...és még annyit, hogy...

  A szociális érzékenységét hajléktalanügyben korábban már megmutató józsefvárosi önkormányzat most a drogproblémák kezelése terén vezet be bennünket a jövő Magyarországába. Igazából nem azzal, hogy felmondta a Kék Pont Alapítvánnyal kötött szerződését az alapítvány Tűcsereprogramjának kedvezményes helységbérletéről. Ehhez mint szerződő partnernek joga van. Én most nem is elsősorban a téma szakmai oldalával akarok foglalkozni. Mert sajnos olyan nincs neki. Nyilván van, valahol máshol. egy másik dimenzióban. Egy olyan dimenzióban, ami sajnos nem tud felérni azokhoz a magasságokhoz, ahogyan mi közös ügyeinket rendezzük Magyarországon. Ami  ordít erről a történetről az a mérhetetlen ostobaság, ahogyan itt intézésre, elintézésre kerülnek dolgok. A  Kék Pont Alapítvány honlapján  közzétette a kerületi képviselő testületi ülésen elhangzottak egy kivonatos változatát. Egy sajátos dinamika bontakozik ki az ott olvasható anyagokból. A polgármester írásos előterjesztése (a kés...

  "amikor megtudták, nem nyertek, bejött a boltba egy húszas évei végén járó férfi, és közölte, ő igen." - ( forrás ) Egy gyerekkori film élményem jutott eszembe erről a jelenetről, amikor a nyertes pályázó megjelenik a kisemmizett trafikos boltjában. Olyan 13-14 éves koromban az iskolatévé délutáni adásában láttam egy cse h filmet. Azóta is keresem, ha valaki ráismer a leírásból a filmre, írja meg legyen szíves nekem a címét kommentárban. (köszönöm) Szóval a film azt hiszem Prágában játszódott a német protektorátus idején. Egy sikertelen ámde igen ambiciózus fiatalemberről szólt, aki úgy érezte, hogy megfogta az isten lábát, amikor a hatóságok neki utalták ki egy idős zsidó hölgy belvárosi méteráru boltját az árjásítás jegyében. Magabiztosan, tervekkel tele ment átvenni a boltját, ám azzal szembesült, hogy az idős, szinte teljesen süket néni semmit sem tudott az egész árjásításról és értetlenkedve kérdezte mit keres a fiatalember a boltjában. Volt ott egy ismerőse a néninek ...

Egy korábbi bejegyzésben ígéretet tettem arra, hogy leírom, miért gondolom azt, hogy Magyarország öles léptekkel halad egy olyan világ felé, amit Örményországban felnagyítva, a maga brutalitásában látok. Az ország gyakorlatilag 20 éve, a Szovjetúnióból való kiválás óta, vergődik egy olyan társadalmi és ennek mentén gazdasági mocsárban, amibe mi éppen bemászni/visszamászni készülünk. Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem az örmény kultúrát, az egész országot. Nagyszerű embereket ismertem meg ott, és vannak területek, ahol a mi viszonyainkhoz képest jóval progresszívabban képesek gondolkodni. Ilyen például a fogyatékos emberek helyzete. Amiről itt írni szeretnék az az a számomra meglehetősen ismerős regresszív állapot, amit gyerekkorom Magyarországáról, a 80-as évek elejéről ismerek. Abból a korból, amikor még nem látszott, hogy ez a rendszer hamarosan össze fog dőlni, de már nyoma sem volt valamiféle harcos ellenállásnak, a rendszer konszolidálódott, a lakosság pedig megadta magát. A...

  Kb. egy évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot kommunikációs szakemberekkel, általam ismert olyan arcokkal, akik szoktak szavakba önteni gondolatokat, üzeneteket. Beszélgetni akartam velük a következőkről. Egy a PR Herald hasábjain kb. 15 éve megjelent cikk adta az alapötletet, a gondolatot, ami azóta motoszkál bennem, és amibe úton útfélen beleütközöm. A cikkben nagyjából a következő mondat szerepelt (az istennek nem találom az újságot, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, mégis idézőjelbe teszem, mert nem én találtam ki): „A magyar közigazgatás az ’50-es évek névtelen feljelentő leveleinek stílusában kommunikál az állampolgárokkal” A jelenlegi kurzus keretei között ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez a hivatalos irány. Nekem azért mégis van gondom vele, és mélyre nyúló alapvető gondom. Egy hosszabb írásban már próbáltam azt körüljárni, hogy mi a mi viszonyunk, kik is vagyunk mi itt egymásnak ebben az országban ( Alázatos szolgája ). Az az írás történelmi és társadalmi léptékben ...

  Ritkán olvasok híreket németül. A magyar közélettel foglalkozókat még ritkábban. Így csak most tűnt fel, hogy németül a FIDESZ hivatalos nevéhez a Bürgerbund kitételt használják a "polgári szövetség" fordításaként. Magyarul már fel sem tű nik, mert minden fogalmunkat többszörösen megerőszakoltuk, kitekertük, akár az eredeti jelentés ellentétére is használjuk. De mert ritkán használom, a német nyelvnek számomra - mondjuk az angolhoz képest - egy archaikus mélysége van. Talán mert a hangzása is mély, ez mégis Wagner és a Rammstein nyelve, de engem sok német szó elkap, magával ránt. Ilyen a Bürger főnév is, ami polgárt, várlakót, városlakót jelent. Az angol citizen az a Bürgerhez képest egy modern kifejezés. Egy kitöltendő adatlap jut eszembe róla, útlevelek, repterek. De ha valaki azt mondja nekem, hogy Bürger, akkor egy komoly tekintetű, nagy kezű embert látok magam előtt. Amint esti gyertyafénynél nehéz bőrkötésű számlakönyvbe lúdtollal jegyzeteli az aznapi bevételt, ami fé...

  Foglalkoztat egy ideje engem az a kérdés, hogy mi a gyökere ennek a lekezelő pökhendiségnek, arroganciának és leszámolás hangulatnak. Azt látom, hogy hatalmas távolságok lettek emberek, csoportok között, kormányzati program az „elbánás”, lejáratás, margóra helyezés és lenne jelentkező a fizikai megsemmisítésre is. Egymással sem bánunk jobban, nincs olyan réteg, csoport, akire ne lenne valamilyen becsmérlő szavunk, amit azonnal rá is aggatunk az érintettekre, ha alkalmunk adódik rá. Kéjes örömmel alázzuk meg egymást. Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt. Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik...

Móra Ferenccel és Fábri Zoltánnal töltöttem a hétvégém legnagyobb részét. Tegnap hajnalban kétszer egymás után is megnéztem Fábri Zoltán 1956-os Hannibál Tanár Úr című filmjét és ma pár óra alatt elolvastam a film alapjául szolgáló Móra Ferenc kisregényt.   Mondhatnám, hogy időutazás volt a múltba, de – főleg a film nézése közben – nagyon is a jelenben éreztem magam. A kisregény-film páros tartalmi különbségei és a két alkotás története önmagában elmond mindent, amit ezzel a bejegyzéssel mondani akarok. Móra életében a Hannibál feltámadása soha nem jelenhetett meg, azt 1955-ben erősen cenzúrázva adták ki Szegeden. Én egy olyan példányra akadtam a neten, amin be vannak jelölve az eredeti Móra kéziratból az 50-es években kihúzott sorok. http://mek.niif.hu/05300/05355/05355.pdf A filmhez képest a könyvben sokkal hangsúlyosabb az orosz hadifogságig visszanyúló szál, úgy általában az orosz vonal. És miközben a mű egyértelműen a Horthy-rendszer ostobaságának kritikája az első...