Az észt és a szingapúri iskolák összehasonlítása

Az év végén (2024) a lányom elvégezte az általános iskolát Szingapúrban és sikerrel felvételizett az egyik általa kiválasztott helyi középiskolába. Talán ez jó alkalom arra, hogy összefoglaljam eddigi tapasztalatainkat a szingapúri oktatási rendszerről, legalábbis, ami az általános iskolát illeti. 

Pár hónappal ezelőtt interjút készített velem egy szakdolgozó egyetemista arról, hogy milyen élményeink voltak az észt és szingapúri iskolákban és ez az interjú külön kitért arra, hogyan láttuk a művészet oktatását ezekben az iskolákban. Ez az interjú is segített nekem, hogy átgondoljam a tapasztalatokat és az interjú beszélgetést szerkesztettem itt át egy kicsit.

A lányom az általános iskola első két és fél osztályát Észtországban végezte el, aztán félévkor Szingapúrba költöztünk és mivel itt januárban kezdődik a tanév, újrakezdte a harmadik osztály és itt járta ki az általánis iskola 6 osztályát. (Lévén Szingapúrban 6 osztályos az általános iskola)

Kicsit átírva meg kiegészítve de a pár hónappal ezelőtti interjú kérdéseire támaszkodom.  

szingaopúri középiskola madártávlatból

A két országban mennyire lehet belelátni az iskolarendszerbe szülőként?

Az észtbe jobban bele lehet látni, mert sokkal közelebb vannak a szülőkhöz és a megközelítés sokkal közösség központúbb. A szülők explicit módon meg vannak hívva az iskola életébe. Az osztályfőnők hetente fényképes beszámolót küldött a heti eseményekről egy zárt online csoportba. Az iskola pedig folyamatosan hírlevelekkel bombázott és igen aktív közösségi média csoportok is működtek. Évente több rendezvény, verseny, ünnepély van, amire mindig meghívtak minket és a gyerekek nagyon készültek. 

A szingapúri iskola ehhez képest egy sokkal zártabb rendszerként működik. Ott gyakorlatilag nincs lehetőség arra, hogy mi belelássunk az észthez hasonló szinten az iskola működésébe. Az ember leadja a gyereket, onnantól az iskola átveszi. Csak egy példa. Az én lányom tollaslabdázik, most vannak a versenyek. A szülők nem mehetnek a versenyekre. Nincs olyan, mint egy amerikai film jelenet, hogy a gyerek fellép az iskola színházával, vagy sportol a csapattal és a szülők ott szurkolnak a többi szülővel. Én még más gyerek szüleivel, az osztályából nem találkoztam, és az iskola mindent megtesz azért, hogy ez ne is jöjjön létre. Ez homlokegyenesen különbözik Szingapúrban Észtországtól. Évente kétszer van egy kb. 20 perces értékelő beszélgetés az osztályfőnökkel, illetve folyamatosan jönnek itt is a hírlevelek, értesírések, aláírni való engedélykérések, de ez leginkább egyirányú kommunikáció. Valami Whatsapp csoportban vagy nem tudom pontosan hol fényképeket is szoktak időnként feltölteni, de ez esetleges. 

Ennek van valami magyarázata?

A létszám elsősorban. A  lányom észt iskolájában 18-19-en voltak egy osztályban, az egy 1,3 milliós ország, egy akkora területen mint Hollandia, és Hollandiában 17 millióan élnek. Tehát egy nagyon gyéren lakott ország. Szingapúr ennek a homlokegyenes ellentéte, a világ egyik legnagyobb népsűrűségű helye, itt 6 millió ember él egy apró szigeten és az osztályok nem ritkán 40 fősek. Ha itt még két szülő odaül ehhez a 40 gyerekhez egy rendezvényen, akkor az 120 ember, tehát  ott nem lehet beültetni őket egy kis terembe, hanem nagy csarnokokat kéne ahhoz fenntartani. 

De van egy olyan oka is, hogy a szingapúri rendszer a fegyelemre és a szabályokra épült. Egyrészt az iskolák félnek, nagyon érzem mindig azt a fajta viselkedésmódot, hogy nem adnak teret annak, hogy itt lázongások kezdődjenek, vagy a szülők elkezdjenek beleszólni abba, hogy mi megy az iskolában. Erre minden okuk megvan, mert ikonszerű kategória az ázsiai Tiger Mom (tigris anya), aki az a követeledző, szigorúan számonkérő típus, aki rémálommá teszi a gyerek életét (és teheti az iskoláét is). 

Egy amerikai barátom ezt úgy fogalmazta meg általában véve Szingapúrról, hogy nagyon nehéz kritikusan hozzájuk szólni, mert egyrészt nehéz a rendszeren fogást találni (kiváló eredményeik vannak, Szingapúr szinte minden mutatóban jól teljesít) és nem is nagyon viselik a kritikát. 

Az iskolával való kommunikációban én  azt szó szerint megkaptam, hogy hát én nem értem a rendszert. Például amikor én felvetettem egy találkozón, hogy a lányom miért nem cserélhet a következő évben CCA-t (magyarul talán az órák utána szakkörök lehetnek ezek, ha van még ilyen otthon). Ő kosárlabdázni szeretett volna ugyanis, de betették ehelyett az iskola zenekarába mivel nem év elején érkeztünk és már csak ott volt hely. A következő évben is azt mondták, hogy maradnia kell. És én meg mertem kérdezni miért? Észtországban ugyanis ugyanezek a foglalkozások egyfajta piacként működnek és a gyerekek minden évben szabadon választhatnak mire akarnak járni. Olyan szinten szabadon, hogy valóságos vásár (kiállítás) van, ahol standok mögött hirdetik magukat a szakkörök robottechnikától a színjátszásig és az iskola azokkal a szolgáltatókkal fog szerződést kötni, akikhez elegendő számú gyerek jelentkezett. Ehhez képest a szingapúriak silókba rakták a gyerekeket és nagyon úgy nézett ki, hogy ahova egyszer betették ott is marad. Amúgy sikerült kiharcolni, hogy átmehessen, ha nem is kosárlabdára de tollaslabdára átvették. De az alaphangulat az volt, hogy az iskola jobban tudja, hogy mit csinál, kifejezetten zavarta őket, hogy kérdéseket teszek fel és nem estem hasra az iskolaigazgatótól. Észtországban a szülők reggelire  megeszik az iskolaigazgatót. De mondom, megennék Szingapúrban is, de az iskola nem hagyja magát, tudatosan távolságot tartanak a szülőkről. Azt hiszem ők úgy tekintenek az iskolára, mint egy szakfeladatra, amihez szakemberek értenek (és a szülő nem szakember), nem pedig mint egy bázisdemokrácián alapuló mindent megszavazó közösségre. 

 

A kislánya hogy viselte az iskolaváltást? Az észt demokratikus iskolából a szingapúriba? Ő Magyarországon, ugye soha nem járt iskolába?

Nem járt Magyarországon iskolába.

A szingapúri váltást nyilván nagyon nehezen viselte, az elején ez nem volt könnyű neki sem. Kilenc éves volt, amikor ide költöztünk. A klíma homlokegyenest más. Itt egy trópusi klímán vagyunk, irtózatos hőség van 100%-os páratartalommal. Észtországban fél évig tél volt, fél évig sötét, mínusz 25 celsius. Körülbelül egy évbe telt míg belerázódott. 

Észtországban bizonyos keretek között, de azt viselt az iskolában, amit akart. Leginkább kényelmes melegítőkben szeretett iskolába járni. Szingapúrban egyenruhát kell hordani és szigorúan szabályozzák a hajviseletet, ékszereket. Hiányoztak neki az észt osztálytársai, akikkel együtt ünnepelték a születésnapokat, átjártak egymáshoz. Hónapokig hallgattuk, hogy ő vissza akar menni Észtországba. 

Az észt rendszerben nagyon erős volt a társas, szociális dimenzió. Ott nagyon nagy hangsúlyt fektettek az etikus viselkedésre. Az abúzus (bullying) kezelése például nagyon komoly, amit a magyar iskolában elintéznek annyival, hogy csúfolodás. Az észt iskolában, ha a gyerekek elkezdtek neveket aggatni egymásra, abból egy bizottság lett. Ezért nagyon erős erkölcsi és igazságérzete van a gyerekeknek. Érdekes módon ez Szingapúrban is így van, de itt inkább a hatékonyság és a rendszerszintű működés mentén épül fel ugyanez, míg Észtországban a barátság, etika, erkölcs adták a keretet. Mindkét országban tanúja voltam olyan jeleneteknek, hogy a gyerekek nyíltan megkérdőjelezték a tanár döntését, mert nem tartották azt igazságosnak. Ez különösen Szingapúrban feltűnő volt számomra, mert Észtországban a tanár sokszor olyan szerepben van mint egy szolgáltató. Elvégez egy munkát, felelős valamiért és a gyerekek is így látják. Nincs az a tekintélytisztelettel körülvett óvónéni/tanítónéni/tanárnénizés, az a megmondalak a tanárnéninek hangulat, hanem "teacher"-nek szólítják a tanárt vagy keresztnéven, és ha bajuk van jelentik (mert tudják, hogy erre rámozdul az iskola). Szingapúrban Mr. és Ms. + vezetéknév a tanár megszólítása és a tanár tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Meg kell jegyezzem, hogy a lányomat sokkolta, hogy Szingapúrban a tanárok kiabálnak is a gyerekekkel, vagy van például pedellus (discipline master), aki a rendre felügyel és kikapja a gyerekeket a sorból ha túl rövid a szoknya, vagy szemöldökre ér a frufru. Ilyesmi Észtországban elképzelhetetlen. De még ebben a szigorban is tanúja voltam annak, hogy az úszóedző kiparancsolta az összes gyereket a vízből, mert egyikőjük nem azt csinálta, ami a feladat volt és a többi bizony odaszólt a tanárnak, hogy ez nem fair mert csak egy gyerek volt rossz. 

