...és még annyit, hogy...

Már két és fél éve tart az ukrajnai háború, de eddig én még nem vettem rá maga, hogy cenzorálatlan Telegram csatornákon harctéri videókat nézzek. A hírekben követem az eseményeket, olvasok, nézek elemzéseket, olykor katonaiakat is és a Youtube-on szoktam látni dokumentumfilmeket vagy rövid, gondosan megvágott felvételeket.  Most azonban, talán a Telegram vezetőjének letartóztatása kapcsán először kerestem rá ukrán csatornákra és hát nagyon mellbe vágott. Nyilván önmagában is traumatikus élmény akárcsak nézni véres felvételeket. Létezik ez a fajta másodlagos trauma. Egyszer én rákattintottam egy lefejezős videóra még az ISIS idejéből. Évek múlva és kísértettek a képek. Igaz én horror filmeket se szeretek nézni, mert belémégnek a képek.  A 90-es évek végén, pár évvel a jugoszláv polgárháború után hallottam vagy olvastam valahol, hogy Boszniában videókölcsönzőkben évekig lehetett a pult alól olyan kazettákat/CD-ket kölcsönözni, amin foglyokat kínoznak, embereket feszítenek keresztre. És a

Ilyen és ehhez hasonló képek tömege járja be az internetet, ahogy katonakorú férfiak próbálnak menekülni Oroszországból. Teljesen érthető módon. Nagyon sokan vannak, akik számára csak akkor kopog be a valóság az ablakon, amikor értük is eljönnek. Addig minden egy médiaesemény csupán, egy görgetés a közösségi média oldalakon vagy gombnyomás a TV távirányítóján. Ezek a Spin Diktárorok (tetszik ez a kifejezés nekem, eddig ez a legtalálóbb leírás róluk szerintem) mindent megtesznek azért, hogy a lakosság az utolsó pillanatig szinte semmit se érezzen az önkényből, sőt a biztonságnak egy olyan illuzióját próbálják megteremteni, amivel a választók szinte húzzák magukra a diktátorokat.  Az orosz férfiak számára ezzel lett vége a spin diktatúra korszaknak. Ha a határokat is lezárják, akkor az egész átmegy a szovjet időkből jól ismert mezei diktatúrába. Eddig is az volt, a spin előtag csak arra a trükkre utal, amivel ezt leplezni lehetett és aminek a segítségével még a demokrácia látszatát élet

Nagyon aggasztó jeleket látok Észtországban. Az országban élő észtek (kb. a lakosság 70%-a) és oroszok (26%) között a majd 30 évvel ezelőtt kívívott függetlenség óta vannak feszültségek és az ukrajnai események ezeket sajnos újra felszínre hozták.  Nem élek már Észtországban, információim az ottani kollégáimtól barátaimtól vannak, illetve még mindig olvasom a helyi újságokat, híreket, nyomon követem az országban zajló eseményeket. A fő munkahelyem is Észtországban van, ott (is) vezetek bankszámlát, észt bejegyzésű cégem van és ott van nyugdíj és egészségbiztosításom. Ezer szállal kötődöm még az országhoz.  Látom a Facebookon a minap, hogy az egyik észt kollégám megoszt egy lettországi hírt , ami szerint egy orosz ajkú lett Bolt taxi sofőr az orosz himnuszt hallgatta a kocsiban és az utasa megkérte, hogy kapcsolja le a rádiót. A dologból vita kerekedett, aminek az lett a vége, hogy a Bolt sofőr a hajánál fogva rángatta ki a nőt kocsiból. Erre a hírre reagálva írja le saját bejegyzésébe

( Forrás ) Egy ideje leálltam azzal, hogy napi 24 órában be van kapcsolva a CNN és megállás nélkül olvasom a híreket, történeteket és elemzéseket Ukrajna lerohanásáról. Nagyon megvisel, eluralkodott rajtam egy alaphangulat, hogy nem érdemes dolgozni, szabályosan lelkiismeretfurdalásom lesz és egy abszurd érzés vesz erőt rajtam, hogy tényleg én most itt órát tartok, mintha mi sem történt volna?  A másik érzés a tehetetlenség érzése. Hogy hiába vannak bekapcsolva a hírek, nem tudok mit tenni. Ezt aztán hamar elhesegettem, az egyetemen elkezdtük szervezni ukrán hallgatók befogadását. De a legcsodálatosabb dolog ami történt a közvetlen környezetemben, hogy a családom anyai ágából néhányan befogadtak összesen 50-70 embert Ukrajnából és a család összefogott és mindenki elkezdte hordani, küldeni az ételt, a ruhákat a játékokat vagy pénzt utalt.  Engem nagyon szíven ütött ez a dolog mert először élek meg ilyet. A mi családunk olyan mint a többi. Van közöttünk ilyen is olyan is. Összefogás, szé