...és még annyit, hogy...

Hat éves voltam. Lapátfülű. Ez azt jelenti, hogy füleim derékszögben elálltak a fejemtől. Ma az ilyesmi fel sem tűnik, ha látom, de akkoriban én ezt katasztrófának éltem meg és 18 éves koromban meg is műtettem. A katasztrófa érzésre hat évesen rásegített az is, hogy kedvelt célpontja voltam az iskolában a „nagyfiúknak”, ami a 9-10 éveseket jelentette. Magas, fehér bőrű, jól öltözött újvárosi fiúk voltak ezek. Focizni jártak, menők voltak és jó illatuk volt. De én utáltam őket. Ez nem jó szó, mert ebben van valami agresszív támadás.    Én igazából rettegtem tőlük. El akartam tűnni, fel akartam szívódni és könyörögtem anyámnak, hogy engem vegyen ki az iskolából. Elkaptak a folyosón, de még ennél is megalázóbb volt, amikor egyszerűen utánam jöttek az osztályterembe és a többiek szeme láttára vezettek ki. Az ajtó előtt aztán körbeállva huhogtak, taszigáltak, lapátfülűnek, nyuszinak vagy éppen egérnek szólítottak. Egy cigánygyerek volt az egyetlen társam.    Társnak nem mondanám, már megint

 Hrabali alakjaink márpedig nekünk is vannak! Azt vettem észre, hogy a környékünkön lévő CBA főnöke időnként átvágtat a bolttal szemben lévő kockásterítős vendéglőbe és szolíd szintetizátorkísérettel elénekel egy dalt. Aztán vissza a boltba, kitölt talán néhány megrendelési szelvényt, igazgat kicsit a polcon lévő árukon majd visszarobog egy újabb búskomor nótához. A boltjának sajátos üzletpolitikája van. Az a szabály, hogy ami volt tegnap, az nehogy legyen másnap is. Védeni kell ezt a függőségre hajlamos magyar lakosságot. Nem ám a kaukázusi kefír örökké! Egyik nap van, aztán tessék málnaszörpöt venni. Azt a függő mindenit! És mikor csalódottan távozom egy dobozos tejjel kikanyarodva a boltból még hallom a főnököt a szomszédból: "- szóló!" ...az OTP-ben is új üzletpolitikát vezettek be, egyelőre biztos csak kísérleti jeleggel mifelénk, de a kirobbanó sikert látva biztos hamarosan országos lesz. Mit országos, már látom, ahogy a nemzetközi bankszakmában "Hungarian lalala b

 Néha az élet a legjobb regényíró. Egy fiatal izraeli katona írja ezt a blogot , ami egy régebbi napló bemásolásával kezdődött, és a katona románcáról szól egy német lánnyal. A linkben szereplő posztból két apró részlet (az én suta fordításomban): „Angel pár e-mailt küldött nekem az utóbbi pár napban. Én SMS-eket küldtem neki, most hogy a telefonja végre ismét be van kapcsolva. (Az anyja folyton mérges a lánya magas mobilszámlája miatt. Angel imád a barátaival telefonon beszélgetni...)" De olvashatunk az izraeli hadseregben szerzett élményeiről is: „Én, Tami, Tzahi és Matan tegnap óta a második őrtoronyban vagyunk. Ez az a torony, amiből a Hebron és Halhoul közötti hidat felügyeljük. Szögesdrót akadályozza az autók és gyalogosok átkelését egyaránt. Senki sem jöhet át, csak gyerekek. De a tény, hogy senki sem jöhet át még nem jelenti azt, hogy senki nem próbálja meg. (...) Miközben én voltam szolgálatban egy nő próbált átkelni a hídon. Rajtam volt a sor, hogy visszaford

 Olyan nincs, hogy lusta ember. Ez is egyike azoknak a jelenségeknek, amiket ellátunk szavakkal, de mögötte nincs semmi, vagy nagyon nem az van, amire használjuk. A lusta ember...egy kreatúra, és persze mint minden kreatúrának ennek is funkciója van. Ebben az értelemben persze létezik. A lusta ember társas kategória. Hogy értelme legyen, ahhoz minimum két ember kell. Az akire mondják, és az aki mondja. Még ha magunkról mondjuk is, hogy lusták vagyunk inkább belsővé teszünk egy kívülről jött véleményt, mintsem eredendően ezt gondolnánk magunkról. Szóval ez egy olyan társas dolog. Akkor keletkezik, amikor én akarok valamit a másiktól. Ő meg nem csinálja meg. Na akkor én mondhatom, hogy ő lusta. Tehát ketten vagyunk. Mert ha csak egyedül van...tudja, hogy meg kéne csinálnia esetleg, hogy jobb lenne megcsinálni, de nem akarja, hát nem csinálja. Mert ha akarná, csinálná! Valójában azok akiket lustának hívunk inkább ellenállók. Csendes forradalmárok. Egyszerűen nem csinálják azt, amit m

 A Bilbliában vagy más hasonló írásokban, beszédekben rendre olyan szófordulatokat lehet találni, hogy:

 Hétfőn vendégek érkeztek hozzánk Szingapúrból. Zannnie barátai. Shu Ting és Mui Eng. Nagy izgatottságban voltam és előző éjjel velük álmodtam. Álmomban egy nagy házban éltünk. Hatalmas házban, ami inkább egy kastély volt. A második emelet volt a miénk. Olyan sok szobája, terme volt a háznak, hogy éttermek, szállodák, hosszú folyosók voltak benne. Beletelt egy időbe, amíg a vendégeket a mi szobáinkhoz kísértük. Álmomban szégyenlősek és mosolygósak voltak. Ahogy a valóságban is, bár sosem találkoztam velük azelőtt. Mui Eng kék napszemüveget hordott az álomban, ami hirtelen egyik pillanatról a másikra TV képernyővé vált és egy adás indult rajta. Épp egy beszélgetés közepén voltunk, amit megszakított ez a hirtelen showműsor. Csak pár másodperc volt, aztán folytattuk a beszélgetést mintha mi sem történt volna. Másnap, amikor tényleg megérkeztek (nem a nagy kastélyba, hanem hozzánk), meséltem nekik erről az álomról. Csak egy vicces sztori volt...mosolyogtak. Aztán elmentünk Szentendrére

 36 évet kellett várnom a találkozásra Kunderával. Olyan 25 évig azt hiszem nem is tudtam róla, utána már inkább rajtam múlott a halogatás. Mindig sajátos ellenállást érzek a híres és népszerű írókkal szemben, pedig végül mégiscsak leginkább őket olvasom. Gyerekkoromban úgy fedeztem fel egy könyvet, hogy megvolt otthon a polcon. Anyámnak nagyon sok könyve volt. A TV a faltól falig tartó szekrénysorra volt feltéve, amit jobbról is balról is hosszú sorokban könyvek vettek körül. Amikor a TV-ben unalmas részek voltak előszeretettel olvasgattam a címeket kicsit oldalra billentett fejjel. Így maradtak meg olyan címek, hogy: angela davis beszél, gecse gusztáv: van-e túlvilág?, orvos a családban, uracsok arszlánnők (ez utóbbit sose tudtam rendesen kiolvasni), csikóéveink, jó széllel francia partra, nagy indiánkönyv, michelangelo. Többségük örökre olvasatlan címként kolompol a fejemben mint egy szemrehányás. Így voltam Kundera könyveivel is. Habár mikor már saját háztartásom lett gondosan kerü