Mindent egybevéve szociális (társas) dimenzióban az észt iskola sokkal többet adott.   

Ugyanakkor három évig a lányom naponta ment német órára és három év alatt szinte egy büdös szót nem tanult meg németül. Szingapúrban ehhez képest kínait tanul és tavaly díjat kapott, mert a nem anyanyelvű kínaiak közül a legjobb lett,  pedig egyáltalán nem szereti a kínait és általában nem szeret nyelvet tanulni. 

A teljesítménye a szingapúri iskolában sokkal jobb. Mert a  szingapúri iskola nagyon követel, mér, tesztel. Nagyon fejlett oktatási eszközöket és módszereket használ. Nem különösebben kíváncsi a külső véleményekre,  nincs egy ilyen demokratikus légkör, ahol a  szülőket is meghallgatják. Az európai oktatási rendszerekben jelszavakként  lehet olvasni, hogy az iskola az a szülők, a gyerekeket és a tanárok közössége, mint valami család, vagy közös teljesítmény. Erről itt szó sincsen. Itt szakértői munka van. A tanárok ki vannak képezve arra, hogy hogyan fognak a gyerekek megtanulni számolni mondjuk és van egy egyébként híres szingapúri matemaika oktatási módszer és azt ők majd tudják, hogy kell alkalmazni. Nem nagyon kíváncsiak a szülők véleményére, pedig az lenne. Az iskola elvágja ezek útját pusztán azzal, hogy nincs érdemi kommunikáció a szülőkkel. 

Ez azt jelenti, hogy csak akkor tudja meg a szülő, hogy milyen módszerekkel tanítják a gyerekeket, ha a gyerek ezt otthon elmeséli? Vagy van tájékoztatás a szülők felé?

Évente kétszer van egy 20 perces telefonhívás az osztályfőnökkel, viszont a szingapúri vizsgarendszer publikus, elérhető, le lehet tölteni. A szingapúri vizsgarendszerben  tesztelnek, itt a mérő eszközöket is mérik, mindent mérnek. A gyerekek általános iskolában is 7-8 tesztet írnak egy évben, de ezek mindegyike elérhető. Boltokban lehet vásárolni a gyakorló teszteket. Szabályos másodlagos kereskedelme van a gyerekek saját tesztkönyveinek, hogy másoknak átadják. Tengernyi irodalma van a módszereknek, például van egy saját szingapúri módszer a matematika oktatásra és arról rengeteg szakértői szintű beszédet lehet találni. Ezeket szabadon el lehet érni, illetve megszámolhatatlan szakértői értékelés elemzés vagy vita van mondjuk a Youtube-on ezekről. De ha konkrétan odamész az iskolába (szülőként) és elkezdesz magyarázni arról, hogy miképpen nem értesz egyet a matematika oktatással akkor úgy néznek rád, ahogy egy sebészorvos vagy pilóta nézne, ha a beteg hozzátartozója vagy az utas éppen bele akarna szólni a munkájába. Ez a szakértői pozíció nagyon fontos alapállás Szingapúrban. Nagyon erős az ún. face-value (nem tudom ezt hogy mondjuk magyarul). Ami ebben a helyzetben annyit jelent: Van papírod matematika oktatásról? Nincs. Ok leülhetsz. Annyit kell tudnod, hogy az oktatási minisztérium által elfogadott protokoll szerint zajlik a matematika oktatás. Ha ezzel nem vagy elégedett az ingyenes állami iskolán felül bármikor vásárolhatsz magadnak magánórákat a százmillió oktatási centrumban. Ami egyébként egy milliárd dolláros üzleti szegmens Szingapúrban. 

Az oktatásban a művészetek, ének-zene, vizuális művészetek milyen arányban vannak jelen?

Ehhez fontos megjegyezni, mind Észtországban, mind Szingapúrban, - Szingapúrban különösen - , hogy a művészeteknek, vagy mondjuk kicsit általánosabban a kultúrának, nincsen az a kitüntetett helye, szerepe, mint Magyarországon. Magyarországon a kultúra az nagyon erősen része a nemzeti identitásnak. Annak legfőbb alakítója tulajdonképpen.

Közmegegyezés van Magyarországon, hogy a magas kultúrára arra szükség van. Az hogy 100 milliókból finanszíroznak egy operát vagy balett intézetet az magától értetődő. Ez Észtországban és Szingapúrban nem magától érthető. mert  minimális állami támogatással működnek. Az az alap gondolat hogy minden előadást fizesse meg a saját közössége. Az észtek is büszkék a maguk kultúrájára és Szingapúrban is rengeteget lehet hallani a hagyományaik és nagyon sajátos történeteik megőrzéséről, továbbadásáról, de ez nincs olyan erősen instrumentálva az oktatásban és a kultúra támogatásában. Annyiban talán rögtön árnyalnám is ezt, hogy Észtországban azért meglenne az igény rá, ők mégiscsak egy dalosfesztiválhoz kötik a nemzeti ellenállásukat és átlengi az országot a fogyatkozó lakosság miatt érzett nemzethalál érzése. Pénz, illetve politikai akarat nincs azonban rá, mert ezzel páruzamosan az észt egy nagyon pragmatikus nép, akik identitásában a jövő, a fejlődés és az innováció újabban sokkal erősebb és a hangsúlyok is inkább erre vannak. 

Szingapúrban meg még rosszabb a helyzet ebben a tekintetben.  Nem tudom ismer-e híres szingapúri filmeket?  Én nem ismerek.  Nincs világhírű, elismert kulturális teljesítmény.  Viszont a világ egyik leggazdagabb országa és ezért a szülőknek,  az embereknek a gondolkodása arról szól, hogy orvos akar lenni, mérnök akar lenni, ügyvéd akar lenni, menedzser akar lenni.  Nemrég  hoztak létre egy MOMÉhez hasonló  művészeti egyetemet. A MOME pont jó példa. 

Az alkalmazott művészetnek, a  designnak kapcsolódása van a gazdasághoz. Ez Szingapúrban is nagyon erős. Amikor lakberendezőkről beszélünk, annak van egy piaci funkciója, amikor designerekről beszélünk akkor azonnal például a webdesign kerül elő, UX/UI design, vagy a branding, arculattervezés vagy ipari tervezés, ergonómia esetleg. Minden ilyen formában kel életre. Művészekkel úgy lehet találkozni hogy van egy hatalmas terv, egy-egy innovációs beruházás -  pl. most láttam éppen, hogy a tengervizet használják arra hogy szén-dioxidot fogjon meg és egy hatalmas  erőművet építenek - és ennek a illusztrálására - az újság írja - művészeket kértek fel, hogy jelenítsék meg, hogy fog ez kinézni.  Tehát a művészet alkalmazott, piachoz köthető elemei kerülnek előtérbe. Nagyon népszerűek a médiával és a pop-kultúrával összekapcsolódott toy art figurák, képregények, beöltözős cosplay események és nyilván ezek kapcsolódása erős a marchendise termékekhez, ami egyben el is tartja ezt az ágat. 

Vannak galériák, és a galériákra úgy tekintenek, mint a befektetés egy formájára.  Tehát festményt venni az olyan mint aranyat venni, vagy cryptovalutát venni. Ha ebbe a szövegkörnyezetbe helyezzük el a művészet oktatását, akkor van egy nagyon erős kreatív oktatás, a kreatív iparágakhoz kapcsolódóan. A kreativitás mint az innováció vagy a jövő munkaerőpiaci igényeihez való alkalmazkodásként jelenik meg és egy kap szerepet az oktatásban. 

Az ilyen jellegű művészetoktatást nagyon erős,  de az a szentendrei költő, meg művészcsoport, meg az a magyar  jelentése a kultúrának,  amit úgy nemzeti kultúraként,  vagy valami magas kultúraként őrizni, védeni kell, az itt nem is létezik. Nem is értik hogy miről beszélek.  Rögtön megkérdezik, hogy ki fogja ezt finanszírozni?

Tanítanak művészetet, van ilyen, hogy Art, azon belül különféle projekteket csinálnak és látom, hogy nagyon menő dolgokat. A lányomat például nagyon-nagyon érdekli a számítógépes grafika. Mentünk az Apple store-ba és az Apple store, tehát  egy piaci cég, olyan workshopokat szervez, pusztán az ott várakozó embereknek és a gyerekeiknek, hogy akkor nézzük hogyan lehet egy Ipaddel rajzolni és mondjuk  képregény figurákat csinálni úgy, hogy az mozogjon is. És akkor ez a művészet.

