...és még annyit, hogy...

Tegnapi cikkében hosszan tárja fel a The Guardian miképpen fizetett le az Uber egyetemi kutatókat, annak érdekében, hogy aztán a számukra előnyös kutatási eredményeket az ő nevük alatt használják fel lobbizásra a különböző kormányoknál.  A cikk annak a szivárogtatásnak a részeként született, ami kapcsán a magyar sajtóban, de láttam a finn sajtóban is cikkeket az Uber lobbitevékenységéről.  A téma azért érdekelt, mert magam is hangos képviselője vagyok az akadémiai és az üzleti világ együttműködésének. Én nem értek egyett azzal az egyetemefelfogással, miszerint a kutatói szabadság azt jelenti, hogy a kutató azt csinál, amit akar, ugyanakkor azt valakinek (az esetek többségében az államnak) kutya kötelessége finanszírozni. Ez már megint az értelmiségi privilégiumok és a fehérgalléros bűnözésnek egy olyan formája, amiben emberek a markukat tartják olyan dologért, amire senkinek, de legalábbis a finanszírozónak semmi szüksége nincsen. Ilyen márpedig a világon nincsen, mondj nekem...

Megbízást kaptam egy mesterséges intelligenciával foglalkozó szingapúri startup-tól egy értékelő kutatás elvégzésére. Egy pszichológusokból és pszichológus hallgatókból álló munkacsoportot vezetek és már a munka legelején kidomborodott micsoda versenyelőnnyel indulnak a gazdag, fejlett országok ezen a területen is.  22 éve dolgozom a felsőoktatásban, sarkos véleményem van a területről, most ennek egy apró szeletét szeretném kiemelni.  Az egyetemi világban a legfontosabb mérőeszköz, amivel a dolgozók teljesítményét mérik az a publikációs lista, illetve a publikációk idézettsége. Ez önmagában is megér egy misét, mert az egyetemeket oktatási intézménynek tekintjük, és ezek szerint mást mérünk, mint ami a cégérre ki van téve, és habár sokat számítnak nálunk a hallgatói értékelések, visszajelzések ez az indikátor messze nem olyan súllyal kerül latba, mint a publikációs lista.  Ebben mintha egy U-alakú pályát írnánk le, de lehet, hogy csak az általam jobban ismert észak-európai...