...és még annyit, hogy...

Egy korábbi bejegyzésben ígéretet tettem arra, hogy leírom, miért gondolom azt, hogy Magyarország öles léptekkel halad egy olyan világ felé, amit Örményországban felnagyítva, a maga brutalitásában látok. Az ország gyakorlatilag 20 éve, a Szovjetúnióból való kiválás óta, vergődik egy olyan társadalmi és ennek mentén gazdasági mocsárban, amibe mi éppen bemászni/visszamászni készülünk. Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem az örmény kultúrát, az egész országot. Nagyszerű embereket ismertem meg ott, és vannak területek, ahol a mi viszonyainkhoz képest jóval progresszívabban képesek gondolkodni. Ilyen például a fogyatékos emberek helyzete. Amiről itt írni szeretnék az az a számomra meglehetősen ismerős regresszív állapot, amit gyerekkorom Magyarországáról, a 80-as évek elejéről ismerek. Abból a korból, amikor még nem látszott, hogy ez a rendszer hamarosan össze fog dőlni, de már nyoma sem volt valamiféle harcos ellenállásnak, a rendszer konszolidálódott, a lakosság pedig megadta magát. A

  Kb. egy évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot kommunikációs szakemberekkel, általam ismert olyan arcokkal, akik szoktak szavakba önteni gondolatokat, üzeneteket. Beszélgetni akartam velük a következőkről. Egy a PR Herald hasábjain kb. 15 éve megjelent cikk adta az alapötletet, a gondolatot, ami azóta motoszkál bennem, és amibe úton útfélen beleütközöm. A cikkben nagyjából a következő mondat szerepelt (az istennek nem találom az újságot, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, mégis idézőjelbe teszem, mert nem én találtam ki): „A magyar közigazgatás az ’50-es évek névtelen feljelentő leveleinek stílusában kommunikál az állampolgárokkal” A jelenlegi kurzus keretei között ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez a hivatalos irány. Nekem azért mégis van gondom vele, és mélyre nyúló alapvető gondom. Egy hosszabb írásban már próbáltam azt körüljárni, hogy mi a mi viszonyunk, kik is vagyunk mi itt egymásnak ebben az országban ( Alázatos szolgája ). Az az írás történelmi és társadalmi léptékben raga

  Ritkán olvasok híreket németül. A magyar közélettel foglalkozókat még ritkábban. Így csak most tűnt fel, hogy németül a FIDESZ hivatalos nevéhez a Bürgerbund kitételt használják a "polgári szövetség" fordításaként. Magyarul már fel sem tű nik, mert minden fogalmunkat többszörösen megerőszakoltuk, kitekertük, akár az eredeti jelentés ellentétére is használjuk. De mert ritkán használom, a német nyelvnek számomra - mondjuk az angolhoz képest - egy archaikus mélysége van. Talán mert a hangzása is mély, ez mégis Wagner és a Rammstein nyelve, de engem sok német szó elkap, magával ránt. Ilyen a Bürger főnév is, ami polgárt, várlakót, városlakót jelent. Az angol citizen az a Bürgerhez képest egy modern kifejezés. Egy kitöltendő adatlap jut eszembe róla, útlevelek, repterek. De ha valaki azt mondja nekem, hogy Bürger, akkor egy komoly tekintetű, nagy kezű embert látok magam előtt. Amint esti gyertyafénynél nehéz bőrkötésű számlakönyvbe lúdtollal jegyzeteli az aznapi bevételt, ami fé

  Foglalkoztat egy ideje engem az a kérdés, hogy mi a gyökere ennek a lekezelő pökhendiségnek, arroganciának és leszámolás hangulatnak. Azt látom, hogy hatalmas távolságok lettek emberek, csoportok között, kormányzati program az „elbánás”, lejáratás, margóra helyezés és lenne jelentkező a fizikai megsemmisítésre is. Egymással sem bánunk jobban, nincs olyan réteg, csoport, akire ne lenne valamilyen becsmérlő szavunk, amit azonnal rá is aggatunk az érintettekre, ha alkalmunk adódik rá. Kéjes örömmel alázzuk meg egymást. Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt. Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik köz

Móra Ferenccel és Fábri Zoltánnal töltöttem a hétvégém legnagyobb részét. Tegnap hajnalban kétszer egymás után is megnéztem Fábri Zoltán 1956-os Hannibál Tanár Úr című filmjét és ma pár óra alatt elolvastam a film alapjául szolgáló Móra Ferenc kisregényt.   Mondhatnám, hogy időutazás volt a múltba, de – főleg a film nézése közben – nagyon is a jelenben éreztem magam. A kisregény-film páros tartalmi különbségei és a két alkotás története önmagában elmond mindent, amit ezzel a bejegyzéssel mondani akarok. Móra életében a Hannibál feltámadása soha nem jelenhetett meg, azt 1955-ben erősen cenzúrázva adták ki Szegeden. Én egy olyan példányra akadtam a neten, amin be vannak jelölve az eredeti Móra kéziratból az 50-es években kihúzott sorok. http://mek.niif.hu/05300/05355/05355.pdf A filmhez képest a könyvben sokkal hangsúlyosabb az orosz hadifogságig visszanyúló szál, úgy általában az orosz vonal. És miközben a mű egyértelműen a Horthy-rendszer ostobaságának kritikája az első világháb

Szerintem az is számít, hogy az ember milyen könyvet olvasott előtte. Mert ezek úgy összeérnek. Összekötődnek. Kurt Vonnegut Virágvasárnapját olvastam, amikor György Péter Apám helyett című könyvét megvettem.  Nem ismertem a szerzőt, szinte találomra választottam ki a boltban. Most, hogy kiolvastam a könyvét már inkább ismerős, de nem annyira ő, hanem a gondolatai. Magamra ismerek néhány apró vonatkozásban. A részletek szeretetében. A pillanat megragadásában, amikor az apró jelenetekben akarom a történelmet akár megragadni. Mindig egy áthidalhatatlan szakadékot éreztem a nagy szavak, eszmék és a hétköznapi élmények között. György Péter könyvében valahol az elején leír egy jelenetet a családjáról, amikor nagyapja feleségével sétál a Duna-parton. A hidak meg a vízbe vannak robbantva. Tavasszal, amikor az első napsugarak megérkeznek én is szeretek kijárni a Duna-partra. Fenn a Citadellán nagy képeken ki van nyomtatva pár korabeli pillanat, az egyik ilyen Dunába dőlt hidat ábrázol. Van ben