Milyen arányban van művészeti óra az iskolában? 

Heti 1 művészeti óra van az iskolában. Zene óra is egyszer van egy héten. Ehhez képest matek, science, nyelvoktatás minden nap, angol minden nap. Testnevelés 2x egy héten.

Az alapoktatás angolul van minden iskolába, ugye?

Abszolút, angol nyelvű az oktatás és minden gyerek a saját anyanyelvét kérheti második nyelvóraként. De a tárgyak, mint a matematika, science, azok mind angolul mennek. Itt három nagy népcsoportot tartanak nyílván, a kínaiakat, malájokat és indiaiakat, és ezen felül van az other (más), amibe minden más (például a nyugati fehér ember is) beletartozik. És a mandarin kínait, a malájt és a Dél-Indiában beszélt tamil nyelvet lehet nyelvóraként (mothertongue néven) felvenni.  Ennél jóval színesebb a nyelvi paletta, hiszen a kínainak is érdekes módon éppen nem a Peking környékén beszélt sztenderd mandarin az itt leggyakrabban beszélt verziója hanem számtalan inkább dél-kínai dialektus van. Ezek nem elérhetőek az iskolában. Ahogy az Indiában beszélt ezernyi nyelv közül is csak a Tamil, pedig a Hindi sokkal többek által beszélt indiai nyelv. Csak történelmileg Szingapúrban leginkább a tamil nyelvet beszélő kelet-indiai térségekből jöttek át és ez rögzült. Általános iskolában nem ajánlanak az angolon és mandarinon felül világnyelveket sem, tehát nincs olyan opció, hogy német, spanyol, francia, esetleg japán. Ebben az értelemben a nyelvoktatás befelé fordul, csak ez a befelé fordulás is egy széles kapcsolódást tesz lehetővé ha az ember gyereke angolul és kínaul fog beszélni mire végez.

Akkor ezek szerint nem is támogatva van a gyerekek tanulmányi sikere, hanem a iskolarendszer úgy van felépítve, hogy a gyerekek sikeresek legyenek?

Észtországban is és Szingapúrban is a társadalomnak az alap hozzáállása az oktatáshoz, beleértve a gyerekeket is arra épül, hogy az iskola a jövő záloga.  A PISA tesztek kapcsán kimutatható az eredményekben, hogy miközben ezek a legsikeresebb országok, nem ott a  legboldogabbak a gyerekek. Dél-amerikában a legboldogabbak a gyerekek az iskolában. De nem azok a legeredményesebb oktatási rendszerek.

Az észtek úgy fogalmazták meg, és ez igaz Szingapúrra is, hogy ez egy befektetés és a gyerekek ezt egy szükséges rossznak tartják, de tudatában vannak annak, hogy a jövőjük érdekében végig kell menniük az iskolán. Az iskola nem egy  játszótér,  amit végig lehet játszani és majd játszva tanulunk. Ez egy népszerű legenda, biztos van, ahol működik is, én sem Észtországban sem Szingapúrban nem ezt láttam. A lányom az észt iskolához nagyon kötődött érzelmileg. A szingapúrit is szereti, de itt a gyerekek kifejlesztenek egy sajátos csendes forradalmat, amiben a szigor ellenére felépítik a saját társas világukat és ahhoz kötődnek. Amikor a lányom eltörte a lábát és hetekig otthon maradhatott volna, másnap már akart iskolába menni. És ment is, és hetekig kerekes székben tologatták az osztálytársai. Ez nekem sokat elárult arról hogy miképpen viszonyult az iskolához. 

Kifejezetten mulatságosnak tartom, hogy míg mikor én gyerek voltam az számított lázadásnak, ha kerültük az iskolát, ha minél később mentünk be, vagy hamarabb jöhettünk el. A lányom ehhez képest egyre embertelenebb időpontokban kel fel, mert jóval korábban bemegy az iskolába, hogy "bandázhassanak" az osztálytársakkal. Hallom családi ismerősöktől, hogy más iskolákban ugyanezt csinálják. Mert amikor elkezdődik a tanítás, akkor egy percük nincs egymásra. Megtalálják a módját, hogy egymással legyenek és ennek tere paradox módon még mindig az iskola mégha nem is a rendszer alakította így, hanem a gyerekek írják így felül a rendszert. 

Egy másik példa, hogy éppen most, amikor a lányom sikerrel letette a vizsgáit, akkor az idővonal úgy nézett ki, hogy november 18-án megtudták az eredményeket. Az egy pontszám néhány egyéb mutatóval. Az elért eredmények alapján kaptak egy öt-hat iskolát tartalmazó listát, aminek a sorrendjét meg kellett jelöljük, hogy melyikbe szeretne leginkább menni és melyikbe legkevésbbé. Az öt-hat iskola a lakhelytől való távolság és az elért eredmény mentén lett kiválasztva. Szingapúrban egy ún. meritokratikus (érdem alapú) rendszer működik. A legjobban teljesítő diákok mehetnek a legjobb iskolákba és pontszám mentén megy ez egyre lejjebb. Számomra egy kicsit vicces, mert a legjobb és a legrosszabb iskola között nem olyan nagy itt a különbség, de Szingapúr egy olyan hely, ahol minden apró részlet számít és a presztízs nagyon fontos. Nekem kicsit nevetséges, azért nem is nagyon görcsöltünk a lányom tanulmányi eredményein az iskolaválasztás mentén. Az volt fontos, hogy oda bejut-e ahova ő akar, nem az, hogy a tényleg robotként tanuló kiváló diákokkal legyen együtt. A lányom aktívan sportol (jiu-jitsuzik) és ez számára legalább annyira fontos, mint a tanulmányai. Látom azonban az edzésen, amikor néha elmegyek vele, hogy vannak szülők akik az éppen edző gyerekek mellett elhozott kisebbik testvért a munkafüzetével ültetik a tatami szélére és ott iratják velük a gyakorló feladatokat. Találkoztunk baráti családdal, akik hozták az étterembe a gyerekeiket is, ahogy mi is vittük a lányunkat. Namost ezt úgy képzelje el, hogy a mi lányunk ott ült velünk (unatkozott a boomerek között), a két másik lányt az anyja egy szomszéd asztalhoz ültette és mindketten a munkafüzetükben gyakoroltak. Elképesztő mi megy. 

Szóval megjelöltük a lányom preferencialistáját az elérhető iskolák kapcsán és december 18-án reggel 8 órakor megjelent az online felületen a döntés. 40.000 gyerek végezte el az általános iskolát idén az 5.7 milliós országban, 40.000 gyerek egyszerre kapta meg a döntést hova lett felvéve. Január 2-án kezdődik a tanév, ezért másnap már mentünk az iskolába megvenni a tankönyveket meg az egyenruhát, megrendelni a név kitűzőjét a lányomnak az egyenruhájára. És olvasom az interneten az iskola szabályait és feketén-fehéren az van leírva, hogy az iskola nem támogatja a gyerekek egymással való kommunikálását, a tanulásra figyeljenek. 

Ehhez képest, másnapra, tehát még két héttel az iskolakezdés előtt, a teljes évfolyam a TikTok-on összeszedte egymást, a lányom ebben nagy játékos, 60-fős Whatsapp csoportja van azokból, akik ugyanabba az iskolába fognak menni és már éjjel-nappal megy a chatelés. 7:45-re kell az iskolában lenni reggel, de én már látom, hogy ebből az lesz, hogy 6-kor fog elindulni otthonról, hogy reggel bandázhassanak. Mert iskolaidő alatt nincs szünet, nincs erre idejük. Rövidebb a tanítási nap. 

A rövidebb az mit jelent?

Rövidebb a tanítási nap. 8:00-kor kezdenek és fél kettőkor már jönnek ki és ebben egy ebédszünet van.  Egy nagyon gyors ebédszünet. Az órák között gyakorlatilag nincsenek szünetek. Kimegy a matektanár, bejön az angol tanár. Tehát nincs az mint nálunk volt, hogy az udvaron 15 perces szünetekben fociztunk vagy egész szerelmi drámák zajlottak le. Az iskola egy egydimenziós intézmény. Oda tanulni járnak a gyerekek. 

A társadalmi elvárás is a hatékonység felé mutat az iskolával kapcsolatban. Szingapúrban még a tanórán kívüli oktatás milliárd dolláros iparág. Magánórák, korrepetálások, délutáni iskolák, studiók, tanodák. Tele van az ezekről szóló reklámokkal a város. Nekem nagyon szembeötlő volt, hogy az oktatás ugyanolyan "vágyott" áru, mint egy márkás ruha. Miért mondom ezt? Mert a szingapúri bevásárlóközpontokban a ruhabolt mellett simán van egy matemaika, angol vagy kínai felkészítő, oktató centrum, de ugyanúgy találunk zeneiskolát, balettermet, festő vagy kézműves stúdiót a plázákban. Ez utóbbiak adják egyébként a művészetet tanuló diákok legnagyobb elhelyezkedési piacát. Egy 1 órás festő kurzus 100 dollár körüli áron van (26.000-28.000 Ft). 

