalkozni. 

Középtájt állok a zónában, és tudom már, mert nem ez az első versenyem, hogy az időt akkor kezdik mérni, amikor átlépem a rajt kaput. Az órát tehát még nem indítom el, hanem majd csak akkor, amikor a kiáramló tömeggel átlépem a start kaput én is. Emlékszem az első versenyemen még Tallinnban ekkor már kalimpált a szívem. Olyan nagyon, hogy még egy lépést nem futottam, de az izgatottságtól 180 volt a pulzusom (akkor még nem kellett béta blokkolót szednem) Most lenézek az órára, a szívverést már mutatja 72. Hát ezzel a zen tempóval nagyon jól elleszek. 

Készítem magam fel, ahogy csak tudom fejben. A rajtnál az a nagyon fontos, hogy először túltegye magát az ember a toporgáson, a feltorlódott embereken, de ennél is fontosabb, hogy aztán amikor végre neki lehet indulni akkor ne engedjem, hogy a tömeg elhúzzon. Nekem a saját tempómat, azt a tempót amit az edzések alatt felépítettem kell követnem és a verseny hevében, a felgyülemlet adrenalin meg a tömeg vonzása miatt ezt pillanatokon belül el lehet veszíteni és lehet olyan első km-t futni mint még az életben soha, meg másodikat is.....aztán a harmadiknál az ember a tüdejét tépve kap levegőért és rád tör a felismerés, hogy elégetted 10km energiáját 3km-en. 

Megszólal a kürt. Az első másodpercben középtájt semmi nem történik. Hallom az üdvrivalgást de beletelik pár másodpercbe míg látom, hogy pár sorral előttem megmozdultak. Senki nem tud a rajtnál kiugrani, aki nem legelől van. Lépkedsz először, egyre gyorsabban, de mégiscsak gyalogolsz. Amikor átlépsz a rajton, akkor is gyalogolsz még, megnyomom az órám gombját és pár lépés után sasszézva a gyaloglók között de nyílik már annyi tér, hogy futásra váltsak. 

Megyünk szépen bevéve az első kanyart több ezer együtt együtt. Itt még olyan mintha ez valami közös erőfeszítés lenne, mintha ők vinnének engem. Illuzió ez, mert nem kenuban ülünk ahol a többi evező teljesítmény engem is visz előre. Itt minden egyes lépés egyéni teljesítmény mégis van a futóversenyeknek egy tömegpszichózis jelenete. Felemelő fantasztikus élmény. Ilyen lehet a csata kezdete is. Még együtt vagyunk, milyen sokan, úristen milyen erősek vagyunk, mindenki tele energiával és ki tudna ugyan ellent állni egy ilyen erővel meglóduló tömegnek? 

Tényleg nem is nagyon tudom egyénileg értelmezni magam. Megnéztem ugyan ezerszer az útvonalat a térképen, ott a helyszínen nem is látok semmit belőle. Kanyarodok a kígyóval, elveszni se tudnék visz az alakzat. Sokkal lassabban futok, mint magamtól tenném, mert feltart a tömeg. Ezt azonban nem bánom, mert inkább az ellenkezője szokott problémát okozni. Megyünk együtt, egyre gyorsulva és van az a pillanat, amikor hirtelen kinyílik a tér. Olyan ez mint valami szívócső. Mintha valami életveszélyes vákuum szívna be. Az előttem lévők, vagy engem előzők húznak el, nyílik ott egy távolság, miközben ők is én is előzzük a lasabban haladókat. Mintha egy óriási porszívő szívna ki minket a szőnyeg rojtjai közül. 

És itt van az a pont, aminek nem szabad bedőlni. Ha túl gyors emberekkel ragadok össze egy induló bolyba akkor nem fogom tudni a 10km-t végigcsinálni. Ez az, amit edzésen soha nem lehet begyakorolni (hacsak nem ezrekkel edz az ember). Mert edzésen futok egyedül, vagy Joellel, a konditeremben összeszedett futótársammal. Ő is versenyez ma, de 5km-en indul. Egyedül vagyok. Mégis így egyedül, arra kell először koncentráljak, hogy ne hassanak rám mások. 

