Hegyesi Gábor

Mint az áramütés. Úgy ért ma Hegyesi Gábor halálának híre. A legtöbb halálhírről az embernek leginkább a saját kora és minden nappal könyörtelenül közelgő saját halála jut eszébe. Egy kor után legalábbis. És én már elértem azt a kort.  

Gábor halálhíre kapcsán felszisszentem. Nem is szisszentem, hanem szabályosan hátrahőköltem azzal a "hiiiiiiiiiii" hanggal, amikor valami váratlan hirtelen mindent megszakít. A feleségem a lakásban sertepertélt és ő is megállt. Kérdezi mi van? Mi történt?

Mit mondjak? Hogy lehet egy mondatba belesűríteni azt ami átfutot rajtam. 32 év úgy egyszerre.

Merthogy 1993-ban ismertem meg Gábort. Akkor kezdtem a Bárczin szociális munkát tanulni és ott ő volt a tanszékvezető. Volt nekem már tanszékvezetőm korábban a Virányi...talán Zoltán? nem tudom, a keresztnevében nem vagyok biztos, de abban igen, hogy ezredes volt és mi századunk körletétől egy emelettel feljebb volt az irodája. A Kossuth Lajos Katonai Főiskolán. Egyszer én voltam ügyeletben és elengedtem magam. Antant szíj lecsatolva, meleg volt, kigomboltam a gyakorlómat is. Éjjel volt. Miért ne akkor lépett volna be. Még a bakancsom is ki volt fűzve. Úgy vezényeltem vigyázt a néma folyosónak. 

Nem fenyített meg, de ez kevés volt ahhoz, megjegyezzem a keresztnevét.

Gábort pedig szinte csak a keresztnevén ismertük. A világ is más volt, de ő aztán nagyon. Tulajdonképpen az ország egyetlen végzett szociális munkása volt sokáig, mert valahogy Ausztráliába keveredett és Melbourneben a Deakin Egyetemen elvégezte az ottani szociális munka szakot akkor amikor Magyarországon ez a szakma még nem is volt engedélyezve. 

Jovális. Sokan, nem mindig jóindulattal így írták le őt. Volt ebben valami, ha a szó tudja azt jelenteni, hogy mindig jó kedélyű, barátságos, beszédes és egyáltalán nem erőszakos volt. Még amikor mérges volt is, vagy hallottam valakiről panaszkodni (ez elég ritka volt tényleg) akkor is volt benne valami szelídség. Ezt volt aki manírnak látta, lehetett így olvasni, de mivel én sosem láttam kilépni ebből a szerepből egy idő után nem tudtam ezt elválasztani tőle. Ha szerep volt, hát egy életen át játszotta.

Nekem ott tette le a garast, amikor együtt kellett működni. Más sokkal később. Évtizedekkel később. Amikor tanítottam az egyetemen, nem hallgató voltam. Hallgató koromban néhány órát ő tartott. Non-profit menedzsment. Hogy emlékszem...nem csak a tárgyra, de a konkrét előadására is. Emlékszem hol ültem aznap a teremben. És arról beszélt mikor lépnek be a non-profit szervezetek ott, ahol az állam és a piac is kudarcot vall. Véletlenül aztán 12 évig vezettem egy ilyen szervezetet. 

Szóval az együttműködés. A mai napig nehezen viselem, hogy az egyetemek (ami alatt nyugodtan érthetjük a bennük dolgozókat) milyen nehezen mozdulnak. Nem csak a magyarok. A világon mindenhol. A holland, a finn, és most hogy Ázsiában élek a szingapúri egyetemi oktató is egy nyugodt oázisban él, ahol nyáron a fű se nő, télen meg már minek. Hogy ha találkozót kérsz másfél hónap múlvára kapsz hogy ott elmondja miért nem ér rá a projektre. Ehhez képest Gábor, amikor egy ausztrál csereprogram pályázatát intéztem az egyetlen emberként azonnal ugrott. 

Jó lehet mondani, neki a lánya Melbournben élt, minden lehetőséget megragadott, de ugyanez volt Hilscher ügyben és bármiben, amiben én életemben valaha is megkerestem. Az ausztrál program kapcsán nem tudtam mit veszek a nyakamba. Hogy nemhogy egy team nem áll fel, de nekem kell egyedül lebonyolítanom a kiutazó magyar hallgatók kiválasztását, a kapcsolattartást a 4 másik résztvevő európai egyetemmel és a 4 ausztrállal, és minden ebből fakadó szakmai, pénzügyi és adminisztratív terhet. 

És Gábor ebbe úgy vetette bele magát mintha mindig is az ővé (is) lett volna ez a feladat. Együtt felvételiztettünk a program magyar diákokat, akiknek angolul kellett felvételizniük hiszen arra válogattük őket, hogy egy teljes félévet Ausztráliában töltenek. És ott ült Gábor velem minden egyes nap, akárhányszor kellett és kiválasztottuk a kiutazó 10 embert. 

Nekem ez nagyon sokat jelenetett, mert az én mércém itt méri az embereket, akikkel összehoz a sors. Amikor az ausztrál hallgatók voltak nálunk, szintén egy egész félévre, akkor Gábor meghívta őket és engem is a lakására. Vacsorát készített, rendelte, mert nem volt ideje, és egy nagy festmény alatt beszélgettük. Az édesapja, vagy a nagyapja volt a képen. Már nem emlékszem. De a tragikus történetére igen. Ennek a jovális, mindig mosolygó embernek is olyan története volt, mint sokunknak Kelet-Európában. Neve kell maradjon, arca. Emléke....nem szabad, hogy emberek mint ő nyom nélkül elmenjenek.