A versenyképesség fenntartását is (többek között) úgy képzeli a kormány, hogy minden lehetséges eszközzel támogatják a továbbképzéseket, tanfolyamokat, oktatást életkortól függetlenül. Egy kormányzati reklám a metróban megint mindent elmond erről. Egy elegáns magassarkú női cipő volt a képen, mögötte homályosan látszik, hogy van ott több is a cipőtartó polcon. És a szöveg: a ruhatárad már komplett, ideje a készségeidet is felfejlesztened. 

Úgy tudom, hogy nagyon magas a mentális problémákkal  küzdő  gyerekek száma, ezzel foglalkoznak?  Vannak módszerek, mit tudnak tenni ellene?

Ugye Észtországban hagyományosan magas például az öngyilkosságok aránya. Ebben a témában különösen szomorú a fiatalkorúak és gyereknek öngyilkossága.  Szingapúrban pedig más ázsiai országokhoz hasonlóan, mit Japán meg Korea ez egész egyszerűen krízis szerű. Itt például  azért olyanok a metró állomások, hogy kettős kapu van, hogy ne lehessen beugorni.  Most  Szingapúrnak új mentális egészség stratégiája van.  Nagyon komoly gondok vannak, és az igazi probléma az az, hogy a szingapúriak véleményem szerint nem hajlandóak erről rendszer szinten gondolkodni, pedig minden másban ez jellemzi inkább őket.  Ők még ott vannak leragadva, hogy a mentális problémák egyéni patológiás jelenségek, az agy zavarai vagy (egyéni) pszichológiai diszfunkciók, amiket az egyén szintjén kezeléssel, gyógyszerekkel, terápiával kell meggyógyítani. Nem látom sajnos annak felismerését, hogy a mentális problémák és az a nyomás, amit az itteni élet jelent összefüggésben lenne egymással.  Annyira fel van pörögve ez az ország, olyan erős és folyamatos a verseny, a helytállás szükségessége és annyira magas szinten kell teljesíteni, könyörtelen határidőkkel hogy ez rengeteg gondot okoz. És én azt látom, hogy a megteremtett gazdagság és fejlettség nem megnyugvást hoz, hanem még nagyobb szorongást, mivel magasabbról nagyobbat lehet esni, több a veszíteni való. Ezt egyszere érezni a kormányzat kommunikációjából és elvárásaiból, de a háztartások szintjén is a szülők gyerekekkel kapcsolatos elvárásaiból. Az ázsiai kultúra nagyon kegyetlen, valahogy hiányzik innen annak az élménye, amit Európa az utóbbi 2-300 évben bejárt forradalmakon, szakszevezeti mozgalmakon és pusztítő háborúkon keresztül. 

A szingapúri iskola a multinacionális cégek számára termel ma már a magas hozzáadott értékű munkákhoz szükséges tudást. A világ félvezetőgyártásának központja Tajvan, de Szingapúrban is jelentékeny kapacitások vannak, ahogy a szomszédos Malajziában és Thaiföldön is. Az elemzésekben azt olvasom sorra, hogy míg Malajziában és Thaiföldön szűk keresztmetszetet jelent a továbblépéshez szükséges képzett munkaerő jelenléte, addig Szingapúrban dinamikusan növekszik az iparág, mert az oktatás képes lépést tartani a piaci igényekkel. És ezt most nyugodtan felszorozhatjuk a többi területre is. Nagyon célzottan készít fel a szingapúri oktatási rendszer az életre, a szakiskolás és egyetemek szintjén már nagyon erős piaci kapcsolatokkal, de már a középiskolások közül is vadásszák a tehetségeket a startup és az MNC világban. 

Hogy ennek mi az ára mentálisan, arra egy teljesen más bugyorból tekintenek rá, és nincs egy önreflexió.  

De had korrigáljam rögtön magam megint, mert nagyon sokat alakítanak mostanában az értékelés rendszerén. Mert habár a meritokrácia, (az érdemek mentén történő előrejutás) még mindig a szingapúri társadalom alap vezérlőelvének tekinthető, a legutóbbi oktatási reformok szakítani látszanak azzal a gyakorlattal, hogy a gyerekek teljesítményét egymáshoz mérik. 

Most a gyerekek a tárgyakból egyéni portfoliót állíthatnak össze és maguk döntik el miben akarnak jók lenni és mi az a tárgy, ami kevésbbé fontos számukra. A lányom a kínait leszedte és abszolút alap, kezdő szintre állította be (itt úgy hívják foundation), miközben a matekot és az angolt prioritásként határozta meg. Ezekkel az egyéni beállításokkal a mért teljesítmény összahasonlítatatlan lesz, mert teljesen mindegy mi a maximális pontszám, hiszen az nagyon eltérő tudásokból jöhetett össze attól függően mit nevezett meg a diák prioritásnak. A felelősség és a számonkérés még mindig ott van. Nagyon szigorúan, kegyetlenül korán, mérik a gyerekek teljesítményét. De ők mondják meg mit mérjenek. 

 Ez önmagában nem fogja megoldani a gyerekeken lévő nyomást (megjegyzem ennek java része inkább a szülőktől érkezik, ez hatodikos - végzős -kínai gyerek anyja gyakorlatilag sárkánnyá válik) de már érződik az eltolódás egy rugalmasabb világ felé. 

Milyen az aránya a sikeres és nem annyira sikeresek a gyerekeknek az iskolában? Hány százalékot szív fel ez a nemzetközi fejlesztő piac?

Ebben Szingapúr érdekes módon ugyanúgy nagyon jól teljesít.  

Nem csak arról van szó hogy kiváló tehetség gondozás van és akkor a tehetséges  gyerekek mennek egyetemre.Szingapúrban nem mehet mindenki egyetemre, körülbelül a gyerekeknek, mármint a fiataloknak  a 30%-a fog bejutni egyetemekre. Ez annyiban  hasonlít az osztrák rendszerhez, hogy nem kell mindenkinek diplomával rendelkeznie, de az egyetemek alatt itt úgynevezett  polytechnikumok vannak. Hasonló jellegű oktatási intézmények - kicsit hasonlít a  német-osztrák rendszerhez. Van a középiskola és egyetem között sok más választható lehetőség. Itt 100% - tehát hogy válaszoljak a kérdésre - abszolút ez az ipar szívja fel olyannyira, hogy nem elég. Nem születik elég gyerekek, ezért Szingapúrban évi 70 ezer embert kell bevándorlóként behívni ahhoz, hogy a gazdaság pörögni tudjon, és ennek egyetlen oka van, hogy nem születik elég gyerek. Ez az ország valahogy úgy épül fel, hogy  nem egy nemzete van, amivel történik ez az, ezen a területen, hanem ennek az országnak egy funkciója van, amit működtetnek, mindig valakik. De ezt, akár rotációval. Képzeljük el, egy 6 milliós országban évente 70 ezer új ember érkezik, mert  az anyanyelvi lakosság elfogy. Itt nem nehéz belátni, hogy pár évtizeden belül teljes mértékben lecserélődik a lakosság. És ezzel senkinek semmi problémája nincsen, mert ez egy dzsungel volt, amire az angolok egy kikötőt építettek, és mindenki bevándorló, egy kicsit őslakos. A legősibb lakos az egy angol tengerész lehet, meg néhány maláj, úgynevezett tengeri cigány - ők úgy hívják - ilyen cölöpházakon lakó, falusiakból álló falu volt, akik négy évvel az angolok előtt költöztek ide. Azelőtt 600 évig senki nem lakott itt.

Tehát akkor ez azt jelenti, hogy nem csak az alap multikulturalitás van meg, hanem még a munkavállalóknak a gyerekei, akik nyilván számos országból érkezhetnek, azok is megtöltik az állami iskolákat. 

Az én lányom osztálytársainak jó része, hozzá hasonlóan  az nem Szingapúrban született, a környékbeli ázsiai országokból érkeztek, Mianmartól elkezdve Vietnamig, ázsiaiak javarészt, ő az egyetlen fehér, vagy félvér, mert az édesanyja kínai, de nem nagyon látszik rajta. A gyerekek többsége bevándorló. Egyetlen eltérés van, és ez az amerikai típusú gazdag - expat-nek hívják magukat, nem migránsnak -  ők ausztrálok, amerikaiak, japánok, dél-koreaiak, akik magas beosztásokban, bankokban - ez egy nagyon vastag réteg itt - ,meg a kínai milliárdosok, akik idetelepülnek. Ők magániskolába fognak elmenni, és itt vannak puccos magániskolák, mindenféle felhozatalban. Ők nem vesznek részt ebben a közoktatásban, ebben az értelemben. Tehát hollandoknak, holland iskola, németeknek, német iskola, franciáknak, francia iskola, keresztény lány iskola, buddhista iskola minden van. Amiről én beszélek, az az abszolút tenyeres-talpas közoktatás, ahová a lakosság 80%-a jár, beleértve a bevándorlókat is. Mindenki bevándorló, a legősibb lakos is el tudja mondani, hogy hány generációval ezelőtt jött ide.

Ez a fajta multikulturális oktatás az iskolákban okoz problémát, okoz problémát a tanároknak?  Hogyan oldják meg az esetleg nemzetek közötti vagy kultúrák közötti konfliktusokat, ha egyáltalán vannak? 