Lehajtom a fejem. Pár méterrel látok magam előtt, ami éppen arra elég, hogy a lassabbakat kacsázva kikerüljem (ez egyébként eléggé idegesítő és szerintem növeli a távot, mert edzésen nyílegyenesen tud futni az ember, egy tömegversenyen rengeteg a kacsázós kerülgetés). A legjobb az lenne ha becsukhatnám a szemem, vagy lenne rajtam egy szemellenző mint a lovaknak. Fejben próbálom bezárni magam. A rajtnál bömbölő zene párszáz méter múlva már nem hallatszik, az én 120 BPM-es zeném felülír mindent és annak a tempójára próbálok beállni. A légzés a legfontosabb. Ha a lelkesedés és a felgyorsulás zilálást vált ki, amikor gyorsan a mellkasomra veszem a levegőt abból nagyon hamar, tényleg percek alatt összeomlás lesz.

Van egy kép, ami nekem segíteni szokott a hosszú távra való beállásban. Zakatoló, erős gőzmozdony vagyok. Tele van a puttony szénnel, nagyott, mélyet lélegzek és amikor kifújom, szintén hosszan a levegőt akkor olyan mintha repülnék, a lábam a gőz viszi, amit a tűz termelt. Próbálok a zene ütemére lépni, se túl hosszút, se túl rövidet. Mindegy ki mekkorát lép és milyen gyorsan mellettem. Látom az előttem lévő lányka hogy kacsázik, oldalra dobálva ki a lábait. Nem szabad engednem, hogy mások stílusa hasson rám, hogy akaratlanul is felvegyem valaki (más) lépését, tempóját. Ha együtt edzenénk lenne értelme és segítene, de most nekem a magam ismert tempóját kell megtalálnom. A hasamra veszem a levegőt. Jó mélyet. Olyan néha mintha aludnék. A futás nem fújtatásból megy, alacsony nagyon a pulzusom 110 körül van, a lábam teljesen függetlenül gyorsabban mozog amihez képest a légzésem mintha csak egy karosszékben ülnék. 

Ilyenkor a legkönnyebb futni. Bőven van oxigén és a lábamat viszi a lendület, az energia. Az egész 10km azon alapul, hogy minél többet tudjak ebben az állapotban futni. Mert ebben az állapotban olyan mintha örökre tudnék futni. Semmi megterhelő nincs benne, sőt. Felszabadító, könnyed érzés. A fejemben is mintha pezsgést éreznék, mintha termelődne az adrenalin, vagy valami pezsgőpor és könnyed a légzés, nem fáj semmin, nem vagyok fáradt. Sokkal gyorsabban is tudnék futni, de nem szabad...kell a szén a mozdonyba. 

7 perc alatt ment le az első km. Az nagyon lassúnak számít profi futókhoz képest. Látom az instagramon kis lánykák 5 meg 6.30 alatt futnak egy km-t. Profi maratonistáknál 42 km-en nincs olyan km, amit 5 perc fölött tennének meg. Kit érdekel? 52 éves vagyok, pár éve azt éreztem meghalok szívrohamban, 110km voltam és most 90-es kilosan olyan vérképpel mint egy 20-on éves 7 perc alatt teszek meg 1 km-t. Úgy hogy tele van a széntároló, 10km-re vagyok kalibrálva. Nekem ez tökéletes, nem ez így nagy teljesítmény és fantasztikus érzés, nem érdekel más hogy futja. Amiatt se kell erre figyeljek, mert látom később, amikor egy részen a másik sávban látszanak a mögöttem futók, hogy nagyon sok ember van aki nálam is lassabban csinálja. Vannak akik végiggyalogolják és szerintem ugyanolyan szép teljesítmény. Mindenki aki kint van, mindenki aki felvesz egy cipőt és lemegy futni vagy gyalogolni már megtette a magáét. Az idő teljesen mindegy.

Jobban érdekel a pulzus. 120 fölött van. Ez kicsit több mint az edzésen szokott lenni, de nem szállt el, ahogy az első versenyeken. 110 és 140 között jó vagyok. Abban a tartományban nagyon sokáig bírom. Csak nem szabad megengedni, hogy felmenjen a pulzus mert nem fogom tudni lehozni. 

8km-t megteszek így. El se hiszem. A második km után kezdek számolni. Mármint fejben. Amikor úszok nagyon érdekes, hogy képes vagyok kikapcsolni a konkrét cselekvésből és sokszor a falnak ütközve jövök ki a mámoros álmodozásból, gondolkodásból, elmélázásból. Futás közben ezt nem tudom megcsinálni. Egy-egy percre elszállnak a gondolataim, de az idő legnagyobb részében a futásra koncentrálok és azon jár az eszem. 

