...és még annyit, hogy...

Egy három részből álló bejegyzés sorozat második része ez az írás. Az első részben személyes viszonyulásomat próbáltam tisztázni és azzal a gondolattal zártam le az írást, hogy Észtországot azon kevés posztkommunista országok egyikének tartom, amelyiknek hányatott múltja ellenére – nekem úgy tűnik – jövője is van. Nem fanyalogni akarok, a receptet keresem. Azt gondolom, hogy nem reménytelen a kelet-európai lét, és azért érdekel Észtország példája olyan nagyon, mert részleteiben kíváncsi vagyok arra, hogy miképpen lehetséges a hányatott múlt, a rossz gazdasági és társadalmi kiindulóhelyzet ellenére is egy ígéretes jövőt építeni. Ez a bejegyzés elsősorban objektív információkra épül. Sokak számára talán száraz, unalmas lesz, viszont ebben a bejegyzésben tények szerepelnek. Pár adatnál, ahol több forrás is rendelkezésre állt, néha enyhe eltéréseket véltem felfedezni, de a trendeket ezek egyrészt nem befolyásolták, másrészt igyekeztem a „hivatalos” EU statisztikákat használni, ami a legtö

Tavaly szeptemberben érkeztem Észtországba, hogy egy évet töltsek el a Tallinni Egyetemen vendégoktatóként. Számomra múlt héten ért véget az oktatás, a nyári egyetem két kurzusával, most augusztus közepéig szabadságon leszek. Lejár az egy év…. azonban nem megyek haza. Megpályáztam és megnyertem egy megüresedett oktatói állást, 2014 szeptemberétől a Tallinni Egyetem főállású oktatója leszek. Most, hogy egy kicsit több időm van, összefoglalom az élményeimet. Három külön bejegyzést készítettem. Az első rólam szól. Az elmenésről, maradásról, visszamenésről. A saját identitásomról és arról, miképpen küzdök, hogy a magam számára az maradjak, akinek tartom magam. 2013 szeptemberéig Magyarországon éltem. 1991 december 16-án léptem be életem első munkahelyére Tatabányán, s habár később sokat utaztam, soha nem laktam máshol. Munkával töltött életemből majd 23 évet (az egy fél emberöltő) Magyarországon dolgoztam, oda fizettem az adómat és jobbára ott költöttem el a megkeresett pénzemet. Magyar ál

Ez az egyik jellegzetes szójáték, ahogy Észtországról manapság beszélnek, nem minden alap nélkül. Személyes élménnyel kezdem megint. Tulajdonképpen az első vagy második nap, miután megérkeztünk Tallinnba, szembesültem azzal, ami azóta az én életem hétköznapjaivá is vált. Gyakorlatilag a teljes észt közigazgatás az interneten van. Elmenni egy hivatalba olyan élmény, mint amikor kis költségvetésű filmben nem jutott már pénz statisztákra, ettől ugyanaz a néni szolgál ki mindenhol, és kétszereplős minden történet, mert senki más nincs a helyiségben. Négyszer voltam az önkormányzatnál 3 hónap alatt (jobbára a magyar papírok miatt). És mindig ugyanaz a hölgy volt, és soha egyszer sem volt előttem senki. Bankban is akkor van sor, ha nyugdíj kifizetés van, mert az idős emberek egy része ha másért nem hát megszokásból még bemegy felvenni a nyugdíjat. EUs állampolgár lévén én két héten belül megkaptam az észt személyi igazolványt, ami itt minden további tranzakció alapja. Az interneten. Az igazo