Nyilvánvalóan van, de az egy nagyon fontos sajátossága Szingapúrnak, hogy nincs uralkodó kultúra.

Ahogy Ausztriában van az osztrák, és ahhoz képest tudja definiálni magát mindenki, hogy mennyire beszél németül, mennyire van otthon az osztrák kultúrában, ott  van  integrálódás. Itt  párhuzamosan élnek kultúrák egymás mellett, és így nagyon sajátossá vált az iskola. Az oktatás nyelve az angol. Dehát senki nem beszél angolul anyanyelvi szinten. Itt van 70%  kínai, 20% maláj, kicsit kevesebb, mint 10 % indiai, és aztán minden más.

Tehát választottak maguknak egy nyelvet, tényleg teljesen mesterségesen a '60-as években.  Mivel Szingapúr egy globális kereskedelmet kiszolgáló, a Nyugathoz orientáló, gazdaságilag és társadalmilag is sok tekintetben a nyugathoz orientáló társadalmat akart létrehozni - ráadásul egy multikulturális társadalmat -  ezért egész egyszerűen választott egy nyelvet, ami senkinek sem az anyanyelve. Az angolt tanító kínai tanárnőnek olyan akcentusa van, hogy kiugrik a száján. Ez semmi problémát nem okoz, mert  itt mindenki szinglisül beszél, a kínai és az angol egy keveréke, de az indiaiaknak az ő nyelvükkel keverik, és a szinglisben benne van a tamil is, meg a maláj is, és ezért amikor megjönnek az iskolába a gyerekek - bármilyen osztályos - akkor a legváltozatosabb portfóliókban beszélnek. Az egyik otthon kínaiul beszél, és a kínainak ráadásul valamelyik déli dialektusát, nem is a császári udvar mandarinját, hanem valami nagyon déli dialektust beszél, és angolul csak az iskolában beszél. Ők pötyögnek, szenvednek az angollal. Őket föl kell húzni angolból. Mások meg fordítva, angolul beszélnek, de kínaiul meg nem tudnak szólalni, miközben járnak a kínai órára. És akkor ők a már említett portfóliójukat állítják úgy össze, hogy mindenki az erőssége mentén halad, és aztán egybe olvad ez valahol. A gyerekek, miközben itt verseny is van, mert ez versenyhelyzetet hoz létre, és csak a legjobbak jutnak a legjobb középiskolákba. Viszont mindenkinek a teljesítménye, mint egy gyémánt alak, azon alapul, hogy honnan jött és miben jó. Senki sem jó mindenben.

Mivel nincs uralkodó kultúra, tehát nem Angliában vagyunk, ahol a királynő angolját beszélik, és akkor ehhez képest érzi magát rosszul mindenki, mert egy kicsit lehet röhögni egymás angolján. Itt nincs min röhögni, mert mindenkinek "hozott" az angolja.

És angolul megy az oktatás.

Észtországban - csak párhuzamot akarok vonni -  ott, mivel az egy más ország, hogy alakul a multikulturális oktatás?

Hát ott komoly gondok vannak szerintem. Ez az én magánvéleményem.

Nem ildomos  ezt most mondani az ukrán háború függvényében, de az én magánvéleményem az, hogy az észtek azok diszkriminálják az oroszokat. Tehát 26 százaléka a lakosoknak orosz  anyanyelvű.

És most szüntették meg - már azután, hogy én eljöttem onnan - ,megszüntették az összes orosz anyanyelvű iskolát. Eddig a  gyerekek ott eldönthették, hogy oroszul tanulnak, vagy észtül tanulnak. Mindenhol az iskolák bezártak, és csak észtül lehet tanulni. Észtországban észtül beszélünk, tekintet nélkül arra, hogy egyébként a területükön a lakosság  26 százaléka az orosz anyanyelvű.

Ezt én, ha  lefordítom Erdélyre, meg a magyar kisebbségre magunk körül, hogy bele legyenek zárva mindenhol azzal, hogy Szlovákiában szlovákul beszélünk, Romániában  románul beszélünk, mert az észtek ezt csinálják. És ilyen formán, nagyon komoly adatok vannak arról, hogy az orosz gyerekek sokkal rosszabbul teljesítenek a munkaerőpiacon is később. Ezt az észtek annak tudják be, mert nem tudnak észtül, nem annak, hogy nincsen az ország kétnyelvűvé téve. Mindig Finnországra néznek,  őket nem érdekli Kelet-Európa. Meg vannak sértődve, ha Kelet-Európához hasonlítja őket valaki, ők észak-európainak tartják magukat. Finnország a minta, Finnország a példa. A  finneknél annak ellenére minden finn gyerek tanul svédül az iskolában, hogy 6 százaléknyi a svédek aránya. Na most ez az észteknél 26 százalék, de eszükbe nem jutna, hogy oroszul tanuljanak, mert Észtország mindenben a Szovjetunió tagadása.

Ebben nagyon komoly bajok vannak. Érdekes módon az adatok azt mutatják, hogy azok a gyerekek teljesítenek a legjobban, azok az orosz gyerekek, akik megtanultak észtül is, de megtartották az oroszt, és két kultúrában is otthon vannak. 

Na most a világban, amiben ma élünk, erre van szükség. Szingapúr ezt tanítja. Ezért erősítik az angolt, és a saját identitásukat. Azt is elmondják, hogy hiába vannak valakinek jó egyetemei, ha itt vagy kiképezve, és örökké itt éltél, neked esélyed nincs itt. Örökké kárörvendő,  panaszkodó kommentek mennek, hogy hogy van az, hogy Szingapúr legnagyobb helyi bankját egy indiai vezeti? Azt mondja erre a pénzügyminiszter, hogy azért van, mert ez az indiai miután elhagyta Indiát, és mielőtt Szingapúrba jött,  New Yorkban dolgozott, a Wall Streeten, Londonban dolgozott a Cityben, Zürichben dolgozott svájci bankokban, Dél-Koreában és Tokióban dolgozott, ázsiai bankokban. Rálátása van a világ pénzügyi világára, és ezzel a tudással érkezett meg Szingapúrba. Nem azért vettük föl, mert indiai, hanem mert világlátott.  Az a helyi, aki akár a legjobb iskolákat kijárta, de nem dolgozott máshol, mint Szingapúrban,  óriási versenyhátrányban van, mert nem közlekedik kultúrák között.

Most az észteknél kimutatták, hogy aki egyszerre tud otthon lenni az orosz és az észt kultúrában, az sokkal jobban teljesít, mármint  vállalkozóként sikeresebb, vagy  menedzserként. Nagyon éles a különbség egyébként az orosz és az észt kultúra között. Na most, ez hivatalosan az észtek nem hajlandóak tudomásul venni.

És a nemzetközi diákok, akik nem oroszok, hanem oda mennek ugyanúgy, mint Szingapúrba esetleg a munkavállalók?

Olyan nincsen Észtországban, olyan értelmű bevándorlás, mint Szingapúrban, vagy akár nyugaton, vagy  Bécsben. Tehát ebben az értelemben Észtország egy homogén ország.

Van 70%  észt, 26% orosz, és a maradék 4 százalékba beleszövődik minden. Ezzel egy picit most higított az, hogy az ukránok milliószámra menekültek Európába. Ebből nagyon sokan (100 ezer ember nagyjából egy 1.3 milliós országba!) landoltak Észtországban is. Ha az észt iskolába bemegyünk, ott nem látunk ilyen török, bosnyák, afrikai stb. Finnországba ilyet látunk, Észtországban ez nincs. Nincs Észtországban ilyen értelemben bevándorlás.

Ezek szerint körülbelül a lakosság mondjuk 20-30 százaléka jár egyetemre, a többiek  meg valamilyen szakmát tanulnak Szingapúrban? Ők akkor vállalkozók lesznek? 

A környező országokból is mennek elég sokan dolgozni Szingapúrban. Ez akkor hogy oszlik meg? 

Javarészüket felszívják az ide letelepülő  érdemi világcégek, amelyek Ázsiában jelen akarnak lenni. Ezek leginkább Szingapúrban  telepednek le a kedvező gazdasági körülmények, a nagyon innovatív és kiváló infrastruktúra és a kedvező adózás miatt.

Ebben nagyon okos Szingapúr, mágnesként vonzza a világcégeket. Ezzel sokáig Hongkonggal versenyzett, a kínaiak szétverték Hongkongot egy pár évvel ezelőtt, tehát onnan menekülnek ide. Tajvan jöhet még szóba, de Tajvan feje fölött vannak a kínaiak megint. És Dél-Korea meg ehhez képest egy homogén kultúra. Például nem angolul beszélnek. És ezért Szingapúr egy aranybánya minden Ázsiában letelepedni akaró cégnek, és akkor most, hogy konkrét példákat mondjak, mondjuk:  Panasonic, Hyundai, Microsoft, Apple, ezek ide hozzák a fejlesztő részlegeiket. Mondtam ezt az erőművet. Ezt az erőművet egy kaliforniai startup, meg az MIT, tehát a Bostoni Műszaki Egyetem a Szingapúri Nemzeti Egyetemmel együttműködésben szervezik. Ezekben is emberek dolgoznak majd, kell a képzett munkaerő. Itt a biotechnológia megy, a chip félvezetőgyártás hasonlóan, mint Tajvanon. A  gazdaságnak körülbelül a 20 százalékát adja a gyártás, ezek csúcstechnológiás gyártósorok. Tehát ezekben szinte mérnöki tudás kell. Itt egy középiskolai szintű dolgozó, az nem olyan, mint az árut, a paradicsomokat feldolgozó konzervgyár szalagja mellett álló dolgozó, vagy az autógyárban az alváz szerkezetet arréb lökő dolgozó, tehát nem egy összeszerelő üzem. Egy magas hozzáadott értékű tudás van, de ehhez nem kell egyetemi végzettség.

