...és még annyit, hogy...

A cím nagyon "szakmailatlan", előre elnézést kérek érte azoktól, akik kicsit jobban otthon vannak a témában, de ez tudtam kitalálni arra a nagyszerű ötletre, amit most Tallinnban igyekeznek bevezetni a depresszió és más mentális problémák megelőzésére, idejekorán való kezelésére.  A kezdeményezés lényege, hogy az emberekkel gyakran találkozó foglalkozások művelőit, fodrászokat, kozmetikusokat, könyvtárosokat, gyógyszertári dolgozókat kiképeznek arra, miképpen ismerjék fel mentális zavarok figyelmeztető tüneteit és a professzionális ellátórendszer egyfajta első lépcsőjévé, jelzőrendszerévé váljanak.  Az ötlet nem új, nem is ismeretlen, én két formában találkoztam vele amikor ezen a területen dolgoztam. A fejlődő világ országaiban esély nincs arra, hogy mondjuk a fejlett amerikai nagyvárosok vagy Nyugat-Európa mentális egészséggel foglalkozó rendszerét építsék ki. A nyugati országokban is folyamatosak a kapacitás problémák, de beszélhetünk egy kialakult ellátórendszerről. Indiá...

Most már hónapok teltek el, hogy nem vagyok a Facebookon. Az egyik hatása, hogy nincs prompt elérés. Mármint nem lehet rámírni és persze én se tudok senkire csak úgy ráírni. Volt, aki megsértődött, volt, aki a LinkedInen akarta ugyanazt újraépíteni (nem posztolok és félévente egyszer ha válaszolok üzenetekre a Linkedinen. Szerintem azt is törölni fogom, a véleményem róla korábban megírtam . Van azonban, aki talán megértette mit szeretnék. Így tett egy horvát ismerősöm is Zágrábból, akivel ha jól számolom olyan 17-18 éve ismerjük egymást. Most írt egy hosszú e-mailt, arról, hogy hogy van, mik történnek vele.  Nagyon örültem neki, és jó volt olvasni a sorait. Azon gondolkodtam, hogy ennél már csak az lenne jobb ha kézzel írt levelet írt volna, ami Zágráb bélyeggel megérkezik postán, idegen illata van és én a lámpa alatt, hisz úgyis vettem az IKEA-ban egy meleg színű asztali lámpát, megírnám neki a választ. Időt, papírt, tintát szánva rá, még a postára is elballagva érte. Felugró thum...

Sokáig nem akartam erről írni. Nem illik a képbe. Mindig erős, energiával és ötletekkel teli nagyon sokat dolgozó embernek tartottam magam.  Két éve, a COVID megjelenésének tavaszán kezdődött. Rám a COVID látszólag nem volt nagy hatással. Észtországban éltünk akkor, a munkám java része az ottani fejlett digitális társadalomnak köszönhetően már jóval a COVID előtt jobbára otthonról zajlott. Amikor teljesen online lett, és az óráimat is online kellett megtartani otthonról az nem volt sem ismeretlen sem bonyolult számomra. Korábban másfél évet dolgoztam egy finn egyetemmel távoktatásban, rengeteg tapasztalatom volt ezzel.  A munkahelyem se szűnt meg, a fizetésem se csökkent. Én nem éreztem semmilyen stresszt vagy különösebben nagy terhelést.  Egy nap mégis az történt, hogy készültem egy Zoom találkozóra és ahogy leültem felszerelni a laptopra a kamerát meg csatlakoztatni a fejhallgatót azt éreztem hirtelen, hogy én képtelen vagyok ezt csinálni. A szívem hevesen verni kezdett...