  A szociális érzékenységét hajléktalanügyben korábban már megmutató józsefvárosi önkormányzat most a drogproblémák kezelése terén vezet be bennünket a jövő Magyarországába. Igazából nem azzal, hogy felmondta a Kék Pont Alapítvánnyal kötött szerződését az alapítvány Tűcsereprogramjának kedvezményes helységbérletéről. Ehhez mint szerződő partnernek joga van. Én most nem is elsősorban a téma szakmai oldalával akarok foglalkozni. Mert sajnos olyan nincs neki. Nyilván van, valahol máshol. egy másik dimenzióban. Egy olyan dimenzióban, ami sajnos nem tud felérni azokhoz a magasságokhoz, ahogyan mi közös ügyeinket rendezzük Magyarországon. Ami  ordít erről a történetről az a mérhetetlen ostobaság, ahogyan itt intézésre, elintézésre kerülnek dolgok. A  Kék Pont Alapítvány honlapján  közzétette a kerületi képviselő testületi ülésen elhangzottak egy kivonatos változatát. Egy sajátos dinamika bontakozik ki az ott olvasható anyagokból. A polgármester írásos előterjesztése (a későbbi fejlemények tü

  "amikor megtudták, nem nyertek, bejött a boltba egy húszas évei végén járó férfi, és közölte, ő igen." - ( forrás ) Egy gyerekkori film élményem jutott eszembe erről a jelenetről, amikor a nyertes pályázó megjelenik a kisemmizett trafikos boltjában. Olyan 13-14 éves koromban az iskolatévé délutáni adásában láttam egy cse h filmet. Azóta is keresem, ha valaki ráismer a leírásból a filmre, írja meg legyen szíves nekem a címét kommentárban. (köszönöm) Szóval a film azt hiszem Prágában játszódott a német protektorátus idején. Egy sikertelen ámde igen ambiciózus fiatalemberről szólt, aki úgy érezte, hogy megfogta az isten lábát, amikor a hatóságok neki utalták ki egy idős zsidó hölgy belvárosi méteráru boltját az árjásítás jegyében. Magabiztosan, tervekkel tele ment átvenni a boltját, ám azzal szembesült, hogy az idős, szinte teljesen süket néni semmit sem tudott az egész árjásításról és értetlenkedve kérdezte mit keres a fiatalember a boltjában. Volt ott egy ismerőse a néninek

Egy korábbi bejegyzésben ígéretet tettem arra, hogy leírom, miért gondolom azt, hogy Magyarország öles léptekkel halad egy olyan világ felé, amit Örményországban felnagyítva, a maga brutalitásában látok. Az ország gyakorlatilag 20 éve, a Szovjetúnióból való kiválás óta, vergődik egy olyan társadalmi és ennek mentén gazdasági mocsárban, amibe mi éppen bemászni/visszamászni készülünk. Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem az örmény kultúrát, az egész országot. Nagyszerű embereket ismertem meg ott, és vannak területek, ahol a mi viszonyainkhoz képest jóval progresszívabban képesek gondolkodni. Ilyen például a fogyatékos emberek helyzete. Amiről itt írni szeretnék az az a számomra meglehetősen ismerős regresszív állapot, amit gyerekkorom Magyarországáról, a 80-as évek elejéről ismerek. Abból a korból, amikor még nem látszott, hogy ez a rendszer hamarosan össze fog dőlni, de már nyoma sem volt valamiféle harcos ellenállásnak, a rendszer konszolidálódott, a lakosság pedig megadta magát. A

  Kb. egy évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot kommunikációs szakemberekkel, általam ismert olyan arcokkal, akik szoktak szavakba önteni gondolatokat, üzeneteket. Beszélgetni akartam velük a következőkről. Egy a PR Herald hasábjain kb. 15 éve megjelent cikk adta az alapötletet, a gondolatot, ami azóta motoszkál bennem, és amibe úton útfélen beleütközöm. A cikkben nagyjából a következő mondat szerepelt (az istennek nem találom az újságot, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, mégis idézőjelbe teszem, mert nem én találtam ki): „A magyar közigazgatás az ’50-es évek névtelen feljelentő leveleinek stílusában kommunikál az állampolgárokkal” A jelenlegi kurzus keretei között ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez a hivatalos irány. Nekem azért mégis van gondom vele, és mélyre nyúló alapvető gondom. Egy hosszabb írásban már próbáltam azt körüljárni, hogy mi a mi viszonyunk, kik is vagyunk mi itt egymásnak ebben az országban ( Alázatos szolgája ). Az az írás történelmi és társadalmi léptékben raga