A DEI-programok hanyatlása: Több mint politikai váltás?

A közelmúltban egymás után jelentették be nagyvállalatok – köztük a Facebook, a BlackRock, és az Apple –, hogy jelentősen leépítik vagy akár teljesen megszüntetik Sokszínűség, Egyenlőség és Befogadás (angolul DEI) programjaikat. A hír nemcsak üzleti, hanem politikai szempontból is rezonál: az Egyesült Államok polarizált közéletében a „woke kapitalizmus” elleni támadások és a várható republikánus politikai előretörés nyilvánvaló hatással vannak ezekre a döntésekre.

A DEI programok, amelyek célja a munkahelyi sokszínűség és befogadás előmozdítása, évek óta részét képezik a nagyvállalatok társadalmi felelősségvállalási stratégiájának. Mégis, a kötelező tréningek, érzékenyítő workshopok és szabályozások egyre inkább céltáblájává váltak egy szélesebb kulturális és politikai ellenállásnak. De tényleg csak politikai döntésről van szó? Vagy a probléma gyökerei mélyebben húzódnak?

A DEI programokat gyakran kritizálják mint a „progresszív elit” és a „woke ideológia” megnyilvánulását. Donald Trump elnöksége alatt, és különösen azóta, hogy várható a republikánus politikai visszatérés, ezek az eszmék a konzervatív politikai narratívák középpontjába kerültek.

A BlackRock, amely korábban a fenntarthatóság és a társadalmi felelősségvállalás élharcosa volt, már nem kíván a „woke kapitalizmus” vádjaival szembesülni. A Facebook és az Apple döntései mögött szintén felfedezhető az a félelem, és persze az igazodás, hogy a DEI programokat politikai támadásokra használhatják fel. Az eszmék, amelyek eredetileg a társadalmi egyenlőség előmozdítását célozták, mára polarizáló szimbólummá váltak.

De a DEI története engem azonban egy teljesen más, távoli élményre emlékeztet, amitől én nem tudok szabadulni.

Eszmék, amelyek karikatúrává váltak

Gyerekkoromban, a 80-as évek Magyarországán, mindenhol a „szocialista ember” eszményképe jelent meg. A tankönyvek, a politikai rendezvények, a vállalati brosúrák mind egy olyan embertípust írtak le, aki önzetlen, igazságos, művelt, és közösségi szellemben él. Az eszmék szintjén nem lehetett nem egyetérteni ezekkel az értékekkel – hiszen ki mondaná, hogy az igazságosság vagy a műveltség rossz?

Mégis, a valóságban ez az eszmény karikatúrává vált. A párthatározatokkal, kötelező irányelvekkel, merev bürokráciával és agyzsibbasztó rendezvényekkel, pol-beat gitározással, örsi gyűlésekkel próbálták „kinevelni” ezt az embertípust, amely azonban soha nem vált valósággá. Én nem tudom milyen lehetett ezek hangulata az 50-es, 60-as, 70-es években, de azt a saját bőrömön tapasztaltam, hogy 1980-tól felfelé ezeket a lózungokat az ember automatikusan ugorta át a szövegben és a rendezvényekre a csajok, a buli, a kaja, a táborozás miatt jártunk a pol-beat előadó alatt pedig már háttérben készülődő diszkópult felé tekergettük a nyakunkat.

Senki nem hitte komolyan, és a legtöbben inkább cinizmussal fogadták az erőltetett iránymutatásokat. Kísérteties, hogy ugyanez a mechanizmus figyelhető meg a DEI programok esetében is. 

Valami itt nagyon félrecsúszik és amikor ezen szoktam gondolkodni akkor nagyon hamar nagyon mély rétegekben kötök ki. És ott a jelek szerint nincs baj ezzel a voluntarista erőszakkal. 

A civilizációnk nem felismerésen (tanuláson), hanem kikényszerítésen (erőszakon) alapul.

Sigmund Freud Totem és tabu című könyve szerint a civilizáció legmélyebb szintjein az ösztönök elfojtására és a szabályok kikényszerítésére épül. Az első törvények, tabuk és tiltások nem belső motivációból születtek, hanem külső kényszer hatására. Ezek az elfojtások teremtették meg a civilizált ember és társadalom alapját.

Az indiai özvegyégetés (szatí)

Az indiai szatí gyakorlatában a férj halála után az özvegyet máglyára küldték, gyakran erőszakkal. A 19. században az angol gyarmati tisztviselők döbbenten szembesültek ezzel a gyakorlattal. Egy híres – bár talán apokrif – anekdota szerint, amikor egy indiai közösség vezetői azt mondták, hogy a szatí a kultúrájuk része, az angol tisztviselő így válaszolt:

„Rendben, tiszteletben tartom a kultúrájukat. De nekünk is van egy hagyományunk: a gyilkosokat felakasztjuk.”

És nagyjából ennek megfelelően is jártak el. Egész hamar véget ért a bölcs indigous kultúra évezredes hagyománya.

Nem volt tárgyalás, nem volt érzékenyítés – csak kemény tiltás és szankció.

A kannibalizmus eltűnése

Papua Új-Guineában és más premodern társadalmakban a kannibalizmus része volt a rituális és kulturális életnek. A gyarmati hatalmak azonban egyszerűen betiltották, és kemény büntetésekkel szorították vissza ezt a gyakorlatot. A kényszer működött, mert a tiltás olyan alapvető ösztönök ellen lépett fel, amelyeket a civilizáció szükségszerűen elfojt.

Ezt a két példát azért emeltem ki, hogy érzékeltessem milyen mélységekre gondolok, amikor az emberi civilizációról és kultúráról beszélek és Sigmund Freud pszicholanalitikus gondolatvilágáig megyek el. 

De nagyon úgy néz ki, hogy ez a direkt erőszak és tiltás (illetve annak testvérpárja a propaganda-szerű progresszió kikényszerítése) nem automatikusan működik a társadalmi berendezkedés minden szintjén. 

Ugyanezek a gyarmati hatalmak, amik maguk is nagyon szerettek egyfajta civilizátorkodó szerepben feltűnni, az erőszakot nemcsak tiltásra, hanem rendszerek fenntartására, az ő szempontjukból progresszióra, is alkalmazták. Érdekes módon főleg az angol gyarmatosításra volt jellemző, hogy jelentékeny infrastrukturális beruházásokat (pl. vasútépítés, úthálózat), oktatást, egészségügyi szolgáltatásokat, rendvédelmet vezettek be, és paradox módon ők kezdeményezték (kényszerítették ki) a rabszolgaság és rabszolgakereskedelem felszámolását olyan helyeken (is), ahol az pedig az indigous kultúra szerves része volt (a rabszolgatartás és rabszolgakereskedelem egyáltalán nem nyugati vívmány, igaz ipari fordulatra portugál, francia, spanyol, angol képességek és technológiai szinvonalon pörgött.)

Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy amikor a gyarmati rendszerek elnyomó gépezete megszűnt, a helyükbe lépő államok gyakran korrupt és diktatórikus rendszerekké váltak. Hiába próbálták ráerőltetni a demokrácia struktúráit ezekre az országokra, a belső társadalmi és kulturális alapok hiányoztak. A demokrácia kényszerrel nem működött. Ezt ma már a CIA is tudja, akik millió számra rendeltek kis amerikai zászlókat arra számítva, hogy Irakban meg Afganisztánban majd azokat lengetve fogják várni őket a tömegek. Nem ez történt....

Ahogy a szocialista embertípust sem sikerült tankönyvi fordulatokkal és pol-beatre terelt gyerekhadakkal kitenyészteni. És ahogy a jelek szerint a vállalati sokszínűség és befogadás sem fog ugyanilyen módon életre kelni. 

A történelmi példák megmutatják, hogy a civilizáció legmélyebb rétegein – a törvények, tabuk és ösztönök szintjén – a kényszer valóban működhet. De ahogy a társadalmi rendszerek, kultúrák és eszmék szintjére lépünk, a kényszer hatékonysága csökken.

A DEI programok, amelyek eszméi – sokszínűség, egyenlőség, befogadás – alapvetően jók, gyakran ugyanazzal a hibával szembesülnek, mint a demokrácia-export. Az értékek nem kényszeríthetők ki tréningekkel, kötelező szabályzatokkal vagy érzékenyítésekkel. Ha az emberek nem belső meggyőződésből fogadják el ezeket az eszméket, akkor a kényszer ellenállást, cinizmust és visszalépést eredményez.

A pszichológia világában ismerős a paradox utasítás fogalma, amely szerint a változást nem mindig lehet közvetlenül, egyértelműen kikényszeríteni. Paul Watzlawick híres példája szerint, ha egy pár, amely elhidegült egymástól, azt az utasítást kapja, hogy „menjenek el egy hétvégére, de ne érjenek egymáshoz,” gyakran pont az ellenkezője történik. A változás tehát nem a kényszerből fakad, hanem abból, hogy az emberek belső motivációik alapján reagálnak egy helyzetre.

Ez az, ami hiányzik a DEI programokból. Ahelyett, hogy organikusan építenék be az eszméket a vállalati kultúrába, merev, kötelező szabályokat hoznak, kvóták születnek és vállalati rendezvényekre kell járni, amelyek szinte garantáltan ellenállást váltanak ki.

A civilizáció alapjai mindig is a kényszerre épültek – és ez valószínűleg így is marad. Az „agytörzsi” szint, ahol az ösztönöket el kell fojtani, nem működik tiltások, büntetések és szankciók nélkül. De ahogy a civilizáció magasabb rétegeiről – eszmékről, normákról, társadalmi rendszerekről – beszélünk, a kényszer hatékonysága csökken.

A DEI programok, a demokrácia-export és a szocialista embertípus eszméi mind azt mutatják, hogy a változás ezen a szinten csak belső motivációból fakadhat. Az erőszakos, kikényszerítő megközelítések itt kudarcra vannak ítélve.

A tanulság egyszerű: vannak dolgok, amelyeket nem lehet kikényszeríteni. És minél szofisztikáltabb egy társadalmi vagy kulturális változás, annál inkább szükség van arra, hogy az emberek maguk találják meg benne a helyüket.