Sokukat ez szívja föl, de egyébként azt kell, hogy mondjam, hogy nagyobb arányban végzik el az egyetemeket, mert saját pénzből elvégezheti aztán mindenki.

Tehát a 20-30% az csak az állami férőhely, amiért szintén fizetni kell itt. Az a fajta  közvetlen járat, hogy középiskola után megy egyetemre, az versenyszerűen van. Ezen felül, ha valaki befizeti magát egyetemre, mehet, ahova akar. 

Sokan mennek is, vagy mennek külföldre tanulni, vagy dolgozni, letelepedni. Sokan külföldről jönnek vissza. Nagyon képzett a Szingapúri társadalom, de nem csak az egyetemen lehet megszerezni ezt a képzettséget. Politechnikumok vannak, a politechnikumok fantasztikusan föl vannak szerelve. Van pár ismerősöm, aki Ausztriában él. Ott hallok ilyeneket, hogy ezek a Fachhochschulék,  ezek a szakirányú képzések, nagyon mennek.

Igen, sőt, sokan akár átmennek a gimnáziumból, mert ott érettségizni is lehet ( nem mindegyikben) és szakmát tanulni egyszerre. 

Így van. Úgyhogy ez van Szingapúrban is. Említette a vállalkozásokat. Nem erős Szingapúrban a kisvállalkozói kultúra. Ez nem igaz teljesen, mert van több tízezer, - ha jól emlékszem, háromszázezer kisvállalkozó van -,  de ezek messze nem olyan életképesek és nem olyan hozzáadott értékűek, mint a multinacionális vállalatok. Itt egy jó tanuló fiatal az azt célozza meg, hogy megy a multihoz dolgozni, és akkor ott próbál karriert csinálni. Nem olyan erős a startup kultúra sem, ez Észtországhoz képest pont ellentétetes. Ott pont multinacionális cégek nincsenek, mert annyira kívül van mindenen. Magyarország sokkal jobb helyen van, mint Észtország. Észtország nagyon el van szigetelve, és ezért ott a kisvállalkozói kultúra nagyon erős. Az észt oktatási rendszerben egyébként óvodától kezdve tanítják a vállalkozói ismereteket. Tehát a lányom jön haza óvodából, és akkor mondja, hogy ő projektmenedzser lesz.

Tehát akkor a világ összes országában, hiába fejlesztenék az oktatást a szingapúri szintre, mert szükség van a környékbeli országokból érkező olcsó munkaerőre, akik  betöltik az alacsonyabb kèpzetseget igénylő  munkákat.

Így van, tehát a szomszédos Malajziából napi menetben, ha jól emlékszem a számra, 300 ezren ingáznak át. Tehát ez a pincér, a takarító. Ennek ilyen hierarchiája is van. Az  építkezéseken, kizárólag az ide jövő bangladesi, indiai munkásokat lehet látni. Ott szingapúrit nem lát az ember. És ezek a szingapúriakhoz képest nyomott bérekért dolgoznak, és külön-külön ilyen elszeparált munkás szállásokon laknak, és utalják haza a pénzüket. Az egész falu abból él, amit ők hazautalnak. Olyan iszonyatos a különbség. A másik nagyon erős munkaerőpiaci pozíció itt, az a személyi ápoló. Nagyon sok az idős.

Itt helpernek hívják őket, ami egyszerre cseléd, de az időseknél sokkal inkább ilyen ápolónő, bentlakó ápolónő. Na most ezek keresnek 500-600-700-800 dollárokat, miközben egy átlag fizetés Szingapúrban az olyan 6000 szingapúri dollár körül van. Tehát tizedét keresik.  A 600 dolláros fizetés, az neki olyan sok, hogy itt van 20 évig, és vesz magának egy házat a Fülöp-szigeteken otthon, és hazaköltözik nyugdíjas éveire.

Ezek az emberek töltik be ezeket a pozíciókat. Van egy ismerősöm, egy séf,  aki éttermet vezet,  öt emberre lenne szüksége, hogy működjön az étterem, egy kicsi kávézó, nem is nagy hely. Öt emberre lenne szüksége, de maximum hármat tud találni. Ami most van Szingapúrban: nincs többé ilyen rendelést felvevő pincér, sehol nincsen. QR kódról lehet a mobiltelefonról rendelni, és egyre több helyen látom például, pl.a plázák takarításánál, meg az utca takarításánál, hogy  jön szembe a robot, és azok takarítanak.

Ez egy teljesen egyértelmű irány. Ő azt mondja -  tésztákat is árul - , de mivel nincs ember, le fogja cserélni tészta automatákra. Mint a kávéautomata, van ilyen menő fajtája, olyan, mint egy cappuccino gép, menő módon lehet olasz tésztát készíttetni és kiszedni belőle. Oda fog szépen ballagni a vevő, és kifőzi magának a tésztát. Ugyanezt reklámozzák kávérobotban, barista robot. Nem áll ember a pult mögött. Nagyon ez az irány, tehát a helyiek nem töltenek be alacsony végzettséget igénylő munkákat, ezeket az embereket mind a környékbeli országokból hozzák, ahol viszont az életszínvonal tizede annak, ami itt van, mindenki ide akar jönni.

Akkor nekik nincs esélyük, hogy Szingapúrban telepedjenek le?

De, de. Van egy maláj ismerősöm, egy kínai származású maláj ismerősöm. Szingapúrban különféle vízum csoportok vannak. Ők olyan vízumot akarnak megcélozni, hogy itt dolgoznak pár évig, és annak a birtokában pár év után megkapja az állandó letelepedési engedélyt. Az már gyakorlatilag az állampolgárokkal azonos jogokkal jár csak nem szavazhat. Onnan két év után már beadhatja az állampolgársági kérvényt. 

Ő például a reptéren csokoládé boltban eladó lány,  27 éves. Ő egy célcsoport,  kínai etnikum. Egy célcsoport a szingapúri kormány számára, mert még szülni fog, mert még fiatal, még sokáig dolgozik, képezheti magát. Amúgy diplomás, az ő végzettsége kínai irodalom.

Mintha magyar szakon végzett volna nálunk. És ő panaszkodott, hogy nem kapta meg azt a vízumot, amivel számlálódnak az évei. Föl is mondott az állásában, majd újra más állást próbál megpályázni, most visszament Malajziába. Abszolút  az a terve, hogy itt dolgozik pár évig, megkapja a letelepedési engedélyt, és akkor  átköltözik ide, és itt fog elhelyezkedni a piacon. Neki nagyon keveset fizettek a reptéri csokoládéboltban. Egyetlen szingapúri nem volt ott. Indiai, kínai, kínai, mindenféle. Évente 70 ezer embert szív föl ez az ország. Az a 70 ezer az, aki megkapja a tartós letelepedési engedélyt. 

Miközben  tegnap volt a hírekben, a születési ráta 1 alá fog csökkent. Ugye 2,1-nél termeli újra magát a társadalom. Most 0,8 valamennyinél tartunk, a koreai rosszabb csak.Nem születnek itt gyerekek.

A szingapúri kormány tesz valamit, hogy a demográfiai helyzet változzon?

Folyamatosan szó van róla, viszont nincs egy ilyen nemzethalál hangulat, mert nincs a nemzetnek egy olyan jelentése itt, mint Magyarországon. Éppen a minap volt kisebb turbulencia akörül, hogy Elon Musk kiposztolta a Twitterre, hogy szerinte Szingapúr és a hasonló országok ki fognak halni, mert nem születnek gyerekek. Namost a komment szekció erre úgy reagált, hogy ehhez képest reggel nem férek fel a metróra. 

Azért van egy nagy feszültség a bejövők és az itt élők között - ami azért nevetséges egy picit - és ez azért két perc alatt előkerül egy beszélgetésben, hogy ki a helyi itt? De használják az itt született, itt nevelkedett fogalmakat. 

A szingapúri kormány erre  tudja azt válaszolni a kommentelőknek, meg panaszkodóknak, hogy két megoldás van: vagy tessék gyerekeket szülni, vagy 70 ezer embert behívunk minden évben, mert abban nincs köztük vita, hogy meg szeretnék tartani Szingapúrnak ezt a fejlettségét. Szingapúr a világ harmadik leggazdagabb országa, a világ legjobban szervezett városa, iszonyú ultramodern infrastruktúrával. A világ legdrágább városa is egyébként. Ha ezt a teljesítményt a felszínen akarjuk tartani, akkor itt pörögni kell. Tehát nem lehet azt, hogy tíz év múlva lekétharmadolódik az ország. 

