...és még annyit, hogy...

Azt mondja Sam Altman, a ChatGPT-t fejlesztő és működtető OpenAI igazgatója, hogy pusztán az, hogy az emberek egy megválaszolt kérdés után beírják a ChatGPT-be, hogy  KÖSZÖNÖM , az nekik (mármint az üzemeltetőnek) több millió dollárjukba kerül. Én meg azon gondolkodtam el, hogy az mennyibe fog kerülni (nekik is és mindenki másnak), amikor az emberek már nem fogják azt írni (mondani), hogy köszönöm.  Mert túl sokba kerül. Foglalja a helyet. Kinek van erre agya, hogy még udvarias, előzékeny, kedves legyen? Minden szóval bizonyíthatóan öregszem, ráncosodik az arcom, elhasználom a tüdőm, tulajdonképpen megölöm magam minden egyes köszönömmel. És akkor a mosolyról még nem is beszéltünk ugye. Azok a szarkalábak nem a pókerarctól vannak.  Amúgy persze hogy értem mire gondol, ahogy az angol mondja, "honnan jön", amikor ezt mondja. Egyrészt nekik minden egyes begépelt üzenet erőforrást használ és 100 milliós nagyságrendben a sima "Thanks" üzenetek, amit a gép elolvas, válaszo...

A közelmúltban egymás után jelentették be nagyvállalatok – köztük a Facebook, a BlackRock, és az Apple –, hogy jelentősen leépítik vagy akár teljesen megszüntetik Sokszínűség, Egyenlőség és Befogadás (angolul DEI) programjaikat. A hír nemcsak üzleti, hanem politikai szempontból is rezonál: az Egyesült Államok polarizált közéletében a „woke kapitalizmus” elleni támadások és a várható republikánus politikai előretörés nyilvánvaló hatással vannak ezekre a döntésekre. A DEI programok, amelyek célja a munkahelyi sokszínűség és befogadás előmozdítása , évek óta részét képezik a nagyvállalatok társadalmi felelősségvállalási stratégiájának. Mégis, a kötelező tréningek, érzékenyítő workshopok és szabályozások egyre inkább céltáblájává váltak egy szélesebb kulturális és politikai ellenállásnak. De tényleg csak politikai döntésről van szó? Vagy a probléma gyökerei mélyebben húzódnak? A DEI programokat gyakran kritizálják mint a „progresszív elit” és a „woke ideológia” megnyilvánulását. Donald T...

  Foglalkoztat egy ideje engem az a kérdés, hogy mi a gyökere ennek a lekezelő pökhendiségnek, arroganciának és leszámolás hangulatnak. Azt látom, hogy hatalmas távolságok lettek emberek, csoportok között, kormányzati program az „elbánás”, lejáratás, margóra helyezés és lenne jelentkező a fizikai megsemmisítésre is. Egymással sem bánunk jobban, nincs olyan réteg, csoport, akire ne lenne valamilyen becsmérlő szavunk, amit azonnal rá is aggatunk az érintettekre, ha alkalmunk adódik rá. Kéjes örömmel alázzuk meg egymást. Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt. Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik...