...és még annyit, hogy...

A foci VB olyasmi az életemben, mint az angol királynő volt, vagy mint II. János Pál Pápa. Valami, ami végigkíséri az életemet, ami a legkülönbözőbb helyzetekben talál rám négyévente és ettől kap valami különös súlyt, jelentőséget, annak ellenére, hogy különösebben nem vagyok egy foci rajongó.  Nem követem a BL-t, nem szoktam meccsre járni, a VB és az EB meccsein kívül a TV-n se nézek meccset, beleértve a BL döntőket. Nem ismerem a játékosokat se, talán ha hármat fel tudnék sorolni és az aztán végkép távol áll tőlem, hogy pontokat, esélyeket számolgatok vagy haverokkal meccseket beszélek meg, ne adj isten közösen néznénk ilyeneket.  A VB-t és az EB-t azonban mindig megnézem. A játékot önmagát nagyon szeretem, különösen tetszik az az okos, taktikai foci, amit manapság játszanak. Azért sokkal jobb az európai futball (én nem vagyok hajlandó angolul sem soccer-nek hívni), mint az amerikai futball (am számomra rögbi akkor is, ha ezen a néven pár országban játszanak egy attól sok tekintetben

Egy lejtőn érzem magam. A viszonyulásom Magyarországhoz meredeken csúszik lefelé. Próbálok fűszálakba kapaszkodni. Hiányzik a magyar napsütés, a magyar táj. Gyerekfejjel mindig volt bennem egy élegedetlenség. Hogy semmi nem elég drámai, semmi nem elég kalandos Magyarországon. Hogy itt nincsen tenger, nincsenek magas, hőfödte hegyek, nem lovagolnak indiánok a prérin. Se medve, se farkas, nincsenek nagy anakondák vagy veszélyes mérgeskígyók, nem csattan fel a háztömbnyi bálna a csónak mellől és nem tekeredik hatalmas tornádó a pusztán. Minden olyan lankás, szelíd, ártalmatlan.  Ma pont ez hiányzik legjobban. Amikor Észtországban éltem mindent olyan szélsőségesen vadnak találtam. Nagyon kemény, metsző a tél, késként vág az arcodba a szél és azok a valószínűtlenük sötét, sűrű fenyőerdők éjjelente a telihold fényének kontrasztjában mint hatalmas szörnyek nyúlnak ki feléd. Hamar át lehet élni a Kalevala (észt verzió Kalev poeg) vad, sötét világát.  Szingapúrban fülledt nedvesen forró egzotik