Anyu

A minap édesanyámmal álmodtam. Sokat álmodom vele mostanában, ahogy sokat álmodom azt, hogy gyerekkorom lakásában élünk Tatabányán, Óvárosban a Ságvári utcában. Most legutóbb álmomban jött haza munkából. Én már otthon voltam, jött fel, caplatott a lépcsőn, a negyedikre. 

Volt az ajtónkon egy retesz, amit talán félelemből, talán elővigyázatosságból, de mindig zártunk. Így csak belülről lehetett kinyitni az ajtót, hiába volt valakinek kulcsa. Ha valamivel 4 után hazaért, akkor mindig oda kellett rohanjunk az ajtóhoz, hogy beengedjük. 4-ig dolgozott. A bánya tervező irodájában műszaki rajzolóként. Geológus végzettséggel. 

Szerettem bejárni a munkahelyére. Olyan tiszta, rendezett hely volt, és nekem azok a hatalmas szögbe állított tervezőasztalok olyanok voltak, mintha valami űr filmben lennének. Ők tervezték a vágatokat, nagy pausz papírra vitték fel tustollal a fúrások helyét. Sokszor próbálta magyarázni sose értettem, annyira azért nem is érdekelt. A sablonjait, betüsablon, számsablon, mindenféle ívek és kanyarok sablonja és rengeteg vonalzó, azokat nagyon szerettem. 

Sokszor hozott haza munkát, főleg az első években. Másodállás, de az ilyen modern szó, ő fusi munkának hívta. Otthon nem volt tervezőasztalunk ezért ő levette a konyhaasztal lapját, a megmaradt keretre egy üveglapot tett és azt alulról megvilágította az olvasólámpával. Erre tette rá a pauszt és az asztal fölé görnyedve éjszakákat, egész hétvégéket rajzolt. Acélszerkezet...

Ezekből az éjszakákból lett nekünk szobabútorunk a nagyszobában, ami egyben az ő hálószobája is volt, és a mi szobánkban, a kisszobánkban meg ágy, szekrény, amikor a régi ágy beszakadt. 

Fél kilo kenyér, egy liter tej. Minden nap ezzel jött haza. Amikor nagyobbak lettünk akkor már nekünk kellett megvenni ugyanezt. A hugommal eldönthettük ki megy le a boltba, a másik akkor felmosta a konyhát és az előszobát. 

Kiszámoltam most, 1981 és 1986 között, amíre befejeztem az általános iskolát és megváltozott a napirendem, körülbelül olyan 900 alkalommal jöhetett így haza anyu. Fel a lépcsőn, a negyedikre, négy után egy kicsivel, lihegve az ajtó előtt télen nyakig öltözve, topogva a havat lerázva, várva hogy odaérjen valamelyikünk az ajtóhoz és kinyissa. 

Nincs semmi nagy dolog ebben a jelenetben. Mégis minden benne van. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy ez jön fel álmomban. Az ember, főleg gyerekfejjel akkor nem érzi. Nem tudod, hogy az a jó érzés, hogy anyu hazajött, az a természetes biztonság, hogy van otthonod, gondoskodnak rólad, családod van, az az öröm, mert minden nap valahogy öröm volt, amikor hazajött. A mi családunkban puszit adunk egymásnak. Érdekes a feleségem kínai családjában és általában Szingapúrban nem is érnek egymáshoz a családtagok. Nincs ölelés, nincs puszi. Hát nálunk volt. Még felnöttként is, kiskorunkban meg valósággal csüngtünk rajta. 

900 puszi. Igazából 1800, mert mindig kettesével járt. 

Az ember akkor nem érzi ennek a súlyát.A 738-ik napon nem tudod, hogy már csak százhatvan valahányszor fog anyád így hazajönni, hogy te zokniban csúszol az ajtóhoz kinyitni neki a reteszt. 

Nézem a lányomat. Ő most 12 éves. Már kiskamasz, kezdünk neki kínosak lenni. Már visszabeszél, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velünk foglalkozzon. De néha látom a szemén meg a megnyilvánulásain, hogy még a lázadása mögött is az a biztonságérzet van, amit mi teremtünk neki. 

Amit anyu teremtett nekünk, amikor jött haza a munkából fáradtan, szatyorral a kezében viccezve valamin, amint kinyitottuk az ajtót. 

Tavaly ment el....nagyon hiányzik.