Nem szabad az előttem lévő távra gondolni. Ijesztő. Hogy 1km után még van 9. Annak olyan súlya van, hogy összeroppan alatta az ember. Én 2.5 km-es távokra osztom a futásomat tehát elnegyedelem. 2.5 az a fele az 5-nek. Az egész táv felének a fele. 1 km-ig semmit nem számolok. Utána a légzésem kordában tartása érdekében számolok lassan 10ig. Néha olyan lassan, hogy mire 10-ig jutok megtettem 500 métert. 

Már rég magam vagyok. A csata is ilyen lehet. Hogy a falanxban, a tömegben, a gyülekezőnél, az induláskor még lehet, hogy az ember egy nagy, egy nagyobb egész részeként érzi magát. De ott a küzdelem kellős közepén, nincs más, csak magamra számíthatok. A futás pontosan ilyen. A tömeg, illúzió. Az én tüdömhoz, a lábaim izmaihoz, az energiámhoz semmit nem tud más hozzáadni talán az adrenalint, és ez tényleg látszik azért az időn mindig, de a nap végére így is az van, amit az ember hozott. 

Már egyre kevésbbé kell másokat kerülgetni. A gyorsabbak elhúztak, a lasabbak lemaradtak. Ha emelkedő jön érzem hogy lassulok, mások elhúznak mellettem, de lejtőn meg én lendülök neki. Vagy fordítva. De nagyjából beáll egy mezőny. És van bőven elég tér, hogy az ember megy a maga vonalán. 

8,5 km-nél felszabadultan kéne éreznem magam, mert 1,5 km az semmi. Az egy fuvallat, az pár perc alatt megvan, azt száz méterenként le lehet szalámizni. Már 140 fölött jár a pulzusom. Ez azt jelenti, hogy zakatolnom kell. Már nem a karosszékben ülő nyugodt légzés van, ami alatt az ember lába automatikusan mozog. Már kell minden egyes lélegzetvégel, minden új adag friss oxigén, hogy a lábamnak lökést adjak. És ez habár még mindig mély, hasból jön és mellkasból egyszerre már kell minden csepje nincs többé tartalék. Edzés közben a lelkesedés (hogy mindjárt vége) meg szokott dobni és lihegve bár, de az utolsó két km-en gyorsabban futva hajrázok a célba.

Ez most nem sikerül. Az órám habár mutatja a távot, olyan valószínűtlenül hosszú a kígyó előttem, hogy azt nekem még le kell futnom. Nehéz a lábam, az baj. Kéne neki valami nitro. Ha fáj valamim fejben igyekszem kikapcsolni. Most semmim nem fáj. Nincs kő a cipómben, olyan régóta futok, hogy nem szokott már sem a térdem, se a csípőm, se a lábszáram fájni. Korábban volt ilyen, de most már nagyon régen nincs. Fáradtság van. Ólomnehéz lesz a lábam és nincs két pár tüdőm. Most már minden 100 méter áldás. És még 20-szor száz méter van....19......................................................................................nagyon sok mire 18 csak. 

Vizet osztanak. Ez jó kifogás. Belassulok, tulajdonképpen pár másodpercre meg is állok (topogok) és felkapok egy kis pohárral. Edzésen sosem iszok futás közben. Utána a benzinkutnál veszek vizet. Szóval alapból nem kell...kibírom. Most úgy éreztem talán ez ad majd nitrót. De nem.....kicsit visszamegy a toporgástól a pulzusom de azonnal visszaáll. Már 150 körül jár. És még van 1500 méter.

Bevonszolom magam. A végén sokan néznek, szurkolnak, az ember kiegyenesedik, tud úgy futni, hogy tetteti minden rendben van. Az utolsó 100 méterre egy nyugdíjas hajrá is belefér. Jól kalimpál a szívem mire beérek. 

A nyakamba akasztják az érmet és boldog vagyok. Megcsináltam. Majd bosszankodunk a következő edzésen az utolsó 2 km-ért, de most vizet nekem mert különben csúnya verekedést rendezek. Hálistennek egy csomó palack vizet osztanak. 

Lefutottam a 10km-t az egyenlítőtöl alig 100km-re 100%-os pártatartalmú trópusi klímán. A Tromso-i norvég sarkkori 10km a tükörjégen sokkal könnyebb volt. Bevártam a Joelle-t az 5km-es futásának céljánál és elmentünk együtt reggelizni. Jövőre együtt megpróbáljuk a félmaratont. Nagy vállalás mert most úgy érzem 8km-re van magabiztos jogosítványom. De innen szép feljönni...