Magyarországon láthatóan vannak törekvések, de megy a lejtőn,  előbb-utóbb 8 milliónál fog kikötni az ország lakossága. Ezt Szingapúr nem engedheti meg magának, és szemrebbenés nélkül behívnak 70 ezer embert egy évben.

Vajon Magyarországon miért nem fejlesztik az oktatást hasonlóan?  Miért nem haladunk hasonló úton, ha lehet látni, hogy  több országban is az oktatás fejlesztésével  a gazdaság is fejlődött?

Ez számomra is hatalmas kérdés, tehát szerintem teljesen egyértelmű, hogy közepesen fejlett szintről, csak a hozzáadott, a gazdaság hozzáadott értékével lehet hozzájárulni. Észtországban láttam, hogy ez abszolút megvan. Ez gazdaságpolitikában ott van meg, hogy az észt pénzügyminiszter 10 évvel ezelőtt már olyan beszédet mond Skandináviában, hogy  nem szeretné rábeszélni a cégeket, hogy azért jöjjenek Észtországba, mert itt olcsó a fizetés, mert ez pár évig marad így. Ha valaki Észtországba akar jönni, akkor az azért jöjjön, mert rendkívül okos hely. Sokkal jobb programozói, vannak, és IT fejlesztőik, és sokkal erősebb startup szférájuk van, mint Finnországnak.

 

Kinéztek  maguknak egy  szegmenst, amivel ők jól teljesítenek, ez Észtország esetében a digitalizáció,  és az IT-szektor. Az egész kormányzatot felvitték az internetre és csak a temetést és az esküvőt nem lehet online elintézni.

Alapjaiban  változtatták meg az ország felállását, iszonyú vonzó lett. Na most, hogy Magyarország miért nem csinálja ugyanezt, erre nem tudok válaszolni, mert ez számomra is egy hatalmas kérdés, hogy miért nincsen jelen ez a fajta előregondolkodás. 

Engem ez, amikor otthon laktam kétségbeejtett.  A magam részéről oktatóként, egyetemi oktatóként és az oktatásban dolgozóként, látva a nemakarást, látva azt, hogy -  én szégyellem kimondani -  de nekem  a jelenlegi jövedelmem  körülbelül 30-50-szerese annak, mint amit én otthon kerestem. És nincsen bennem egy olyan érzés, hogy valami olyasmit hagytam ott, amivel nekem dolgom lett volna, mert egyszerűen nem tudtam csinálni semmit. Amikor  létre akartam hozni egy mesterképzést az egyetemen, akkor erre semmiféle lehetőség nem volt. Észtországban két év alatt megcsinálhattam azt a programot, amit szerettem volna, és ez mai napig működik, és évente jelentékeny mennyiségű külföldi hallgatót vonz az egyetemre. Magyarországon ezt én soha nem tudtam megcsinálni, a közelébe nem jutottam ilyesminek. Nem tudom miért. Szerintem is ezt kéne csinálni. Ebbe kéne nagyon-nagyon erősen belepumpálni mindent, ami csak lehet, de ennek az ellenkezője történik. 

Azt akartam még kérdezni, hogy van-e arra statisztika, hogy a bevándorló tanulók - nem az elit iskolákba járó gyerekek - , akik az állami szingapúri iskolába járnak,  azoknak a teljesítménye  hol van a többiekhez, a helyiekhez  képest? Lehet tudni az arányokról, van-e egy határ értek, amit jó, ha nem lépnek át? Arra gondolok, hogy befolyásolja-e a többi gyerek teljesítményét a bevándorló - esetleg angolul még nem tudó - tanulók száma, akiknek idő kell, hogy felvegyék a tempót? 

Igen vannak, ez  nagyon jól látható a PISA adatokból, írnak is róla. Szingapúr nem csak abban teljesít jól, hogy az átlag az magas, tehát a gyerekek, a 15 évesek jól teljesítenek, hanem nagyon kicsi a különbség a legrosszabbul és a legjobban teljesítők között.

Erre inkább egy példát mondok, hogy én hogy  láttam a lányom iskolájában. Angolból hónapokon keresztül úgy zajlott az oktatás - tudatosan - , ez harmadikban volt, vagy negyedikben általános iskolában, hogy kis csoportokat hoz létre a tanár. Egy csoportba téve a legjobbakat és a legrosszabbakat is, minden csoportban legyen egy lemaradó, angolul alig beszélő, és egy angolul jól beszélő, és minden csoportnak lett egy vezetője. Ezzel egyébként egy munkaerőpiaci team helyzetet produkált. Egy fejlesztő teamet, egy kreatív teamet, egy menedzsment teamet modellezett. 

A teljesítménymérés csoportszinten megy. Tehát a gyerekek, a csoportban jól akarnak teljesíteni.  Ezalatt a két vagy három hónap alatt folyamatosan a csoportnak elő kellett adni valamit, és nyilvánvaló, ha a rossz tanuló gyerek nem tudott produkálni, akkor lehúzta a csoport eredményét. A gyerekek, a lányom is ki lett nevezve vezetőnek egy ilyen csoportba, és jött haza panaszkodni, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az indiai lánnyal, folyamatosan kérdez, ezért ő nem tudja időre kitölteni a tesztet, mert lökdösi a könyökét. Akkor megbeszéltük itthon, hogy ez a lényege a módszernek, hogy neked akkor lesz a teljesítményed a legnagyobb, hogyha nem arra fókuszálsz, hogy te jól megírd a tesztet, hanem a csoportban mindenki megírja a lehető legjobban ezt a tesztet. Tehát neked az energiáidat arra kell belefektetni, hogy ezt a lányt, azt fölhozzátok. 

Abszolút  ez működik az oktatásba. Tehát ezért lehet olyan portfóliót választani, hogy akár külön az órák könnyített csoportba kerülnek. A lányom nem úgy jár egy osztályba, hogy van neki egy osztálya, és azzal járnak össze. Mivel egyéni portfóliói vannak a diákoknak, jobban hasonlít az egyetemre,  ki milyen órát vett föl, arra ül be. Az órafelvétel az nem érdeklődés mentén megy, leginkább annak mentén is, de nem, mert az órák azok ugyanazok, hanem az órának a nehézsége, meg a prioritása, amit választottál. Ha valaki matekból akar, mert utána mérnök akar lenni, vagy valaki science-ből, mert  orvos akar lenni, akkor azt kell megnyomni. De ezt még általános iskolában nem tudják, és ez nem olyan fontos. Itt inkább azt mondják, hogy ami nehézséget okoz, abból választ a foundation-t, és a másikból, ami jobban megy válaszd a standard-et. A PISA eredmények azt mutatják, hogy a legrosszabbul teljesítők és a legjobban teljesítők között Szingapúrban nem olyan nagy a különbség, és akkor sem miközben a jövedelmi különbségek hatalmasak az országban, bár nincsen olyan típusú szegénység, mint amit Magyarországon ismerünk. Nincs hajléktalanság, nincs éhezés. Azért a lakáskörülményekben, meg az életviszonyokban nagy különbségek tudnak lenni, de a jövedelmi helyzet sem magyarázza a PISA eredményeket. A szegény gyerekek között ugyanannyi arányú, kiválóan teljesítő gyerek van az iskolában, akiknek egyébként az életesélyeik ennek megfelelően sokkal jobbak is lesznek. 

Ebben nagyon jól teljesít Szingapúr, de én ebben egyébként megint egy ilyen céges világot látok.

Leakadtam  a hajléktalanoknál, nem is volt soha hajléktalanság  Szingapúrban? 

Dehogynem! Szingapúr a '40-es években, az '50-es években a magyar '40-es, '50-es évekhez képest is szörnyű  szegénységben élt. Itt nem adtak fizetést. Itt a lakosságnak, az úgynevezett helyi lakosságnak a java része, akik dzsunkával jöttek át Dél-kínából az éhezés és a háború elől menekülve a XIX. század végén, a XX. század elején. Ezek nem kaptak fizetést. A  mai napig a kínai egyik bevett köszönés az az, hogy: ettél már ma? És azért köszönnek így, merthogy étellel fizették ki a munkásokat. Az egyik leggyakoribb munka, hogy beérkeznek a hatalmas óceánjáró hajók, és ki kell a bálákat pakolni, mert csak a '60-as, '70-es évektől kezdve van ez a konténerezés. Előtte mindenféle formátumban érkeztek az áruk.

A kulimunkások, a kikötői kulimunkások pakolnak le. Ezeket a munkásokat kajáért, rizsért alkalmazták. A trópusokon vagyunk, tehát a pálmafa alatt lehet aludni, és nem fog megfagyni senki. Ezen a szinten éltek iszonyatos szegénységben. Csak a nyolcvanas évektől kezdve ért be, hogy a hatvanas évek közepétől kezdődött el az állami lakásépítési program. Akkor lecserélték ezeket a nyomorúságos kunyhókat, amik a trópusi idő miatt még büdösek, rothadóak voltak. A magyar vályogházak, magyar fehérre meszelt parasztházak, ahhoz képest kastélyok.

