...és még annyit, hogy...

Nagy érdeklődéssel szoktam nézni a Partizán Youtube csatorna Olvasókör sorozatát. Két általam nem ismert fiatalember Sipos Balázs és Lengyel Imre Zsolt beszélgetnek Gulyás Marci jelenlétében (ok, néha ő is hozzászól). Hogy nem ismerem ezeket az embereket, az jól mutatja a tájékozatlanságomat, de éppen erről szól ez a bejegyzés, hogy kell-e nekem tájékozottnak lennem?  Az az igazság, hogy lenyűgözve nézem a videókat. Nem tudom hány lehet, innen üzenem a Partizánnak, hogy nekem nagyon nehéz volt a Youtube-oldalon specifikusan rákeresni, ezért azt nézem, ami felugrik. Hálistennek a Youtube algoritmusa ma már olyan, hogy megnézek egy videót és aggresszívan dobálja a hasonlókat a témában.  A lenyűgözöttségben azonban van egy szörnyülködés is. Egyszerre nagyon izgalmasak és érdekesek a beszélgetések, amikor értem, és frusztrálóan idegesítőek, amikor elveszítem a fonalat. És ez elég hamar bekövetkezik.  A koncepció valami olyasmi, hogy előre kiválasztanak pár írást, olyan írások...

Szerintem az is számít, hogy az ember milyen könyvet olvasott előtte. Mert ezek úgy összeérnek. Összekötődnek. Kurt Vonnegut Virágvasárnapját olvastam, amikor György Péter Apám helyett című könyvét megvettem.  Nem ismertem a szerzőt, szinte találomra választottam ki a boltban. Most, hogy kiolvastam a könyvét már inkább ismerős, de nem annyira ő, hanem a gondolatai. Magamra ismerek néhány apró vonatkozásban. A részletek szeretetében. A pillanat megragadásában, amikor az apró jelenetekben akarom a történelmet akár megragadni. Mindig egy áthidalhatatlan szakadékot éreztem a nagy szavak, eszmék és a hétköznapi élmények között. György Péter könyvében valahol az elején leír egy jelenetet a családjáról, amikor nagyapja feleségével sétál a Duna-parton. A hidak meg a vízbe vannak robbantva. Tavasszal, amikor az első napsugarak megérkeznek én is szeretek kijárni a Duna-partra. Fenn a Citadellán nagy képeken ki van nyomtatva pár korabeli pillanat, az egyik ilyen Dunába dőlt hidat ábrázol...

 36 évet kellett várnom a találkozásra Kunderával. Olyan 25 évig azt hiszem nem is tudtam róla, utána már inkább rajtam múlott a halogatás. Mindig sajátos ellenállást érzek a híres és népszerű írókkal szemben, pedig végül mégiscsak leginkább őket olvasom. Gyerekkoromban úgy fedeztem fel egy könyvet, hogy megvolt otthon a polcon. Anyámnak nagyon sok könyve volt. A TV a faltól falig tartó szekrénysorra volt feltéve, amit jobbról is balról is hosszú sorokban könyvek vettek körül. Amikor a TV-ben unalmas részek voltak előszeretettel olvasgattam a címeket kicsit oldalra billentett fejjel. Így maradtak meg olyan címek, hogy: angela davis beszél, gecse gusztáv: van-e túlvilág?, orvos a családban, uracsok arszlánnők (ez utóbbit sose tudtam rendesen kiolvasni), csikóéveink, jó széllel francia partra, nagy indiánkönyv, michelangelo. Többségük örökre olvasatlan címként kolompol a fejemben mint egy szemrehányás. Így voltam Kundera könyveivel is. Habár mikor már saját háztartásom lett gondosan ...