Ebből a szegénységből lőtte ki magát - egyébként Dél-Korea ugyanígy - Délkelet-ázsiának ez a pár ország. A másik része, tehát Mianmar, Kambodzsa, Indonézia, Malajzia  szépen benne maradt ebben. Malajzia, Indonézia elindult valami irányba, de messze nem a szingapúri szinten. Ha egy thaiföldi faluba elmegy az ember, ugyanazokat a viszonyokat látja, mint száz évvel ezelőtt itt.

Tehát akkor a hajléktalanságot a szociális bérlakásrendszer szüntette meg?  Bécsben nagyon kiterjedt a szociális bérlakastendszer, mégis vannak hajléktalanok.

Abszolút, de nem mondom, hogy egyedül, és ez magyarázza. Itt állami lakáshoz lehet úgy jutni, hogy az úgy van kikalkulálva, hogy ne legyen a fizetés 10 százalékánál nagyobb a törlesztőrész, és még mondok valamit, azt a 10 százalékot is a TB járulékból vonják le. Tehát amit az ember megkap, ahhoz hozzá se nyúlnak. 

Körülbelül 600 hajléktalan van nyilvántartva, és körülbelül tényleg ennyi is van. Volt erről egy dokumentumfilm Szingapúrban, és egy 6 milliós országról beszélünk. És ők egyébként  utcán alvók, rough sleeping- nek, tehát ilyen kintalvók, vagy nem is tudom, hogy hívják őket lefordítva.

Azt  akartam kérdezni, hogy esetleg ismer olyan pedagógiai módszert, vagy bármilyet, amit az iskolában kifejezetten azért alkalmaznak, hogy a gyerekeknek a mentális állapotát javítsák, amit meg is lehet nevezni?

Biztos van, én nem tudom a nevét. Észtországban egyértelműen van. A  közösségépítés, a szociális kapcsolatok, a barátság. Csak harmadikos koráig járt ott iskolába a lányom, de ott ez téma volt, órákat foglalkoztak azzal, hogy mit jelent a barátság, hogyan bánunk egymással. Ehhez  közvetlenül hozzájárul az észt tanterem, ami úgy nézett ki, hogy a tanterem hátuljában egy kanapé volt, mint egy királylánynak az ágya, amire ilyen fátyolszerű anyag ráborul. Egy baldahinos ágy, ami el van szeparálva. Ez arról szólt, hogyha fáj a fejed a matektól, egész nyugodtan föl lehet állni, és hátra lehet menni, vegyél le egy könyvet a polcról, vagy csak üljél le, és pihend ki magad, és egy pár perc után gyere vissza közénk. És ez abszolút része az oktatásnak, Szingapurban erről szó sincsen. Ott lehet ülni fegyelmezetten a légkondicionáló nélküli tantermekben. A finneknél  - van a Youtube-on egy videó - ott egy  tanárnő, aki általános iskolásokat tanít,  egy olyan eszközt fejlesztett ki, mint egy  tornarúd. Annak ugyanez a funkciója: unod a matekot, fáj a fejed, úgy érzed, hogy nem tudsz már részt venni abban, amit csinálunk, akkor állj föl, tornázz egy kicsit, ugrálj egy kicsit a cuccon, csak legyél csendbe, és tényleg odamennek, nyújtózkodnak, lóg a lábuk, kapálóznak, aztán visszafutnak a helyükre.

A  finneknél, ha a tanári érzi, hogy gyerekeknek lankad a figyelme, akkor finnről átvált hirtelen zenére, és előveszik azokat a rudakat, amik különböző hosszúságúak, és ezek különböző hangon szólalnak meg, ha egymáshoz csapjuk őket, és akkor elkezdenek játszani, tehát 15 perc múlva hirtelen énekóra van. És ha ebben jól érzik magukat mondjuk 27 percig, akkor 27 percen keresztül ezt csinálják, és utána leülnek a tábla elé, és a naptárt tanulmányozzák, hogy mi az, hogy 30-31 nap, 12 hónap, és aztán ebbe beleszövi, hogy osztani, akkor hogy lehet? Egy ilyen természetes folyama van az együttlétnek, a délelőttnek, amit ők együtt töltenek. Ez Észtországban azért nem ilyen rugalmas, Finnország  tényleg fantasztikus e tekintetben, de az észt hozzáállás nagyon hasonló ehhez.

Szingapúrban mi a helyzet, mondjuk iskola utáni van valami levezető foglalkozás, vagy ott mi az elképzelés? 

Az  iskola szervezi és  fizeti ezt, tehát be lehet járni szakkörbe, ott lehet maradni napközibe,  lehet csinálni akármit. Ezt azért úgy képzeljük el, hogy hiperfelszereltséggel. Itt valaki beiratkozik ilyen robottechnológiai akármibe, az tényleg nagyon magas szinten fog a technológiával gyerekként is foglalkozni. Megveszik az összes  legókészletet, vagy bármilyen robotot,  az elképzelhető legmodernebbet. A legújabb fejlesztéseket,  ott vannak a szingapúri iskolában a megjelenése után egy évvel.

Az én lányom tollaslabdára iratkozott be, és most szerepel az iskolák közötti versenyen, és a szingapúri élsporttal foglalkozó állami hivatal, meg edzők az iskolákból halásznak, és a lányom is ki lett választva, hogy megy a nemzeti válogatásba. Ment a nagy Népstadionba, a nagy Nemzeti Stadionba, és ott mérték föl. Végül nem választották be őket, de el lettek küldve oda, és be lettek nevezve. Minden alájuk van tolva, az uszodába ingyen lehet menni, és úszni tanítják  őket, ez nálunk is van. Nagyon érdekes, hogy a szingapúri úszásoktatás az azt tanítja meg, annak az a filozófiája  hogy az életmentést tanítják meg, meg a hullámzó tengerből való kimenekülést.

Ez olyan, mint Ausztriában lavinaoktatás.

Abszolút, nagyon jó példa, igen.

Az ön lánya  magyarul is tud, vagy angolul beszélnek ezek szerint?

Nem, angolul beszél, meg kicsit kínaiul. Amikor óvodában volt, akkor döntöttem úgy, hogy ezt a magyart elengedjük. Akkor 5 éves fejjel elég jól beszélt magyarul egy ötéves szintjén, vagy talán egy három éves szintjén öt évesen, de egy olyan mentalitással jött haza az óvodából, amit én nem bírtam elviselni. Az észt óvodában, mikor még ovis volt, ott tanárnak, teachernek szólítják a tanárokat, és abszolút úgy viszonyulnak hozzájuk, úgy megy oda, hogy egy szolgáltatás nyújtójával beszélget, akitől kérdez, a rendszert akarja megismerni. Számon kérheti a tanárt, például ez a hangsúly az etikai oktatásra, ez úgy csattan le, hogy a gyerekek nagyon érzékenyek arra, hogy a tanár igazságos-e vagy sem.

Szerintem mindenhol.

Ha igazságtalan döntést hoz, akkor a gyerekek föllázadnak, akkor beszólnak. És úgy szólnak be, ahogy az ember egy butának beszól : nem ez a munkád, tehát, hogy nem végzed a munkádat. Na most ehhez képest a magyar óvodából jön haza a lányom óvónénizve:  óvónéni megengedte, és megmondtuk őt óvónéninek. Én ezt nem akarom hallani. Ez a jobbágyi mentalitás, ahol mi óvónéninek a legjobb szolgái vagyunk, ettől én nagyon szeretném őt távol tartani. 

Nem rajtam múlott egyébként, én csak letettem arról, hogy ezt erőltessem. A lányomnak az angolja nagyon hamar nagyon jó lett, és egy idő után nem volt hajlandó más nyelven megszólalni, mert hát ő ugye azt látja, hogy kinyitja a Youtube-ot, vagy most a Tiktok-ot, és minden angolul elérhető. Az egész világ angolul van, hagyjál  engem békén a magyarral. Most 12 évesen kezdett nagyon érdeklődni Magyarország iránt, tehát lehet, hogy ilyen tinédzser fejjel, vagy felnőtt fejjel majd oda jut, hogy meg fog tanulni magyarul, de tőlem nem.

Ez érdekes, hogy tényleg  a gyerekek a könnyebb út felé mennek, és annyira különbözően alkalmazkodnak.

Bizonyos értelemben ez is egy alkalmazkodás, egy  sajátos pozíció felvétele. Én nem neheztelek rá, magam is azt mondom, hogy nem erőltetjük ezt a magyar dolgot, mert rajta azt látom, hogy arra fókuszál, hogy angolul érvényesüljön. Én szoktam neki mondani, hogy nem lehet egy nyelven túlélni, de ő még ennek nem érzi a súlyát, nem tudja, hogy mire gondolok pontosan. Valahogy úgy vagyok vele, hogy - én is egyébként általános iskolás koromban németül beszéltem. Én csak harminc éves koromban tanultam meg angolul. Ahhoz képest itt élek egy angol nyelvű családban, meg egy angol nyelvű országban. Azt gondolom, hogy nincs hova sietni. 

Majd rá fog jönni, milyen fontos a nyelvtudás, és akkor meg fogja tanulni, hacsak nem a technológia elsöpri az egészet, és már senki nem fog nyelveket tanulni.

Az angollal nehéz ezt bizonyítani, mert azt majdnem mindenki beszéli. A magyarral egy kicsit  könnyebb.

Így van.